-Halló. - vállal fogtam a fülemhez a telefont. A konyhaablak előtt álltam, emlékszem a fényeket néztem a gangon. Margó néni lassú mozdulatait ahogy mellélocsol a virágoknak. A földszintig csepeg ilyenkor. Melóban kellett volna lennem már órák óta. Ehelyett keményre fagyott talpakkal ácsorogtam a konyhaablak előtt, és egymás után ittam a teákat, csak hogy csináljak valamit aminek nincs súlya és hogy a kezem reszketését blokkolja a forró bögre érintése.
-Beteg vagy még? - kérdezte maníros együttérzéssel Kinga a vonal másik végén. Szinte láttam ahogy a lány megigazítja a recepciós pult belső felére ragasztott sok tucat képeslap egyikét. Papírból kivágott virágok és méhecskék erdejében matat miközben velem beszél. Ha telefonál ezt csinálja.
-Igen. A'szem. Kiírnál szabira mára is?
-Okkké. Jobbulást.
-Kösz.
-Szia. -
-Szia... - mondom a búgó hangnak. Jellemző hogy bontja a vonalat mielőtt kimondhatnám én is hogy szia. Mindegy. apró szarságok, semmi fontos. Emlékszem azon pörögtem, hogy mennyire nem tudtam mit vállalok. A fickó annyira fura volt, de elesett és ismerős is egyúttal, vagy két fejjel magasabb nálam, inas szikáran izmos figura. Megijedtem persze, igen, megijedt tőle. De valahogy abban is biztos voltam az első pillanattól, hogy nem fog megverni vagy kirabolni a csávó. Negyvenes fekete óriás, végtelen öreg szemekkel és lehetetlen szavakkal a szájában amiket úgy forgat mint a savanyú cukorkát a nagyanyám. Beengedtem a lakásba és most mint valami elcseszett Jim Carrey a 23-ban, mindenhol jeleket látok. Basszus. Emlékszem a bögre szilánkjaira ahogy felpattantak elém a pultról, miután kiesett a kezemből..
Amikor a lakásba lépett azonnal letette a sporttáskát és úgy forgatta a fejét, mintha a padló alatt motozó bogarakat akarná kihallgatni. Persze nem voltak bogarak. Aztán a konyhacsaphoz ment és ivott, majd felült a pultra és mosolygott rám, valahogy úgy ahogy az apa sosem tette. Valahogy úgy, ahogy az emberre a bátyja mosolyog mikor valami különösen nagyszabásút sikerül véghezvinni. vagy az apja. Aztán odaintett maga elé és megkérdezte értem e miért van itt. Én megráztam a fejem. Úgy éreztem magam mint egy ötéves.
-Képes vagy gondolatolvasásra, igaz?
Kirázott a hideg. Emlékszem azt gondoltam, hogy kattant mégis. Kicsit meg is könnyebbültem. Aztán már tudtam, hogy tévedek. Volt hogy tudtam mit gondolnak, de csak nagyon ritkán. A fejemben rend volt, hibátlan memóriám és kivételes nyelvérzékem miatt büszke voltam a fejemre. De nem tudatosult bennem addig, hogy mennyivel többet jelent ez jó memóriánál. Azt a brutálisan nagy kezét felemelte és lassan a homlokára rajzolta a kört megint. Ez a mozdulat olyan volt mint valami jel. Amikor ezt csinálta hirtelen eltörpült minden körülöttem. Már a villamoson is. Hirtelen ez a fickó került a fókuszba és nem tudtam másra figyelni. Minden érthető volt és ismerős, őt is beleértve. Vártam a feladatot mint valami boldog kutya a bot eldobását.
-Mit csinál velem? - kérdeztem kiszáradt torokkal. Ő mosolyogva bólogatott.
-Megengeded? - kérdezte és már nyúlt is. Lassan mint egy kígyó, a szeme a szememben tapogatózott és meg megdermedten álltam előtte. aztán megéreztem az ujja száraz melegségét a homlokomon.
Úgy pislogott mint valami hüllő. az alsó szemhéja pont annyit emelkedett amennyit a felső szemhéja süllyedt. Lassan csinálta, a szemgolyója nem fordult el, mint az embereknek általában. Ijesztő volt.
-Szeretnék odaadni neked valamit, de csak úgy lehet ha elveszed tőlem. Gyere és vidd. - az ujja szinte bemélyedt a csontomba. Nem fájt mégis éreztem ahogy lyukat nyit a homlokomon. Meztelennek éreztem magam, pőrének és kiszolgáltatottnak. Mintha megérezte volna ekkor lehunyta a szemét. Néztem az arcát és végtelenül szégyelltem magam előtte. Csupasz senki voltam. Azóta is az vagyok.
Összeszedtem a bögre szilánkjait és visszacsoszogtam a szobába ahol aludt. a fotelemben aludt, ölében a sporttáskával. Feje hátrabicsaklott. Lapátkezei megrezzentek néha ahogy álmodott. Leültem elé a földre és néztem ahogy alszik. Akkor úgy tűnt nem volt semmi fontos előtte. Olyan volt mint egy fekete bőrű világítótorony. Sokára lesz hogy nem hozzá fogok viszonyítani mindent. Újra reszketek basszus, csak mert eszembe jutott. Két nap telt el akkor már alvás nélkül, de ellentétben vele és nem mertem aludni. Kedd reggel volt, melóban kellett volna lennem, és még csak nem is idegesített a tudat, hogy nem tehetem.
Lassan nyitotta ki a szemeit, egyesével. Kirázott a hideg.
-Pihentél? - kérdezte halkan.
Megráztam a fejem.
-Ha nem pihensz nem fog menni.
-Félek.
Bólintott és nyújtózkodott. Aztán letette a táskát az öléből és előrehajolt. A fejünk majdnem összeért.
-A félelem olyan mint az úszógumi. Biciklizni kifejezetten szar benne. Nyugodtan tedd le. Nincs most szükséged rá.
-De amiket mutat, amiket mond.
-Nem értek ehhez sajnos. Nem tudom a dolgokat úgy betenni az alkalmas fejekbe, hogy az ne zavarja meg a fej tulajdonosát. De te képes vagy rá. Te csinálod most is. A kíváncsiságoddal szívod ki belőlem, mint valami szörpöt. - nevetett. Még ennyi idő elteltével is megnyugtat ha a nevetésére gondolok. Nem félt. Tényleg nem félt, se akkor se később. Egyszerűen tette amit helyesnek vélt és kész.
-Csináljuk. -mondtam megadóan és felkászálódtam a földről. Az ágyamhoz mentem és lefeküdtem hanyatt. Ő az ágy végében ült. Fagyott talpaimat a kezébe vette és én önkéntelenül is felnyögtem. A tenyere forró volt és száraz. Olyan tökéletes az érintése, ami bár minden erotikát nélkülözött mégis meghozta a teljes ellazultság állapotát. Aztán kimondtam a szavakat amiket kért, elfogadásról és beengedésről és újra csupasz lettem, újra a szégyenteljes tökéletlen húsba zárt még tökéletlenebb elme. Ő pedig felkúszott ezen az érzésen át az agyamba, a gondolataim legmélyére és elültette a tudást bennem. Az egész életének minden tapasztalatát, minden ismeretét és érzését.
-Honnan fogja tudni hogy nálam van? - kérdeztem később valami hideg pizza felett görnyedve. Szergej honnan fogja tudni?
-Véletlenül fog megtalálni.
-Jó ötlet ez? - elnevettem magam
-Jó. - ő is nevetett. - Még nagyon az elején vagyunk. Szergejről is tudni fogsz sokat.
-Remélem nem öl meg, ha kiolvasott. - mondtam röhögve pedig valójában elkapott újra a rémület.
-Nem fog. Sosem öl feleslegesen.
-Veszélyes leszek hisz mennyire sokat tudok majd. - annyira elkapott a félelem hogy majdnem kipakoltam a pizzát, vissza a papírdobozba. Megérintette a karom és a hányinger eltűnt, a félelem maradt pengeélesen és tisztán a helyén.
-Nem leszel az.
Kedd reggel volt. Na jó, inkább délután. A következő eszmélésem késő este volt. Közben megismertem Zeit, Szergejt és Hatake urat. Vállamat nyomta ami az övét és minden ízében éreztem mint valami romlott alapanyagot egy összetett ételben, ahogy megront minden sikert vagy nyugalmat, ott rezgett az egész mögött a bűntudat.
-Nem akarom ezt. - mondtam neki éjjel, miközben forró fürdőt csinált nekem. Kilesett a fürdőből. Nézett aztán mégsem mondott semmit. Leült a fürdő ajtajába a hátát az ajtófélfának vetve. Hosszú lábai köré fonta hosszú karjait.
-Semmi közöm ezekhez a dolgokhoz, és értem, hogy miért akarod letétbe helyezni, mégsem tetszik a dolog.
Hallgatott.
-Inkább segítek átfolyatni Szergejbe az egészet, jó?
Újra úgy pislogott, mint egy hüllő. Kirázott a hideg tőle.
-Vagy Zeit is megkereshetnénk. - mondtam bizonytalanul. Abban a pillanatban állt össze bennem az élete egy regénnyé. Hirtelen értettem mi miért történt úgy ahogy. Az összes siker és az összes bukás törvényszerűnek tetszett, kikerülhetetlennek. Ahogy a mi kis ismeretségünk is egy ilyen természeti törvény eredménye volt.
-Zei. - mondtam ki újra a nevet.
-Elbújt előlem. Nem akar többé látni.- megcsóválta lehajtott fejét. - Nem akarja ezt végigcsinálni. Nem hisz benne.
Elkezdtek az emlékei dolgozni bennem. Akkor, azon az éjszakán kicsit meghasadtam, kicsit szétestem. az ismeretei és az emlékei súlya alatt kicsit behorpadtam én. De mégis kigyúlt valami másik fény bennem. El akartam vinni ezt az embert a sorsa beteljesüléséig. Nagy szavak ezek, de ezt érzetem. Én a magam semmi kis életével mégis az egyetlen voltam aki erre képes. Azért jött hozzám, azért találkozott velem, azért vagyok én az akibe elmenti magát mert én tehetem meg azt az egyetlent amit senki más nem tud.
-Miért jöttél pont ide?
-Ráböktem a földgömbre.
-Véletlenek nincsenek. - mondtuk egyszerre Szergej kedvenc mondatát.
-Van még valami?
Lassan csóválta a fejét. Jobb bőrben volt sokkal, mint ahogy érkezett pénteken.
-Még mindig meg akarsz halni?
-Sosem akartam igazán, csak lassan időszerű. - felállt és elzárta a vizet a fürdőben. - Menj ázz egy kicsit aztán alszunk. Reggel megbeszéljük hogyan tovább.
Komoly volt, de erős is. Nem az az elesett, végét járó csonttá aszott óriás, akit beengedtem.
-Miért bízol bennem? A kádban ültem és áztam. Ő a nyitott fürdőajtó előtt ugyanott mint korábban. A fél hátát láttam csak.
-Nagyon nagyon hasonlít a mintázatod az övéhez. Megtévesztően, így aztán ...
-Nem tehetsz mást.
-...nem tehetek mást.
Ma már tudom, általa, hogy akkor a magányba pusztult majdnem bele. És hogy bár sosem leszek vele egyenlő mégis a bizalom, amit megszavaztam neki, a segítség egy sztoriban ami meseszerűen hihetetlen és a kitartó társaságom az út végig, abban az évben, amit mellette tettem gyógyította meg. Nem a találkozás Zeivel, végül.
.
-Beteg vagy még? - kérdezte maníros együttérzéssel Kinga a vonal másik végén. Szinte láttam ahogy a lány megigazítja a recepciós pult belső felére ragasztott sok tucat képeslap egyikét. Papírból kivágott virágok és méhecskék erdejében matat miközben velem beszél. Ha telefonál ezt csinálja.
-Igen. A'szem. Kiírnál szabira mára is?
-Okkké. Jobbulást.
-Kösz.
-Szia. -
-Szia... - mondom a búgó hangnak. Jellemző hogy bontja a vonalat mielőtt kimondhatnám én is hogy szia. Mindegy. apró szarságok, semmi fontos. Emlékszem azon pörögtem, hogy mennyire nem tudtam mit vállalok. A fickó annyira fura volt, de elesett és ismerős is egyúttal, vagy két fejjel magasabb nálam, inas szikáran izmos figura. Megijedtem persze, igen, megijedt tőle. De valahogy abban is biztos voltam az első pillanattól, hogy nem fog megverni vagy kirabolni a csávó. Negyvenes fekete óriás, végtelen öreg szemekkel és lehetetlen szavakkal a szájában amiket úgy forgat mint a savanyú cukorkát a nagyanyám. Beengedtem a lakásba és most mint valami elcseszett Jim Carrey a 23-ban, mindenhol jeleket látok. Basszus. Emlékszem a bögre szilánkjaira ahogy felpattantak elém a pultról, miután kiesett a kezemből..
Amikor a lakásba lépett azonnal letette a sporttáskát és úgy forgatta a fejét, mintha a padló alatt motozó bogarakat akarná kihallgatni. Persze nem voltak bogarak. Aztán a konyhacsaphoz ment és ivott, majd felült a pultra és mosolygott rám, valahogy úgy ahogy az apa sosem tette. Valahogy úgy, ahogy az emberre a bátyja mosolyog mikor valami különösen nagyszabásút sikerül véghezvinni. vagy az apja. Aztán odaintett maga elé és megkérdezte értem e miért van itt. Én megráztam a fejem. Úgy éreztem magam mint egy ötéves.
-Képes vagy gondolatolvasásra, igaz?
Kirázott a hideg. Emlékszem azt gondoltam, hogy kattant mégis. Kicsit meg is könnyebbültem. Aztán már tudtam, hogy tévedek. Volt hogy tudtam mit gondolnak, de csak nagyon ritkán. A fejemben rend volt, hibátlan memóriám és kivételes nyelvérzékem miatt büszke voltam a fejemre. De nem tudatosult bennem addig, hogy mennyivel többet jelent ez jó memóriánál. Azt a brutálisan nagy kezét felemelte és lassan a homlokára rajzolta a kört megint. Ez a mozdulat olyan volt mint valami jel. Amikor ezt csinálta hirtelen eltörpült minden körülöttem. Már a villamoson is. Hirtelen ez a fickó került a fókuszba és nem tudtam másra figyelni. Minden érthető volt és ismerős, őt is beleértve. Vártam a feladatot mint valami boldog kutya a bot eldobását.
-Mit csinál velem? - kérdeztem kiszáradt torokkal. Ő mosolyogva bólogatott.
-Megengeded? - kérdezte és már nyúlt is. Lassan mint egy kígyó, a szeme a szememben tapogatózott és meg megdermedten álltam előtte. aztán megéreztem az ujja száraz melegségét a homlokomon.
Úgy pislogott mint valami hüllő. az alsó szemhéja pont annyit emelkedett amennyit a felső szemhéja süllyedt. Lassan csinálta, a szemgolyója nem fordult el, mint az embereknek általában. Ijesztő volt.
-Szeretnék odaadni neked valamit, de csak úgy lehet ha elveszed tőlem. Gyere és vidd. - az ujja szinte bemélyedt a csontomba. Nem fájt mégis éreztem ahogy lyukat nyit a homlokomon. Meztelennek éreztem magam, pőrének és kiszolgáltatottnak. Mintha megérezte volna ekkor lehunyta a szemét. Néztem az arcát és végtelenül szégyelltem magam előtte. Csupasz senki voltam. Azóta is az vagyok.
Összeszedtem a bögre szilánkjait és visszacsoszogtam a szobába ahol aludt. a fotelemben aludt, ölében a sporttáskával. Feje hátrabicsaklott. Lapátkezei megrezzentek néha ahogy álmodott. Leültem elé a földre és néztem ahogy alszik. Akkor úgy tűnt nem volt semmi fontos előtte. Olyan volt mint egy fekete bőrű világítótorony. Sokára lesz hogy nem hozzá fogok viszonyítani mindent. Újra reszketek basszus, csak mert eszembe jutott. Két nap telt el akkor már alvás nélkül, de ellentétben vele és nem mertem aludni. Kedd reggel volt, melóban kellett volna lennem, és még csak nem is idegesített a tudat, hogy nem tehetem.
Lassan nyitotta ki a szemeit, egyesével. Kirázott a hideg.
-Pihentél? - kérdezte halkan.
Megráztam a fejem.
-Ha nem pihensz nem fog menni.
-Félek.
Bólintott és nyújtózkodott. Aztán letette a táskát az öléből és előrehajolt. A fejünk majdnem összeért.
-A félelem olyan mint az úszógumi. Biciklizni kifejezetten szar benne. Nyugodtan tedd le. Nincs most szükséged rá.
-De amiket mutat, amiket mond.
-Nem értek ehhez sajnos. Nem tudom a dolgokat úgy betenni az alkalmas fejekbe, hogy az ne zavarja meg a fej tulajdonosát. De te képes vagy rá. Te csinálod most is. A kíváncsiságoddal szívod ki belőlem, mint valami szörpöt. - nevetett. Még ennyi idő elteltével is megnyugtat ha a nevetésére gondolok. Nem félt. Tényleg nem félt, se akkor se később. Egyszerűen tette amit helyesnek vélt és kész.
-Csináljuk. -mondtam megadóan és felkászálódtam a földről. Az ágyamhoz mentem és lefeküdtem hanyatt. Ő az ágy végében ült. Fagyott talpaimat a kezébe vette és én önkéntelenül is felnyögtem. A tenyere forró volt és száraz. Olyan tökéletes az érintése, ami bár minden erotikát nélkülözött mégis meghozta a teljes ellazultság állapotát. Aztán kimondtam a szavakat amiket kért, elfogadásról és beengedésről és újra csupasz lettem, újra a szégyenteljes tökéletlen húsba zárt még tökéletlenebb elme. Ő pedig felkúszott ezen az érzésen át az agyamba, a gondolataim legmélyére és elültette a tudást bennem. Az egész életének minden tapasztalatát, minden ismeretét és érzését.
-Honnan fogja tudni hogy nálam van? - kérdeztem később valami hideg pizza felett görnyedve. Szergej honnan fogja tudni?
-Véletlenül fog megtalálni.
-Jó ötlet ez? - elnevettem magam
-Jó. - ő is nevetett. - Még nagyon az elején vagyunk. Szergejről is tudni fogsz sokat.
-Remélem nem öl meg, ha kiolvasott. - mondtam röhögve pedig valójában elkapott újra a rémület.
-Nem fog. Sosem öl feleslegesen.
-Veszélyes leszek hisz mennyire sokat tudok majd. - annyira elkapott a félelem hogy majdnem kipakoltam a pizzát, vissza a papírdobozba. Megérintette a karom és a hányinger eltűnt, a félelem maradt pengeélesen és tisztán a helyén.
-Nem leszel az.
Kedd reggel volt. Na jó, inkább délután. A következő eszmélésem késő este volt. Közben megismertem Zeit, Szergejt és Hatake urat. Vállamat nyomta ami az övét és minden ízében éreztem mint valami romlott alapanyagot egy összetett ételben, ahogy megront minden sikert vagy nyugalmat, ott rezgett az egész mögött a bűntudat.
-Nem akarom ezt. - mondtam neki éjjel, miközben forró fürdőt csinált nekem. Kilesett a fürdőből. Nézett aztán mégsem mondott semmit. Leült a fürdő ajtajába a hátát az ajtófélfának vetve. Hosszú lábai köré fonta hosszú karjait.
-Semmi közöm ezekhez a dolgokhoz, és értem, hogy miért akarod letétbe helyezni, mégsem tetszik a dolog.
Hallgatott.
-Inkább segítek átfolyatni Szergejbe az egészet, jó?
Újra úgy pislogott, mint egy hüllő. Kirázott a hideg tőle.
-Vagy Zeit is megkereshetnénk. - mondtam bizonytalanul. Abban a pillanatban állt össze bennem az élete egy regénnyé. Hirtelen értettem mi miért történt úgy ahogy. Az összes siker és az összes bukás törvényszerűnek tetszett, kikerülhetetlennek. Ahogy a mi kis ismeretségünk is egy ilyen természeti törvény eredménye volt.
-Zei. - mondtam ki újra a nevet.
-Elbújt előlem. Nem akar többé látni.- megcsóválta lehajtott fejét. - Nem akarja ezt végigcsinálni. Nem hisz benne.
Elkezdtek az emlékei dolgozni bennem. Akkor, azon az éjszakán kicsit meghasadtam, kicsit szétestem. az ismeretei és az emlékei súlya alatt kicsit behorpadtam én. De mégis kigyúlt valami másik fény bennem. El akartam vinni ezt az embert a sorsa beteljesüléséig. Nagy szavak ezek, de ezt érzetem. Én a magam semmi kis életével mégis az egyetlen voltam aki erre képes. Azért jött hozzám, azért találkozott velem, azért vagyok én az akibe elmenti magát mert én tehetem meg azt az egyetlent amit senki más nem tud.
-Miért jöttél pont ide?
-Ráböktem a földgömbre.
-Véletlenek nincsenek. - mondtuk egyszerre Szergej kedvenc mondatát.
-Van még valami?
Lassan csóválta a fejét. Jobb bőrben volt sokkal, mint ahogy érkezett pénteken.
-Még mindig meg akarsz halni?
-Sosem akartam igazán, csak lassan időszerű. - felállt és elzárta a vizet a fürdőben. - Menj ázz egy kicsit aztán alszunk. Reggel megbeszéljük hogyan tovább.
Komoly volt, de erős is. Nem az az elesett, végét járó csonttá aszott óriás, akit beengedtem.
-Miért bízol bennem? A kádban ültem és áztam. Ő a nyitott fürdőajtó előtt ugyanott mint korábban. A fél hátát láttam csak.
-Nagyon nagyon hasonlít a mintázatod az övéhez. Megtévesztően, így aztán ...
-Nem tehetsz mást.
-...nem tehetek mást.
Ma már tudom, általa, hogy akkor a magányba pusztult majdnem bele. És hogy bár sosem leszek vele egyenlő mégis a bizalom, amit megszavaztam neki, a segítség egy sztoriban ami meseszerűen hihetetlen és a kitartó társaságom az út végig, abban az évben, amit mellette tettem gyógyította meg. Nem a találkozás Zeivel, végül.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése