A lábadozásnak vége

És eljött az a reggel is amikor azon kapta magát, hogy a sziget orrában ül, hátát a lassan melegedő hídpillérnek veti. Valami poharas kávét szopogat és nézi ahogy a sirályok összegyűlnek a kormorán kitárt szárnyával szemben  mint valami kórus, és ő nem szomorú. Nem érez emésztő bűntudatot. Nem egy kivert kutya valami idegen nagyvárosban, ami nyüszítve keresi elvesztett gazdáját az utcákon kóborolva és szagokat analizálva.
Korán reggel volt. Már túl volt a reggeli sétáján ami napkelte előtt kezdődött a Kopaszi-gáton és eltartott a szigetig. Kicsit fáradtan, de mindenképpen kilazult, tiszta fejjel. Nem keresgetett a sok emlék között valami igazán szívbemarkolót. Meg tudta tenni, hogy ne bántsa magát. Hosszú ideje az első ilyen reggele volt.
Kellett hozzá egy idegen, aki befogadta az életébe és hagyta hogy teljenek a napok egymás mellett. Kellett egy teljesen idegen város egy csomó idegen szinte csak fehér emberrel, akik közé magas, fáradttá barázdált fekete alakja sehogy sem tudott besimulni. Végül úgy vonult közöttük, mint egy búzamezőben. Kedvelte a morcosságukat is, rövidlátó haragjukat a világgal szemben. Ő hálás volt nekik.
Délelőtt megtanulta a kirótt szómennyiséget furcsa, költői nyelvükből. Ebédre összeütött valamit és Gergővel ette meg, nem sokat beszélve. Inkább csak hümmögve a dolgokon amik bekúsztak a világukba a küszöb alatt.
Gergő szinte meghipnotizálva élt vele. Nem mondott ellent sosem. Nem akart vagy nem mert, végül sem derült ki Neil számára. Minden esetre azt a félelmet hogy ő egy adresszív hajléktalan pár óra alatt sikerült eloszlassa. Sajnos a mások emlékeinek tárolása nem egy aktív tudás a gazdaelmének. Így Gergő pár nap alatt látszólag elfelejtette Neil történetének részleteit. Annyira emlékezett amennyit hirtelen meg tudott érteni. De többre nem is volt szükség. a többi ott lapul a mélyben, hogy egy értő kimelhesse mint valami jól konzervált hajóroncsot.
Délután vadászni ment. Kifigyelte a város áramlásának jellegzetességeit, majd tovább mélyedve a különböző szintekben feltérképezte a millió kaput is ami ementálivá lyuggatta a város szövedékét. Többnyire hamar ráesteledett. Többnyire lassan ballagott haza. Szinte minden nap egyedül. Volt ugyan két kalandja. az egyik egy  elkeseredett lánnyal, akinek fel kellett aznap mutatnia még vagy öt faszit. Neil először nem értette mit akar. Aztán elnevette magát. a lány apró volt, puha, hasas típus. Tompa fényű szemei cseppet sem voltak hívogatóak. annál inkább a barátnője aki ki akarta segíteni egy kis pénzzel. Az a lány telt volt és színes. Neil rádöbbent hogy mennyire régen volt nővel. Bármilyennel. Állt csak és nézte őket. azok meg lassan rájöttek, hogy esélyes valamiféle bolt.
Neil nem volt sosem szívbajos, ismerte a dörgést. Meg is mondta nekik, hogy ha a szebbik ügyesen szopik, akkor befizet vele egy estére, aztán úgy segítik egymást ahogy akarják. A kicsi persze rögtön nyomulni kezdett, de a másik leállította és kézen fogva Neilt behúzta egy kapualjba. Ott azonnal térdre ereszkedett.
-Nézz fel. - mondta halkan Neil és a lány nyugodtan felnézett rá, míg ő kibontotta a nadrágját. A farka éhesen ugrott elő a nadrág szorításából. Az orrcimpái megtágultak. Úgy nyomta a lány szájába a makkját, hogy nem szakadt meg a szemkontaktus. Belemarkolt a lány hajába de nem mozgatta a fejét, csak fogta. Nem erőszakoskodott, nem volt durva. Így is elég kihívást jelentett a lánynak és magának is, hogy ne fröccsenjen a szájába a harmadik szívásnál.
Amikor kiadta magából csak állt a lány felett aki csak nézte.
-Elég leszel te is. - mondta tárgyilagosan. A lány pedig elmosolyodott és intett a lépcsőház felé. A lánynál persze széles méretválasztékban volt gumi. És még meg is lovagolta Neilt mielőtt az hátulról megmártózott benne. Nem szóltak többet a szükségesnél és nem maradtak a szükségesnél tovább sem. Bőkezűen kifizette és elsietett.
semmi nem volt ebben abból a meghittségből ami miatt nőkkel foglalkozott, csak a nyers energiakitörés volt, mint valami kötelező ürítés. Megkönnyebbüléssel teli fizikai nyomás.
-Nked van valakid? - kérdezte otthon Gergőt.
-Ja. - elgondolkozott - aszem nincs.
-Azt hiszed? - elmosolyodott.
-Ja. - elvigyorodott - csetelni szoktuk esténként.
-Oh. Értem.
Bólogatott és behevert a fotelbe amiben aludni is szokott.
-Értem.
Mondta mint egy magának, pedig nem értette. Sok mindent nem értett, de végre kicsit megkönnyebbült. Nem látta a nőben Zeit, nem is jutott eszébe. Nem látott démonokat és nem érzett mást csak az egyszerű, megállíthatatlan testi örömöt amihez nem társult agyeldobós extázis. Végre.

vonalak pontok

Anders a dolgozószobában állt és italt töltött magának. Zei jelenléte apró tárgyakban volt vele bárhova is ment. A nyakkendőit ő választotta, az óráját tőle kapta. A nő úgy simult az életébe ahogy mindig is vágyott rá. Szinte észrevétlenül sokszor, de ha szüksége volt rá ott volt, izgalmasan, kívánatosan, vagy stabilan és csendesen, mikor mire volt szüksége. Nem kérdezett tőle butaságokat és nem követelt semmi képtelenséget. Nagyobb szabadságot várt el mint amit a kollégái feleségei, de cserében diszkrétebb volt bárkinél és szinte olvasott a gondolataiban, olyan jól ismerte a vágyait. Tökéletes választás volt. Annyira tökéletes hogy Anders néha magándetektívet állított rá, hogy felfedjen valami titkot, szeretőt, mocskot, bármit. A magándetektív - ezeddig kettő - azonban semmit nem talált, csak egy lakást ahova elhúzódott Zei, és a világon semmi titkot nem, pedig bepoloskáztatta mindkét lakást és véletlenszerűen lenyomoztatta egy egy hetének minden percét. Eredménytelenül.
Zei múltját nagy homályok övezték. Voltak évek amikről egy szót sem mondott. Volt egy hoszabb kapcsolata valami gengszterrel ami megviselte, de hogy a fickó verte e vagy meghalt, hiány emészti vagy a rettegés, sosem derült ki. Anders hálás volt Zeinek, hogy nem kell vele lelkizzen. Képtelen lett volna bármely nő lelkébe lebukni. A saját érzelmei jólbehatárolhatóak voltak és kezelhetőek. A nőké, kivéve Zeit mind kaotikusak, túlhabzóak mint a pezsgő, amit mind úgy szeretett. Zei bort ivott, száraz fehéret, keveset és csak kiváló minőségűt. Zei más volt. Sosem lett az övé, még ha hozzá is ment, de mindig vele volt, ha szüksége volt rá.
Eszébe jutott, hogy mikor aznap hazaért Zei sálja az előszobában a huzattól a lába elé kunkorodott. Olyan volt mint egy jel. Felvette és beleszagolt, bár nem szokta szagolgatni a felesége ruháit. Visszatette a fogasra és kibújt a cipőjéből. Órák múlva, túl az italon amit rendszeresen a dolgozószobában kortyolt el, egyedül feküdt le. Zei a másik lakásban maradt. Röpke sms tudatta vele tízóra tájban hogy felesége házon kívül kíván éjszakázni. A nyomozók óta tudta, hogy ezeken az estéken egyedül kuporog egy fotelban és ülve alszik tizennégy vagy tizenhat órát. Drogokra utaló jeleket nem találtak a nyomozók, így Aners megnyugodott. Azon az éjjelen is gy alhatott tőle pár utcányira, mikor Anders heves csengetésre riadt fel.
-Jó estét, uram. Elnézést a zavarásért. Dreier hadnagy vagyok. Az ön felesége Zai Anders?
-Zei Nabatu Anders, igen.
-Szólna neki?
-Nincs itthon.
-Hol van?
-Nem tudom. - maga sem tudta miért hazudik. Persze hivatalosan nem tudta hol van Zei lakása, oda ő soem tette be a lábát, hiszen Zei sosem hívta. De természetesen többszáz fényképet őrzött a trezorjában róla és pontos alaprajza is volt, nem hogy a címe.
-Mikor jön haza?
-Gondolom a holnapi nap folyamán. Mire a munkából hazaérek itthon szokott lenni.
-Megvárnám. - mondta a rendőr és hívatlanul is belépett, nyomában két egyenruhás. A kommandósok a ház előtt vártak. Majd a rendőr előkapott egy papírt. - Házkutatási parancsom van, legyen kérem türelemmel.
Anders nyelt egyet és hátralépett. Sosem jártak rendőrök a házában, nem hogy kommandósok. Elképzelése sem volt mit akarhatnak a feleségétől, de Zei múltja lehetőséget adott bármire. Hirtelen bármit el tudott képzelni róla. Bármit.
A rendőrök körbefutották a házat pár perc alatt, minden heélységbe benéztek, minden szekrénybe benyitottak és minden ágyneműtartót felnyitottak. Majd a nyomozó leült a nappaliban és várt. Anders megkínálta gyümölccsel és dadógósan zavarba jött. Nem mert üzenni Zeinek, nem is akart. Inkább megpróbált visszaaludni. Hajnalban felébredt valami menekülős rémálomból. Ült az ágya szélén lábai a papucs mellett. Nézte az egyszinű papucsot és Zeire gondolt, a testére ahogy mozog rajta és a csendre ahogy hallgattott mellette mindig. Jelenléte volt, még alva is. A múltja egy ködös erdő volt, amiben nem volt kronológia, vagy legalábbis Anders nem tudta a töredékeket linerásian felfűzni. Felnőtt éveiről pedig alig mesélt pár szót csupán a kapcsolatuk elején. Valami titkos jelrendszer egyetlen elemét mesélte nevetve egy összetört leveses tál felett egy alpesi panzióban Ott mesélte el Andersnek, hogy, a barátjuk felkapcsolta a kapu feletti lámpát és a nyitott ablakba tett egy sor könyvet, mintha azzal támasztaná ki az ablakszrányakat, ha ellenséges banda vagy rendőrök közelítettek a házukhoz.
Anders sóhajtott egyet. Egész életében statisztikai elemzésekből dolgozott. Vagy kapta vagy készítette őket. A statisztikai valószínűség sarkallta mikor nyomoztatni kezdett a felesége után. A statisztikai valószínűség indokolta hogy súlyos titkokat sejtsen a felesége múltjának szakadékaiban. És most már azt is tudta, hogy miért pont ezt az egyetlen epizódot mesélte el neki Zei. Ezt az egyetlen egyet a gengszterfőnökről akivel élt. Sóhajtva kelt fel és nyúlt a köntöséért. Leslattyogott a földszinte és kinyitotta a bejárati ajtót. Megállt a hajnali derengésben és nézte a kihalt utcát. Felkapcsolta a kinti villanyt és sóhajtozott. A rendőr mellé lépett.
-Gondolom tudja hogy figyeljük mindketejük telefonját.
-Ó? Nem gondoltam.
-Az övé ki van kapcsolva. Ön pedig nagyon helyesen nem használta.
-Igen. Nem. -Anders szomorúan bólogatott. - Attól tartok többé nem látom őt, tudja. Kommandósok, telefonlehallgatás és még csak meg sem indokolja. - sóhajtott és a csóvált.
-Sajnálom uram, interpool.
-Megkínálhatom esetleg még valamivel? - intett Anders a konyha felé. - Nem éhes esetleg. Van szendvics és talán még egy kis sült is maradt ebédről. - A konyha felé terelgette a férfit úgy, hogy az ne vegye észre az égve maradt kapuvilágítást. Le is ültette és takarosan eltett sültet tett elé némi rízzsel.
-Köszönöm, nagyon kedves. Igazán nem kellene, de tudja, ha már ilyen kedvesen kínálja. Nagyon örülök, hogy nem olyan ideges.
-Tudja nem vagyok egy hisztis ember. - mkosolygott szomorúan Anders. - Ha nem bánja most lefekszem. - Fent sarkig tárta az ablakot és saroktól sarokig könyvekkel támasztotta ki. Aztán lefeküdt és az éjjeli szekrényen kötelezően kitett esküvői képüket nézte. Nem érzett semmit csak azt a fajta jóleső fáradtságot, amit jutalom utak végén hazafele a repülőn szokott. Kellemes volt, jó volt, de vége.

Zei reggel korán felébredt, régi szokása szerint. Nyolcra otthon akart lenni, hogy rendben elkezdhesse a napi rutinját. Főzni akart Andersnek estére valamit. Metróval ment, bár telt volna taxira, vagy akár sofőrre is. A metrotól felgyalogolt a lugasos, fasoros utcákon a házukig. A sarkon azonban megtorpant. A házuk feljebb állt és bár már fent volt a nap a kaujuk felett égett a világítás. Anders autója nem állt a ház előtt, de az emeleti ablak, a hálószobaá nyitva volt. Benne kitámasztásnak egy méter lexikon feszült. Zei torka összeszorult. Jól kondicionálta a férfit. A jel bevésődött és most Anders elég veszélyesnek vélt valamit hogy jelezzen. Az ilyesmivel nem lehet kockáztatni. A telefonja lemerült, a töltő a házban. Zei már vette is elő és bedobta az első kukába. Nem sietett, csak lendületesen haladt Alina kávézójáig. Becsengetett. Bent aztán felhívta azt az egy számot amit bár bemagoltatta vele Neil még sosem hívott fel. Ahogy azt Neil mondta a hang az első csöngés előtt beleszólt.
-Hello itt az ördög beszél.
Zei nyelt egyet.
-Zei Nabatu vagyok.
-Tudom.
-Segítségre van szükségem és nem tudom jó számot hívtam e.
-Add meg a bankszámlaszámod és a pinkódod, Zei.
Zei várt egy pár pillanatot, mérlegelte a lehetőségeit aztán begépelte a kagylóba a számokat.
-A nyugati autópálya mellet a nagy parkolóban áll egy kamion. DDY-934 a rendszáma. A sofőr Szekeres Zita, egy magyar nő. Vár téged. Elvisz Budapestre, ha odaértek ott ad egy mobilt, arról hívj fel újra. Később átveszed az új bankkártyád.
-Minden pénzem elviszed?
-Nem. Csak annyit amibe ez a három dolog kerül. A többit szivességből csinálom.
-Nem szeretek tartozni.
-Nem tartozol. Ha elbújsz ott ahol mondom nekem is szivességet teszel és te is megmenekülsz. Kvittek vagyunk. Most pedig bontom a vonalat. Jó utat Zei.
-Kösz.
Zei letette a telefont. Emlékezett a sztorira. A dot pont com poénra, amin Szergej és Neil annyit nevetett. Minden virtuális szál ehhez a fickóhoz vezetett, aki magát Tasmán ördögnek hívta, de csak Dotként emlegették. Minden címben, minden url-ben ott lapult. dot a pont, a kiindulás és a vég. Neil sokat köszönhet neki mégsem került soha egy fillérjébe sem. Cserébe oyasmiket cselejkedett amiknek sem látszott rögtön az értelme. Szergej rajongott a maga módján ezért a dotért, Zei mulatségosnak tartott a gépben lakó szellemet aki matat a fizikai világban szolgálatok által. Álmában sem gondolta, hogy valaha rá fog szorulni.
Zita tényleg várta a parkolóban. Tényleg nem kérdezett semmit és valóban örült, hogy nem kell egyedül átszelje a kontinenst. Az első útja volt, mint kamionsofőr. Előtte taxis volt Budapesten. Zei felhúzott térdekkel kuporgott az ülésen és nem mert belegondolni, hogy hogyan tovább.

vallomás

Alina feltette a lábát a székre. A kávézó fehérre mázolt székeit színes párnák, az asztalokat egy-egy színes kaspó  tette még vidámabbá. Alina fehér lennadrágban fűzöld kendőbe tekert hajjal ült mellette. Lába a széken. Zei a fűzöld balettcipőket nézte és szippantott egy kortyoz a citruskoktéljából. Hosszú szürke szoknyájába időnként belekapott a szél.
-Gus le fog fényképezni ma. Azért öltöztem így. - mosolygott a cipőire Alina. - Itt maradhatnál. Neked is nagyon jó szemed van a részletekre. Segíthetnél neki.
-Á. A romantikához nem értek.Andersbe annyi eredetiség szorult amennyi egy bankártól elvárható. amiben nem szerepelnek számok, az nem is létezik.
-Anders romantikus, láttam. Miért nem hagyod kibontakozni? Emlékszem mikor Julianak udvarolt mennyi virágot küldetett neki, vacsora, hajóút, minden volt.
-Akkor azt hiszem más fogalmaim vannak a romantikáról, mint neki.
-Vagy nem dicsekszel el a virágokkal, szőrmékkel és hajóutakkal? - Alina kajánul vigyorgott a bögréje mögül. Arab vonásait meglágyította a smink. Macskaszemeit kiemelte és csak pár kunkorodó tincset hagyott szabadon a kendő. A nőiesség volt maga. a férfiak ajándékokat hagytak a küszöbén és folyton a kedvét keresték, mint valami királynőnek. Idén töltötte be a harmincat, de nem látszott többnek húsznál. Zei nagyon kedvelte a lazaságba csomagolt eleganciáját. Alina sokat nevetett, Zei néha úgy érezte helyette is nevet.
-Nem nagyon vesz nekem semmit. De nem is örülök, ha vesz. Sosem azt vesz ami jól áll, vagy amit magamnak vennék. - napszemüvegét feltolta a feje tetejére, hogy kicsi levegőt nyerjen a hajától.
-Mi akkor a romantika neked? Szerenád? Tengerparti andalgás kézen fogva? Masszázs és közös fürdés?
Zei mosolyogva rajzolt a bögre aljába köröket a kiskanállal. Neilre gondolt és a találkozásaikra. Olyan messzinek tűnt, mintha már meg is halt volna. Néha úgy gondolt rá, mint egy halottra. Végül is jó eséllyel halott is már. Évek teltek el azóta, hogy utoljára látta. És akkor is azért jött el, mert nem tudta kitölteni a dobozból az almalevet a srácoknak, annyira remegett a keze a félelemtől. Neil a nappaliban ült és Szergejjel építettek valami véletlen-manipulátort. Gyűlölte az életet amit ott éltek.
A kiskanál megállt a kezében, Zei riadtan pillantott fel Alinára, mint akit rajta kaptak. Neil szinte biztosan halott már.
-Volt egy férjem Anders előtt... Amerikában.
Alina csak felvonta a szemöldökét.
-Ő romantikus volt. Mondhatni álmodozó idealista hős lovag. - elmosolyodott - Hoznál még egy kávét nekem?
-Persze. - Alina felpattant és besietett a pult mögé.
Zei égy éve járt ide, Alinához, szinte minden délután. Végig asszisztálta Alina minden pasiját, a húga viharos megérkezését, majd az apjáét is, majd ezek viharos távozását, a kávézó részleges kiégését és Alina végignézte ahogy Zei végül hozzámegy Andrshez, a komoly gazdasági szakértőhöz. Nem bírta tovább. Érezte hogy átszakadtak a védművek és falak, amivel elbarikádozta a múltját. A reptértől indult az itteni élete. De most el fogja mondani Alinának Neilt.
-Szóval miféle romantikát nyújtott ez a hős lovag odaát? - Alina letette Zei elé a kávét és kíváncsian várta a folytatást.
-Sokszor összevesztünk. Mindig ugyanazon. Egyszer azt találtam mondani neki, hogy minden kapcsolatban az első pár óra a legizgalmasabb. A találkozás, az összecsillanás, az a pillanat amikor eldől, hogy kap e esélyt, hogy bizonyítson. - Zei belekortyolt a kávéba. - Sokszor úgy találkoztunk, mintha akkor először látnánk egymást.
-Randiztatok és eljátszottátok, hogy első találkozás?
-Igen. De bizonyos értelemben az is volt. Módot adott, hogy változtassunk az egymáshoz állásunkon. Lehetett az domináns aki addig nem, vagy lehetett ellágyulni és olyan bolondságokat csinálni, mint amit addig nem engedtünk meg magunknak.
-De gondolom voltak rendes randijaitok is. - Alinát elbűvölték a hallottak.
-Persze. - Zei elnevette magát. - Együtt éltünk, de akkor is sokat találkoztunk így utcán vagy kiállításokon, szórakozóhelyeken. Azt hiszem ez hiányzik. az újradefiniálás lehetősége.
-A micsoda? - Alina fürkészte Zeit.
-Anderssel bejáratott életünk van. Nem tud semmi változni, megújulni, csak kemény, direkt módon. Neillel ez olyan simán ment így, játékosan. - egy pillanatra elhallgatott, nehogy megérződjön a hangján, hogy elszorult a torka. - Néha azzal ráztam le, hogy foglalt vagyok és ha nagyon nyomult meséltem neki, mint valami idegennek, saját magáról. Ilyenkor elmondhattam büntetlenül milyennek látom. Máskor pont hogy nem hajtottam el és úgy meséltem neki saját magáról, hogy megértette, miért csalnám meg, ha megcsalnám.
Alina komolyan nézte Zeit és intett a pincér srácnak, hogy ne zavarják a beszélgetést.
-Mi lett?
-Elhagytam.
-Miért?
-Bűnöző volt.
-Meghalt vagy börtönbe került?
-Azt hiszem már nem él.
-Oh. - Alina szemérmetlenül figyelte Zeit. - Rá akarsz gyújtani esetleg?
Zei elmosolyodott. - Nem, kösz. Jól vagyok.
Nem volt jól.
-Egyszer egy cipőbolt kirakata előtt vártam, nem messze a megbeszélt helytől. Odaállt mellém és nézte a cipőket. Aztán én bementem a boltba ő pedig követett és éhes szemekkel figyelte ahogy cipőket próbálok. - belekortyolt a kávéba - Emlékszem látszott az arcán melyik tetszik neki és melyik nem. Aztán odajött, óvatosan, kéz tördelve, ahogy az ember egy idegenhez menne oda és javaslatokat tett, hogy melyik áll a legjobban. Egészen meghatotta az eladónőket. Aztán vett ő is egy másik csinos párból, úgymond a feleségének, aki nagyon hasonló nő, mint én. Ezt mondta az eladóknak. - Zei mély levegőt vett. - Volt egy alkalom, amikor kiborultam egy közös barátunkon. nagyon. Kiültem a partra egy padra és zokogtam. Ő meg mint egy hajléktalan egy nagy zsák sörös dobozt húzva nem messze a korlát tövébe ült. Kapucniba, kesztyűkbe burkolva. Nem ismertem meg. Énekelt. Nem sok hangja volt, de érzelem volt benne bőven. Mindenféle pop meg blues slágert összeénekelt nekem, mintha beszélne hozzám. Egészen megnyugodtam. Aztán amikor elindultam haza az ölébe ejtettem egy százast. Nem is akartam az arcát látni annak a hajléktalannak. Szégyelltem magam. Neil pár perccel utánam ért haza. Adott egy puszit a fejem búbjára és letette elém a százast. - itt eleredtek a könnyei. - Ne haragudj. - forgatta a bögrét és hagyta hogy a könnyei bepettyezzék a fehérre festett asztallapot. - Alina csak hallgatta mozdulatlanul. - Ritkán mentünk koncertre, de azon a pár alkalmon is mindig felszedett. Lassan, a koncert végére, kedvesen, szórakoztatóan, magabiztosan. - Sóhajtott egyet és megtörölte a szemét egy zsebkendővel.
-Gondolom jól nézett ki.
-Nem tudom. Azt hiszem nem. Nagyon magas volt, olyan aránytalanul magas, hosszú kezekkel és lábakkal, akkora tenyere volt mint egy szemétlapát. Barázdált arca volt, és olyan furán pislogott, lassan mint egy hüllő. - mosolyogva nézett az üres bögrébe.
-Miért hagytad el?
Zei felnézett alinára és elmúlt az arcáról minden lágyság. - Gondolod, hogy nem kellett volna? - a hangja kemény volt.
-Láthatóan nagyon hiányzik.
-Helyesen tettem. - sziszegte Zei és felállt az asztaltól. Gyorsan kikotort valami pénzt a táskájából. Alina csak figyelte tovább.
-Köszi a kávét.
-Szívesen. - Alina is felállt. Egymásba tette a két bögrét. - Nem lesz pletyka a titkodból, Zei. - Mondta és visszament a pult mögé.

 

Zei

Mindent egybevetve szép életet élt. Anders, a férje elég jól keresett és elég sokat dolgozott, hogy ne unjon rá. Ő pedig csodálatosan tudta mindig mire van Adersnek szüksége. Mintha csak a gondolataiban olvasott volna. Mintha csak.
Zei időnként mélységesen szégyellte magát, máskor szilárdan hitte, hogy helyesen cselekedett. Amikor elhagyta a kontinenst, amikor elhagyta a világot amiben démonok és varázslók próbálják a tudásukat valami körvonaltalan, homályos célnak alávetni. És néha maga is elhitte, hogy jó döntés volt Neilt elhagynia. Vannak szerelmek meg vannak szeretők mindenki életében, vannak barátok is, és vannak futó gyönyörű románcok. Ő mindezt egyben akart kipréselni, egyetlen emberből és csodálkozott hogy az a szerencsétlen majdnem belerokkant.
Emlékezett Szergejre aki elkapta a haját, hátulról, alattomosan. Belemarkolt a dús afro sörényébe és annál fogva emelte meg úgy sziszegett a fülébe.
-Lassan fojtod meg mint egy kígyó. Én is ilyen lassan foglak megölni. Most szólok először és utoljára.
Szergej iszonyatos volt. Minden konfrontálódásnál meghozta a döntését a fény felé és ennek mérföldes árnyékai volt az ára. A fagyos lehelet ami körülvette, a nyikkanó félelemé, akkor is ha nevetett. Zei mégis bízott benne. De akkor végre felnyílt a szeme és látta magukat kívülről. Neilt ahogy nyüszítve imádja őt és magát ahogy lassan kortyonként szívja ki a férfi erejét, sokszor a farkán át. az ereje csábította olyan közel, és az elszánt türelme, hogy véghez viszi amit kiagyalt. A lapátnyi kezei és a sötétsége amin átragyogott mégis a jóság. Zei nagyon nehezen értette meg, hogy minden sötét mellett ott kell legyen a fény és minden jóság összeláncolva jár a fájdalommal. Hosszú idő és sok bukás kellett mire megértette. Azóta nem akar jó lenni. Nem is próbálkozik. Fogott egy fickót és kifizettette vele a repülőjegyét, ahogy a másikkal, az öregedő angol ügyvéddel vetette meg a lakást amit most menedéknek használ. Anderst is hamar kiszúrta. Kedvelte mindig az ilyen nem túl maga kidolgozott testű, nem túl bonyolult lelkű fickókat. Neil más volt, minden értelemben, minden dimenzióban más.
Mindent egybevetve szép életet élt. Bár a fiúk marta hiány a szívében folyamatos síráskényszert idézett elő, és ha nem lett volna az elme nagymestere nem is tudta volna kordában tartani az érzelmeit ilyen hosszan.Az egyik lerakta a telefont mondat közben, mikor megpróbálta elmondani miért száll ki az életükből. A másik végighallgatta majd azzal köszönt el, hogy ez gyilkosság, és ezt ő is tudja. azóta is ott csengnek az ikrek benne mint egy harang. az egyik a szó, mikor a harangnyelv a bronzhoz ér, a másik a csend, a harangnyelv repülése két bamm között.

Mondható, hogy mindene megvolt. Andersnek az örökösei az előző házasságából, neki a jól karbantartott teste, az éles esze, a nyugalma és a pénze. Ideje is volt, ha úgy érezte szabadságra vágyik. Csak éppen saját magától nem mehetett szabadságra és mindenhol valami hiányérzet szorította ki belőle az önfeledtséget. Álmában gyakran húzogatott ki fiókokat, tépett fel ajtókat és fordított fel dobozokat keresve valamit. Az pedig nem volt sehol, és morzsáló szorongásként maradt vele egész nap. Álmában sosem tudta mit keres. Ébren pedig nem engedte meg magának hogy szentimentális álmodozással toltsön egy percet is arról, hogy Neil felhagy a démonhajkurászással és kicsit nagyobb távolságot tartva Szergejtől a keresésére indul és megtalálja őt és örök szerelmet fogadva szedi fel őt újra és újra, minden randevújukun. Úgy mint régen.
Mindent egybevetve szép élete volt, mégis ezer apróságról Neil jutott eszébe, és ugyanúgy kiszúrta a démonokat mint ők, és ugyanúgy védekezett a támadásaiktól, mint odaát tették együtt. Annyi volt a különbség, hogy most egyedül volt. Nem volt mellette a szerencse testet öltött bajnoka, Szergej Rozsin és a mindenek kapcsolatában gyönyörködő békés óriás, aki akkor is elkapta amikor még ő maga sem sejtette hogy zuhan.
Kinnt állt a teraszon a szakadó esőben. A haja rátapadt az arcára. Az agya ösztönös állatias kis része lázasan küldte a jeleket Neilnek. Minden ébren töltött percben kiáltozott a férfi után.a tudatos része pedig gondosan elnémított minden kiáltást, elhallgatott minden nyüszítést. amióta nélkülük élt a félelem is messzebb maradt. A magány jött közelebb. Minden nappal egyre közelebb. 

dot.com

feladó:		Kerub faraway@dot.com
címzett:		Sample <whatewer@dot.com>
tárgy:		na nézd 'a

Hella. Van két lelkes srác itt. Ha kellenek szólj. Dot szeret minket úgy látom, küldött 
még fotókat a madárról. Tetszene neked itt. Minden kaotikus, kiszámíthatatlan, 
rendesen pusztuló. Nem úgy mint India, vagy Moszkva. Itt nyugati az álca, de mély 
a szakadék bennük.

feladó:		Sample whatewer@dot.com
címzett:		Kerub <faraway@dot.com>
tárgy:		Re: na nézd 'a

Na remek. Néztem, kell, küldd. Dotnak kösz. Itt alacsonyan szállnak, úgyhogy mindet eltalálom. Nincs feszkó, csak a tavasz. Maradhatsz még, ha jó. De megmondhatnád mi volt ez az összeomlás. Befosattál rendesen, koboldkirály.

feladó:		Kerub faraway@dot.com
címzett:		Sample <whatewer@dot.com>
tárgy:		Re: Re: na nézd 'a

Nem tudom mi volt. Komolyan. Mindegy is. Olyan ez a város mint egy karácsonyfa. Innen nézem így ragyog, onnan nézem máshogy. Mintha mindenütt sínek futnának, pártalanul, világít az aszfalt ahova lépek. Az arcok meg semmit nem vesznek ebből. Egy bronxi utcakölyöknek feltűnne a negyede ennek a csodának. Ezek a zombik meg... csukva mindenük, mindegy is.
Találtam itt egy gyereket, aki jó anyag lenne neked. Vannak testi hiányosságai, meg hát idevalósi, így ő is rövidlátó. De olyan a mintázata mint neki. Most jobb. Átvette tőlem a cuccot, úgyhogy ha elpatkolok van egy gyors mentésed mostanról. Fura ennyi fehér között. Érzem a feketeségem, jobban mint valaha. Frankón félnek nekem meg tetszik. Gyarló egy szarházi vagyok.
A srác sámán és kevert vérű is. Meg fogod találni. Vár téged.
A'szem nekifutok újra a dolognak. A'szem ennek frankón semmi köze a mágiához. Ez az én hülye szívem, ez faszakszik feszt, nem a démonok.
Dot küldött még fotókat, majd megyek arra.
Keressek még itt srácokat neked?

feladó:		Sample whatewer@dot.com
címzett:		Kerub <faraway@dot.com>
tárgy:		Re: na nézd 'a

Bárhol.
Megnézném azt a helyet.

feladó:		Kerub faraway@dot.com
címzett:		Sample <whatewer@dot.com>
tárgy:		Re: Re: na nézd 'a

Gyere. Kirakom a kutya meg varjúcsapdákat.

villanó fény

-Halló. - vállal fogtam a fülemhez a telefont. A konyhaablak előtt álltam, emlékszem a fényeket néztem a gangon. Margó néni lassú mozdulatait ahogy mellélocsol a virágoknak. A földszintig csepeg ilyenkor. Melóban kellett volna lennem már órák óta. Ehelyett keményre fagyott talpakkal ácsorogtam a konyhaablak előtt, és egymás után ittam a teákat, csak hogy csináljak valamit aminek nincs súlya és hogy a kezem reszketését blokkolja a forró bögre érintése.
-Beteg vagy még? - kérdezte maníros együttérzéssel Kinga a vonal másik végén. Szinte láttam ahogy a lány megigazítja a recepciós pult belső felére ragasztott sok tucat képeslap egyikét. Papírból kivágott virágok és méhecskék erdejében matat miközben velem beszél. Ha telefonál ezt csinálja.
-Igen. A'szem. Kiírnál szabira mára is?
-Okkké. Jobbulást.
-Kösz.
-Szia. -
-Szia... - mondom a búgó hangnak. Jellemző hogy bontja a vonalat mielőtt kimondhatnám én is hogy szia. Mindegy. apró szarságok, semmi fontos. Emlékszem azon pörögtem, hogy mennyire nem tudtam mit vállalok. A fickó annyira fura volt, de elesett és ismerős is egyúttal, vagy két fejjel magasabb nálam, inas szikáran izmos figura. Megijedtem persze, igen, megijedt tőle. De valahogy abban is biztos voltam az első pillanattól, hogy nem fog megverni vagy kirabolni a csávó. Negyvenes fekete óriás, végtelen öreg szemekkel és lehetetlen szavakkal a szájában amiket úgy forgat mint a savanyú cukorkát a nagyanyám. Beengedtem a lakásba és most mint valami elcseszett Jim Carrey a 23-ban, mindenhol jeleket látok. Basszus. Emlékszem a bögre szilánkjaira ahogy felpattantak elém a pultról, miután kiesett a kezemből..

Amikor a lakásba lépett azonnal letette a sporttáskát és úgy forgatta a fejét, mintha a padló alatt motozó bogarakat akarná kihallgatni. Persze nem voltak bogarak. Aztán a konyhacsaphoz ment és ivott, majd felült a pultra és mosolygott rám, valahogy úgy ahogy az apa sosem tette. Valahogy úgy, ahogy az emberre a bátyja mosolyog mikor valami különösen nagyszabásút sikerül véghezvinni. vagy az apja. Aztán odaintett maga elé és megkérdezte értem e miért van itt. Én megráztam a fejem. Úgy éreztem magam mint egy ötéves.
-Képes vagy gondolatolvasásra, igaz?
Kirázott a hideg. Emlékszem azt gondoltam, hogy kattant mégis. Kicsit meg is könnyebbültem. Aztán már tudtam, hogy tévedek. Volt hogy tudtam mit gondolnak, de csak nagyon ritkán. A fejemben rend volt, hibátlan memóriám és kivételes nyelvérzékem miatt büszke voltam a fejemre. De nem tudatosult bennem addig, hogy mennyivel többet jelent ez jó memóriánál. Azt a brutálisan nagy kezét felemelte és lassan a homlokára rajzolta a kört megint. Ez a mozdulat olyan volt mint valami jel. Amikor ezt csinálta hirtelen eltörpült minden körülöttem. Már a villamoson is. Hirtelen ez a fickó került a fókuszba és nem tudtam másra figyelni. Minden érthető volt és ismerős, őt is beleértve. Vártam a feladatot mint valami boldog kutya a bot eldobását.
-Mit csinál velem? - kérdeztem kiszáradt torokkal. Ő mosolyogva bólogatott.
-Megengeded? - kérdezte és már nyúlt is. Lassan mint egy kígyó, a szeme a szememben tapogatózott és meg megdermedten álltam előtte. aztán megéreztem az ujja száraz melegségét a homlokomon.
Úgy pislogott mint valami hüllő. az alsó szemhéja pont annyit emelkedett amennyit a felső szemhéja süllyedt. Lassan csinálta, a szemgolyója nem fordult el, mint az embereknek általában. Ijesztő volt.
-Szeretnék odaadni neked valamit, de csak úgy lehet ha elveszed tőlem. Gyere és vidd. - az ujja szinte bemélyedt a csontomba. Nem fájt mégis éreztem ahogy lyukat nyit a homlokomon. Meztelennek éreztem magam, pőrének és kiszolgáltatottnak. Mintha megérezte volna ekkor lehunyta a szemét. Néztem az arcát és végtelenül szégyelltem magam előtte. Csupasz senki voltam. Azóta is az vagyok.

Összeszedtem a bögre szilánkjait és visszacsoszogtam a szobába ahol aludt. a fotelemben aludt, ölében a sporttáskával. Feje hátrabicsaklott. Lapátkezei megrezzentek néha ahogy álmodott. Leültem elé a földre és néztem ahogy alszik. Akkor úgy tűnt nem volt semmi fontos előtte. Olyan volt mint egy fekete bőrű világítótorony. Sokára lesz hogy nem hozzá fogok viszonyítani mindent. Újra reszketek basszus, csak mert eszembe jutott. Két nap telt el akkor már alvás nélkül, de ellentétben vele és nem mertem aludni. Kedd reggel volt, melóban kellett volna lennem, és még csak nem is idegesített a tudat, hogy nem tehetem.
Lassan nyitotta ki a szemeit, egyesével. Kirázott a hideg.
-Pihentél? - kérdezte halkan.
Megráztam a fejem.
-Ha nem pihensz nem fog menni.
-Félek.
Bólintott és nyújtózkodott. Aztán letette a táskát az öléből és előrehajolt. A fejünk majdnem összeért.
-A félelem olyan mint az úszógumi. Biciklizni kifejezetten szar benne. Nyugodtan tedd le. Nincs most szükséged rá.
-De amiket mutat, amiket mond.
-Nem értek ehhez sajnos. Nem tudom a dolgokat úgy betenni az alkalmas fejekbe, hogy az ne zavarja meg a fej tulajdonosát. De te képes vagy rá. Te csinálod most is. A kíváncsiságoddal szívod ki belőlem, mint valami szörpöt. - nevetett. Még ennyi idő elteltével is megnyugtat ha a nevetésére gondolok. Nem félt. Tényleg nem félt, se akkor se később. Egyszerűen tette amit helyesnek vélt és kész.
-Csináljuk. -mondtam megadóan és felkászálódtam a földről. Az ágyamhoz mentem és lefeküdtem hanyatt. Ő az ágy végében ült. Fagyott talpaimat a kezébe vette és én önkéntelenül is felnyögtem. A tenyere forró volt és száraz. Olyan tökéletes az érintése, ami bár minden erotikát nélkülözött mégis meghozta a teljes ellazultság állapotát. Aztán kimondtam a szavakat amiket kért, elfogadásról és beengedésről és újra csupasz lettem, újra a szégyenteljes tökéletlen húsba zárt még tökéletlenebb elme. Ő pedig felkúszott ezen az érzésen át az agyamba, a gondolataim legmélyére és elültette a tudást bennem. Az egész életének minden tapasztalatát, minden ismeretét és érzését.
-Honnan fogja tudni hogy nálam van? - kérdeztem később valami hideg pizza felett görnyedve. Szergej honnan fogja tudni?
-Véletlenül fog megtalálni.
-Jó ötlet ez? - elnevettem magam
-Jó. - ő is nevetett. - Még nagyon az elején vagyunk. Szergejről is tudni fogsz sokat.
-Remélem nem öl meg, ha kiolvasott. - mondtam röhögve pedig valójában elkapott újra a rémület.
-Nem fog. Sosem öl feleslegesen.
-Veszélyes leszek hisz mennyire sokat tudok majd. - annyira elkapott a félelem hogy majdnem kipakoltam a pizzát, vissza a papírdobozba. Megérintette a karom és a hányinger eltűnt, a félelem maradt pengeélesen és tisztán a helyén.
-Nem leszel az.

Kedd reggel volt. Na jó, inkább délután. A következő eszmélésem késő este volt. Közben megismertem Zeit, Szergejt és Hatake urat. Vállamat nyomta ami az övét és minden ízében éreztem mint valami romlott alapanyagot egy összetett ételben, ahogy megront minden sikert vagy nyugalmat, ott rezgett az egész mögött a bűntudat.
-Nem akarom ezt. - mondtam neki éjjel, miközben forró fürdőt csinált nekem. Kilesett a fürdőből. Nézett aztán mégsem mondott semmit. Leült a fürdő ajtajába a hátát az ajtófélfának vetve. Hosszú lábai köré fonta hosszú karjait.
-Semmi közöm ezekhez a dolgokhoz, és értem, hogy miért akarod letétbe helyezni, mégsem tetszik a dolog.
Hallgatott.
-Inkább segítek átfolyatni Szergejbe az egészet, jó?
Újra úgy pislogott, mint egy hüllő. Kirázott a hideg tőle.
-Vagy Zeit is megkereshetnénk. - mondtam bizonytalanul. Abban a pillanatban állt össze bennem az élete egy regénnyé. Hirtelen értettem mi miért történt úgy ahogy. Az összes siker és az összes bukás törvényszerűnek tetszett, kikerülhetetlennek. Ahogy a mi kis ismeretségünk is egy ilyen természeti törvény eredménye volt.
-Zei. - mondtam ki újra a nevet.
-Elbújt előlem. Nem akar többé látni.- megcsóválta lehajtott fejét. - Nem akarja ezt végigcsinálni. Nem hisz benne.
Elkezdtek az emlékei dolgozni bennem. Akkor, azon az éjszakán kicsit meghasadtam, kicsit szétestem. az ismeretei és az emlékei súlya alatt kicsit behorpadtam én. De mégis kigyúlt valami másik fény bennem. El akartam vinni ezt az embert a sorsa beteljesüléséig. Nagy szavak ezek, de ezt érzetem. Én a magam semmi kis életével mégis az egyetlen voltam aki erre képes. Azért jött hozzám, azért találkozott velem, azért vagyok én az akibe elmenti magát mert én tehetem meg azt az egyetlent amit senki más nem tud.
-Miért jöttél pont ide?
-Ráböktem a földgömbre.
-Véletlenek nincsenek. - mondtuk egyszerre Szergej kedvenc mondatát.
-Van még valami?
Lassan csóválta a fejét. Jobb bőrben volt sokkal, mint ahogy érkezett pénteken.
-Még mindig meg akarsz halni?
-Sosem akartam igazán, csak lassan időszerű. - felállt és elzárta a vizet a fürdőben. - Menj ázz egy kicsit aztán alszunk. Reggel megbeszéljük hogyan tovább.
Komoly volt, de erős is. Nem az az elesett, végét járó csonttá aszott óriás, akit beengedtem.
-Miért bízol bennem? A kádban ültem és áztam. Ő a nyitott fürdőajtó előtt ugyanott mint korábban. A fél hátát láttam csak.
-Nagyon nagyon hasonlít a mintázatod az övéhez. Megtévesztően, így aztán ...
-Nem tehetsz mást.
-...nem tehetek mást.

Ma már tudom, általa, hogy akkor a magányba pusztult majdnem bele. És hogy bár sosem leszek vele egyenlő mégis a bizalom, amit megszavaztam neki, a segítség egy sztoriban ami meseszerűen hihetetlen és a kitartó társaságom  az út végig, abban az évben, amit mellette tettem gyógyította meg. Nem a találkozás Zeivel, végül.

.

emlékmás

Lassan ment, poroszkált, még csak nem is egyenesen, csak úgy szerte csalinkázva mint egy kóbor kutya.  Hatalmas kezeit betuszkolta a farmer zsebébe. Alakja meggörbedt magas szikár jel volt a poros utcán. A fűcsomók sárgán ragyogtak, a drótkerítések mögött sóhajtozó kutyák várták az enyhülést. Kint felejtett pólók a szárítón, felborult kismotor és gazzal felvert homokozók.
Neil nem törődött velük. Amit követett csillanás volt éjjel és homályos folt a látóterében nappal. Az a fajta elkent körvonal amit optikán hagy gondatlanul tapogató keze egy kisgyereknek. Glóriát ad a tárgyaknak az ilyen érintés. Neil szinte transzban követte akkor már második napja. Az éjszaka szorgos volt, szedte a lábait. A nappal lomhább, botorkálósan meg megálló tipródás.  A külvárosi délelőtt ismerős derengései próbálták elvonni a figyelmét a nyomról.  A benzinkútig tartott. Ott vége szakadt.  Úgy tűnt el ahogy négy hónapja az előző nyom is. Négy hónapig semmi. Merre járhatott? Neil leült a padkára a diesel töltőnek vetette a hátát és megborzolta ragacsosra izzadt haját. Ami lefolyhatott a homlokáról végigszaladt ráncoktól barázdált arcán. Hunyorogva nézett körül, minden remény nélkül. Vagy egy órát ücsörgött ott mire jött egy autós aki elzavarta., hát haza ment. A lakás kopott félhomályában aztán beejtette a testét az egyetlen fotelba és elaludt.
Zei keresése minden erejét elvette. Nem ismert senkit aki képes volt ilyesmire, csak a nőt akit jobban szeretett mint sokáig hitte. Zei elbújt és ő nem találta. A nő lenyomata a világban illanó szellő felkapta íz volt csak. Neil már abban sem volt biztos, hogy jól emlékszik rá. Zeinél biztonságban lenne a tudása, nála megőrződne míg Szergej tanítványokra lel. A saját testét elnyűtt lyukas cipőnek érezte ami már inkább gátolja mint segíti. Szűk, kényelmetlen szkafander volt, kiszolgált kedves darab, amit ideje lecserélni. Belefáradt az egészbe.

- Utazz messze ettől, Neil! – szűrte a foga között tartott két szög mögül Szergej. – Ezt megoldom egyedül.
- Ha megoldod miért menjek máshova? – Neil egy langyos sörrel a kezében állt Szergej mögött. A tükörszférán támadt lyukak egyre nőttek, és a világon elharapózó indulatgerjesztő és azt zabáló lényeket okádtak magukból. Őket a nagyobb entitások nézték ki maguknak, erejük okán nagyobb hasznukat tudták venni, mint egy átlagembernek. Szergej és Neil azonban nem paktált le semmilyen hatalommal, se túl, se evilágival. Neil Szergej mögött állt. Onnan figyelte hogy épül szögből és üveggyöngyből, cipőfűzőből és rágógumiból érzékelő szerkezet.
- Mert zavarsz. – Szergej szigorúan hátrasandított a gyűrött arcú Neilre aztán visszatért a munkájához. –Nem mondom el többször. Reggelre ne légy itt.
Neil kihörpintette a sör maradékát és gondosan az asztal sarkára állított a dobozt.
- Hasznát veszed. – mondta és kicsoszogott a konyhába egy másikért.

A repülőtér kicsi volt, a nyelv egzotikus. A város neve még ismerősen csengett, de semmi más nem. A csomagja egy sporttáska volt, a bankkártyája véges. A szürke póló alatt nem látszottak a hegek. Nem ült taxiba, inkább busszal ment beljebb a városba. Az emberek morcosnak tűntek és sokkal kevesebb feketét látott mint remélte.  A lonely planetben számos hostelt ajánlottak. Valójában mindegy volt. Aztán leszállt valahol és metróra ült, aztán villamosra és fogalma sem volt, hogy merre lehet. A villamos csinos volt és mégis büdös. Ült ott a légkondicionált bűzben és elnevette magát. Hosszú lábai alá behúzta a sporttáskát és igyekezte visszatartani a feltörő kacagást. A szemben ülő srácot nézte. Tudta hogy nem valami bizalomgerjesztő a külseje. A szeme fehérje megsárgult, az arca fáradt volt és aszott. Sosem volt jóképű, és lehetetlen hosszú végtagjai miatt az elegancia is messze kerülte. Nézte a fiút és a kacagást ugyan száműzni tudta, de a patakzó könnyeinek nem tudott megálljt parancsolni.
A fiú figyelte őt, a gyerekek félelem nélküli kíváncsiságával. Se a keze nem mozdult se a lába. Csak az az apró fejmozgás amit kelthetett volna a villamos is mutatta hogy a fülébe dugott fülhallgatókból szólhat valami zene. Két kezére összesen hat ujj jutott, huszonöt és harmincöt között lehetett. Kicsit puhuló de eredetileg jókötésű gyerek. A homály mint valami glória kente el a haját. Neil nézte, pislogott és megtörölte a szemét. Aztán megérintette a fiú térdét.
-Hello. Neil vagyok. - Az érintéstől megbizsergett a szeme mögött valami. – Szükségem lenne egy tolmácsra. – hosszú mutatóujjával a homlokára írt egy kört, miközben igyekezett szemkontaktusban maradni a fiúval. A könnyei apadni kezdtek.
- Jól van? – kérdezte a fiú és alaposan végigmérte. – Rosszul van. Mondta végül tárgyilagosan.
-Igen. – hagyta rá Neil és felkapta a táskáját. – Sok nyelvet beszélsz? –Kérdezte mint egy mellékesen.
-Nem. Ismerjük egymást? Emlékeznék ha találkoztunk volna már. – Mondta és leszállt a villamosról. Neil szokásos görnyedt járásával követte.
-Mit akar tőlem? – kérdezte hirtelen visszafordulva Neil felé, egy szökőkutakkal díszített szűk utcában.
-Hogy tolmácsolj.
-Kinek? Milyen nyelvre?
Neil letette a sporttáskát a lába közé és csak nézte a fiút.
-Feláll a szőr a hátamon magától.
-Megértem. Nekem is magamtól néha. – sóhajtott Neil – Ha máshova vagy más korba születsz ezzel a kézzel sámán lettél volna ennyi idős korodra. Vajon itt és most is sámán lettél?
-Mi van? – a srác előre hajolt értetlenkedve, egyre mérgesebben. – Mit akar tőlem?
-Semmit, bocs. –leguggolt a csomag fölé, mintha védené. – Csak olyan volt a színed, a csillanásod… a szagod, mint neki. – lehajtotta a fejét. – Ha olyan vagy mint ő, akkor tolmács lehetsz, vagy fordító, vagy pszichológus vagy coach. – felnézett a srácra, mosolyogva. De a mosolyban több volt a fájdalom, mint az öröm.
-Fordítok.
Neil bólintott.
-Oroszt, németet, néha franciát is.
-Engedd meg, hogy bemutatkozzak. – állt fel elszántan újra és kinyújtotta lapátkezét a fiú felé. Az megfogta és megállt az idő.
-Neil Connor vagyok.  – mondta ki hangosan, de a fiú nem hallotta, csak a ragyogást látta, ami a férfi sötét bőrén átsütött, a sárga szemfehérű szemekben az évtizedek fáradtságát elnyomó szeretetet.
-Darvas Gergő – mondta a srác és csak állt és fogta Neil kezét. - Meghaltam? – kérdezte végül  halkan.
-Én haltam meg, te pedig a sámánom vagy. – mosolygott Neil és Zeire gondolt és az első kézfogásukra, a nő illatára és az elkenődő körvonalára a nyári napsütésben. - Engedd meg kérlek, hogy elmondjam mind amit tudok.
-De… itt vagy, hús vér valóban. Nem lehetsz szellem.
Neil mosolygott és nem engedte el a fiú kezét.
-Hamarosan meghalok és szeretném biztonságba helyezni az értékeimet. Te alkalmas vagy rá.
-Oké. Keresni fogják rosszarcú fegyveresek?- kérdezte bizonytalanul.
-Nem. Egy Szergej nevű rosszarcú fogja keresni, de neki oda is adhatod.
-Oké. – Mondta Gergő és nyúlt a táska felé.
-Nem ott van. – engedte el a kezét Neil majd lassan kört rajzolt a homlokára újra. – Hanem itt.

Valahol európában

Kettő nem volt gond, még talán három sem. A negyedikre azonban cseppet sem vágyott. A csapatszállító páncélosok lassan csorogtak alá a domboldalon. A ligetek vékony törzsű fái még pattogva lobogtak. A sekély gödrökben a tetemeket elfedő vékony réteg kirajzolta a formáikat.
Nekivetette a hátát a harckocsinak, amivel jött. A tisztből még csöpögött a vér. A csapatszállítók kis füstpamacsokat böfögtek a kaptatón, és egy-két pillanatra eltűntek a két domb közötti völgyecskében. Serra nézte ugyan őket, de nem figyelte a mozgásukat. Megérezte a földben az életet. A nyulak, amik a lángoló kiserdőből menekültek a dűlőút gazos széléhez, most fejüket emelgetve szimatoltak. Serra rájuk nézett kislányos arcában idegenül öreg szemeivel és azok cikk-cakkban rohantak keresztül a szántón, befele a faluba.
-Gyertek. - mondta a kocsiknak, és lassan megnedvesítette az ajkát. - Gyertek csak, kicsi fivérek.
Meztelen talpa kérges volt a sok gyaloglástól. Combján a tépett seb lassan gyógyult. A nadrág hosszú szárát még Kircheindachban vágta le, azután a furcsa kemény pap után. Az nehéz volt. Nehezebb mint az összes addigi. Az álom és ébrenlét közötti repedésben szorult, és nem érdekelte már, hogy melyik melyik. Hosszan próbálta kideríteni, de nem talált különbséget. Ahhoz elég esze volt, hogy felismerje, hogy a megmentett életek csak addig számítanak, míg valaki más el nem veszi őket mégis. A nyulakra gondolt és az Eggelsbergiekre. Az akasztásokat nem szerette, és a menekülőket hátba lőni sem. Volt akinek gyermekeket adott, volt akinek  kutyákat. Volt akit bevezette a házba amibe mindig is be akart menni, de nem sokáig matathatott az élőkkel, mert minden jó cselekedet ízét átitatta a közeledő hadoszlopok mocska.
-Csinálj ide erdőt. - parancsolt a papra, de az nem növesztett hatalmas fákat, hanem ki akarta csorgatni belőle az életét, mint valami rongyból a vizet.
-Ne próbálkozz. - mondta neki csendesen. - én nem ember vagyok.
A pap bólogatott és tovább próbálkozott. Serra pedig hagyta. Elékezett arra a másikra, a gyóntatósra a szörke kabátban, akinek savanyú szaga volt és dohánylevelek peregtek a zsebéből.
-Pipadohány. - mondta a pap és megsimogatta a fejét. - Éhes vagy? - kérdezte, ő pedig bólintott. Látta a pap változását. Az élet kisarjadt benne.
-Add nekem azt az életet ami a hasadban sarjad. - mondta a papnak és kis kezét a pap hasa alsó részére tette. Emlékezett az arcára, meg a saját döbbenetére mikor a pap megtette, egy szó nélkül, és az élet nedűje ott halt meg az ő tulajdon szájában. Sok mindent megtanult aznap.
A domboldal hirtelen fénybe borult, ahogy a vastag felhők mögül sietve bújt elő a nap. Serra ellökte magát a kocsitól és összeérintette az ujjait. Az élet és a halál összefolyt, a határok elkenődtek.
Felmászott a kiégett csapatszállítóra és végignézett a szántón. Az ujjait újra összeillesztette és szája elnyílt.
-A halál szentsége szólít titeket! - kiáltotta és a tetemek lassan reszketni kezdtek.

Rend

A magánrepülő egyenletes zúgása megkönnyítette az elalvást. Nat és Zed mélyen belesüppedtek a bársonyülésekbe. Liz Szergej mellett kucorgott, de képtelen volt elaludni. Aztán meghallotta a papír surrogó hangját. Hátralesett az ülések felett és Fosse sötét fejét figyelte meg, ahogy egy kis olvasólámpánál olvassa a belügyminiszter aktáit. Liz hátrament hozzá és megállt mellette.
-Uram, ha diktálni kíván, itt vagyok, uram. - vakkantotta katonásan és még tisztelgett is a végére.
Fosse felnézett rá szenvtelen arccal majd visszatért az aktaolvasáshoz. Liz zavartan állt. A napjuk több volt, mint hosszú és ő úgy belejött az ál katonásdiba már. Vicces volt húzni az öreget azzal a ténnyel, hogy az utolsó négyzetcentit is ismeri s testén, hiszen úgy legózta össze őt Zed Liz szeme láttára. Nem félt már Fossetól. Úgy volt vele, mint a többiekkel a csapatban.
-Ne haragudjon, uram, hogy zavartam, uram. Pihennie kellene uram, még a végén újra dobosként kell használjon Uram... - mondta immár erőtlenebbül és mosolyogva nézett le a férfira.
-Még egy dobása van, Crosby. - nézett fel rá Fosse. - Lehet hogy megmentette az életem, de ahhoz a többiek is nyomósan kellettek. Sajnos nem tudom ezt a tettét merő szívjóságnak betudni, mert ha engem elvesztenek oda a kis védett fészekmeleg akol a hegyen, és megindul a hajtóvadászat magukra és az erdőszéliek után is. - Fosse lehalkította a hangját és rezzenetlenül nézett Lizre. - Jól felfogott érdeke, hogy életben maradjak, Crosby. Ajánlom, hogy ne feszegesse a türelmem határait mert nem állok jót magamért. Messze nincs tisztában a képességeimmel.
Liz torka összeszorult.
-Nem akartam megsérteni, uram.
-De, Crosby, azt akarta és most is azt akarja. Próbálgatja meddig mehet el, mint egy kisgyerek. Én pedig szólok, hogy máris túlment a határon. Ha nem gy lenne nem tréfálkozna itt, nem tenne megjegyzéseget a bőrfelületeimre és nem engedne meg magának ilyen közvetlenséget. Most szólok. A következőnél nem fogok, csak cselekszem.
-Igenis, uram.
Szergej ezt a pillanatot találta meg, hogy a wc-hez induljon. Ellépet Liz mögött és belépett a fülkébe. Liz egy pillanat múlva már indult is, de Fosse megragadta a csuklóját és lerántotta hogy a fejük egymagasságban legyen.
-Nyugodtan nyígjon Rozsinnak, de mielőtt elkezd bízni benne, hogy majd kiáll magáért, felhívnám a figyelmét, hogy a vérében hordja a katonai fegyelmet. Parancsok, tudja Crozby. Hierarhia. Katonai fegyelem. Tanulhatna tőle. - lökte vissza a lányt, és visszafordult az aktákhoz.
Liz visszament a helyére és bekucorodott a székbe. Chester a sor másik végén elégedetten elmosolyodott.
-Kardélen táncol a béke.

vizsgaidőszak

-Jaj csak a lovasságot ne! - Mia kinyúlt az ablakon, hogy az ujjai hegyét még elérje a napfény.
-Annak benne sem kéne lennie. - Frederick hanyatt feküdt Mia ágyán és a hasára fektetett elméletek a magvasodásról könyvön kopogott az ujjával. - Tudod! benne sem kéne lenni. nem hogy így hetedévben? majd valamikor diploma környékén, talán. de ilyenkor? Most van a virágzás éve, most vannak a avatások, a fogadalmak és kötések ideje.
-Minden évben van kötés.
-Jó, de nem ilyen.
-Engem veled fognak hagyni, ugye? - Mia odafordult a fiú felé. Törékeny alakját körberajzolta az erdő sötétzöldje.
-Nem hagyják együtt a párokat, hiszen tudod. - Frederick felült. a nehéz könyvet lelökte az ágy mellé. - Gyere ide. ne félj. Biztosan nem húzod a lovasságot. Az csak ilyen mumus.
Mia macskásan bújt a fiú ölelésébe.
-Worrick toteme azt súgta Pinchnek hogy ez a véletlenek manipulálása még mindig.
-Nem szabad alkalmazni azt a tudást a tételhúzáskor.
-Mégis...
A belső udvarról dörrenés viszhangzott a hálótermek felé. Frederick felpattant és sietősen kezdte visszaszedni a ruhadarabjait. Mia úgy ahogy volt, a maga serdülő szépségében hevert el az ágyon. Lábait szétvetette. Barna szőrű szemérme csillogva nézett a fiú felé. Mia hangja fátyolos volt.
-Nem tudok a lovassággal bánni. Kicsiben sem ment. Még a sáskák vagy a legyek csak csak, de a lovasságot nem tudom.
-Ha ez megnyugtat, én sem. - Frederick bámulta egy pillanatig a lányt, aztán kiviharzott a szobából. a lépcsőfordulóban érte a második döndülés és majdnem nekiment Sebastian Leichter tanár úrnak. Frederic sután meghajolt.
-Üresek a szállások, fiam?
-Iiiigen, uram. A lányoknál nem jártam, de a fiú szárny üres.
-Helyes. - mosolyodott el Leichter és villámgyorsan, mint egy gyík megnyalta a száját. Frederick elkapta róla a tekintetét.
-Fiam, összemocskoltad a ruhádat.
-Én? Őőő. - a fiú lenézett a ruhájára és nem látott semmit, de tudni tudta, hogy a magja keményre száradt az alsógatyáján, miután Mia agyon kínozta azokkal a gyönyörű kezeivel.
-Takarodj a gyakorlótérre! - üvöltött rá Leichter. - Baszni ráérsz máskor is!
frederick céklavörös lett és behúzott nyakkal rohant le az udvarra. Boldog volt, hogy ennyivel megúszta. Ez semmiség volt. Már lent állt a többiek között mikor belényilalt, hogy Mia ott feküdt az üres leányszobában, kitárva, csillogó nedvesen. Abba a szárnyba csak az az egyetlen bajárat volt, aminek lépcsőfordulójában Leichter elkapta. Nyújtogatni kezdte a nyakát, hátha meglátja a lányt.

Leichter megállt az ajtóban és megnyílt szájjal nézte a lányt. A nyögdécselése halk volt, a művelet gyors és szemérmetlen. Ha azonnal felhúzza a sárszín köpenyt még futva időben leérhetne a többiekhez. persze ezesetben nem lenne rajta semmi alsóruházat. Leichter hátrébb lépett, és visszaállt a lépcsőfordulóba. Mia alig egy perc múlva teljes lendületével csapódott neki.
-Uram?
-Mi az kislány? Késésben?
-Igen, uram. Engedje meg, kérem. Tisztelettel kérem, engedjen futnom, különben elkések.
Leichter nem mozdult.
-Hiányos az öltözéked.
Mia elsápadt.
-Mutasd a kis fejed. - Leichter beakasztotta az ujjait Mia hátrafogott hajtincsei közé és a lány már érezte is a nedves tapogatozó tudatot ahogy a múltjának emlékeibe tapicskol. Végignézte amint a lány magához nyúlt az imént és végignézte az egyre vaduló játékát Frederickkel is.
-Lovasság mi? - kérdezte csillogó ajkakkal Leichter. - Félsz a lovasságtól, kicsim?
-Igen, uram... - suttogta Mia. Nem lett volna értelme tagadni. leichter bemászott a fejébe. Durvább volt ez, mint a szokásos erőszakos közösüléseik.
-Fel tudlak készíteni rá, ha akarod.
-Fel lehet készülni a lovasságra?
-Fel. Különben nem lenne tananyag. De csak kevesen jutnak el arra a pontra, hogy maguk ismerjék fel ezeket az összefüggéseket.
-Közel vannak.
-Igen, kislány, közel vannak. és mert közel vannak, ki is próbáljuk rajzuk a képességeiteket. de sajnálnám ha elbuknál.
Mia nyelt egyet. Leichter volt a mentora. Minden aljasságot tőle tanult. Minden trükköt és életmentő reflexet is. Ő volt a kis báránya, a szelíd hófehér szüze, akit már millió válogatott módon alázott meg, hogy megtörje az akaratát. Mit számít még valami kényelmetlenség?
-Készítsen fel uram. Kérem.
Leichter bólintott.
-bemegyünk a titkárságra és beírjuk a könyvbe a különórádat. aztán meg is kezdjük az első leckét. De addig is mutasd be nekem, kedvesem, milyen szeretettel vagy idős mestered felé. - Leichter finoman megfogta Mia arcát és gyíkmódra előretolt kemény nyelvét betuszkolta a lány szájába. Az tisztelettudóan azonnal szopni kezdte. Szerencsére az emlékei annyira felizgatták a tanárt, hogy elég volt pár másodperc és bukhatott is alá a hosszú sötét köpenynek, hogy befejezze a kielégítését. Fonnyadt öreg, sovány teste volt, savanyú szaggal. Mia öklendezett. de a lovasságnak csúfolt szellemlény behódoltatásának trükkje olyasmi volt, amit nem utasíthatott vissza. Ott a szájában az ernyedő farokkal jött rá, hogy ennél sokkal többet is hajlandó ezért kiállni. Megfeledkezett róla, hogy Leichter még nem hagyta el az elméjét, csak meglapult, hogy megfeledkezhessen róla.
-Így van, kincsem. Sokkal többet is megér, és meg is fogsz tenni érte, ennél messze sokkal többet.

magántanárok - 3

Az erdő bejárható keskeny sávja ott feszült a mágikus erőd és a város valósága között. Neil a kis tornácon ült. A nyikorgó hintaszék ritmusa meditatív transzba horgonyozta őt. Mellette a kopott festésű deszkákon két kislány játszott. Emily megnémult az erdőben, Martha bőre megzöldült, megfoltosodott. neil időnként megérintett valamelyik kislányt. Ők belemerevedtek az érintésekbe, odafeszültek mint egy macska, el nem mulasztva egy milliméternyit sem.
-Nem fognak idejönni. - Súgta Zei Neil fülébe, és csókot nyomott a fekete óriás ráncos arcára.
-Nem. Valóban nem.
-Úgyhogy nem kell lesned folyton az erdőt.
-Gondolkozom ezen a dolgon. Ezen az egyházon.
-Természetvallásból kinőtt felébredett militáris szervezett lett. Minden világban máshogy csúszik félre az isteni terv.
-D miért ebbe az irányba ment. Olyan mintha lenne valami ok, valami mögöttes tartalom, valami magyarázat.
-Mit vársz egy szervezettől, amit Hatake alapított?
-Hatake odaát ránk szabadította a démonokat. Majd idehozott azzal a szöveggel, hogy ott nem ő volt, henm az elrendeltetettség hozta. És lám, ezt a másikat megmenthetjük ügyesen.
-Igen.
-Miért kellene elhinnünk ezt?
-Mikor kezdtünk hinni Hatakének? - Neil felpattant a székből. A kislányok rámeredtek.
-Sosem hittünk neki. - Zei nekidőlt a korlátnak. - Mit tervezel?
-Holnap bemegyünk a városba. Meg kell beszéljük ezeket velük. Valami nagyon nem kerek ebben a sztoriban.
Zei lehajtotta a fejét.
-Azért hittünk neki, mert megmentett minket.
-Valóban megmentett, vagy csak nem tehetett mást?
-Tulajdonképpen mindegy.
Neil némán megrázta a fejét és nekidőlt a deszkaház málló falának.
-Lehet hogy nekünk sincs választásunk.
-Nem vagyok buddhista. Hiszek a saját döntéseimben. Vannak rosszak, vannak jók, de az enyémek. Mind. - szeme villogott szinte az indulattól.
-Oké. -Zei leült a hintaszékbe. A kislányok visszamentek a házba. - Mi van akkor, ha csak az isteni döntések helyesek, és mi nem vagyunk képesek jó döntéseket hozni.
-Vallásfilozófia?
-Ebben az esetben minden egyes döntés amit te hozol meg és nem a sors rossz.
-Hatake lenne a sors?
-Remélem nem.
Neil fáradtan sóhajtott.
-Végül is biztonságban van mindenki.
-Amennyire tőlünk telt.
-Bemennék a könyvtárba. Utána olvasni az egyházalapításnak.
-Mit érzel? Mindegy milyen ködös is, de mondd el kérlek mit érzel. Azokban a könyvekben elferdített dolgok vannak. Zei odalépett elé és kezeibe fogta a férfi nagy lapát kezeit.
-Kiáradnak. - mondta Neil szenvtelen hangon. Kiáradnak, mint valami tenger alatti forrás. Nem lehet többé megkülönböztetni egyiket a másiktól. Csak egyre többen és többen lesznek.
-Klónok?
-Ja... Nem tudom. Egyre több a mágia a levegőben. Ki fog sülni, mint az elektromosság. Lesz egy nagy halálos mágikus villámunk hamarosan.

magántanárok - 2

Jim unottan járta az utcákat. Akarta mint valami pattanásig feszült rugó feszítette az elméjét.
-Mint egy drogos, badmeg. - Mondta a Jewellers-en egy habos kirakat üvegében tükröződő magának.
-Adjatok egy répát és bombát csinálok belőle! - kiáltotta az üres hajnali utcának. - Adjatok egy szűzet és kurvává baszom!
Halványan derengett néhány ablak.
-Halottak vagytok. Mind.
Leült a járdaszegélyre egy kupac lócitrom mellé és megvárta a majd egy óra múltán érkező rendőröket.

-Uram?
-Mondja Mich. - Fosse hangja kásás volt a telefonban. Mitchel tizedes feltételezte hogy a doki aludt, de mivel egy szálloda számát adta meg nem lehetett biztos benne, hogy nem zavart meg valamit. Hajnalodott.
-Uram James Hettfieldet bevitték az éjszaka randalírozásért.
-Köszönöm.
Fosse letúrta magáról a takarót és ingatagon megült a hatalmas ágy szélén. Mögötte a nő félálomban odafordult és hófehér kezei finoman végigsimította Fosse testén. A férfi hagyta hogy a kezek elkezdjék megdolgozni a férfiasságát aztán inkább otthagyta a nőt az ágyban.
-Jaj édesem, úgy vágyom még rád. - motyogta a nő gépiesen.
Fosse beállt a zuhany alá, majd kissé éberebben még törölgetve magát vissza slattyogott az ágyhoz.
-Most. Fejezd be rendesen, hadd menjek a dolgomra.
A tő odavackolt az ágy szélére. Alig lehetett több húsznál. Finom puha ajkai közé fogta Fosse farkát és álmatagon kezdte megdolgozni.Hamar végzett, és miután aprólékosan körbenyalogatta hátradőlt, várva a második kört. Fosse azonban a nadrágjáért nyúlt és pillanatok alatt felöltözött.
-A pénzed ott van. - mutatott az éjjeliszekrényre. - Reggelit kapsz.
A nő grimaszolt, de nem szólt semmit. Ez előrelépés volt az eddigiekhez képest, amikor Fosse gecijével kellett beérnie reggeli gyanánt.

A rendőrőrsön nem volt nyüzsgés. Larry Denver volt ügyeletben.
-Jó reggelt Larry. Behoztak egy James Hettfild nevü suhancot garázdaságért, ugye?
-Igen uram. Betört egy kirakatot és üvöltözött.
-Gondolom részeg volt.
-Nem, uram. nem tűnt részegnek. Ilyeneket mondott" Mind meg fogtok dögleni! Olyan vagyok mint egy száműzött vásári mutatványos! Kiégetem belőletek a gonoszt! Halottak vagytok! Mind halottak vagytok!"
-Van óvadék?
-Van. Nem sok. egy kis kiabálásba még nem halt bele senki. - Larry elvigyorodott. - A srácnak nincs priusza.
-Jó. Akkor kifizetem.
-Ön? Nahát.
-Én. Nahát. - Fűzte hozzá Fosse szenvtelen arccal.
Larry kezében megállt a toll. Felnézett Fossera.
-Igenis uram. Már írom is.
Fosse kifizette és aláírta. Pár perc múlva Jim ott billegett a hajnali fényben Fosse mellett.
-Mi a faszé' - hozott ki? Jó meleg volt, kaja, ilyenek.
-Mert mind halottak vagyunk. - mondta a doki és beterelte Jimet egy régbezárt kocsmába a hátsó bejáraton. Körülöttük poros asztalok és egy wurlizer.
-Teoretikusan igazam van. Rogyott le Jim az egyik asztalhoz.
-Vizsga előtti felkészülési időszakod van, de nem tudsz felkészülni, mert a mágiádhoz védett hely kell. Igaz? - két tenyerécvel az asztallapra támaszkodott.
-Tényleg jók az informátorai.
-Jah.
-Halljuk! - Jim hátradőlt a széken. - Mire van szüksége, most hogy tett egy olyan szívességet amit senki nem kért öntől.
Fosse hátat fordított neki és belépett a pult mőgé. Előhúzott egy üveget és töltött két nagyjából tisztára töltött pohárba. Ezalatt Jim körbenézett a homályos teremben.
-Sok köze van ehhez a helyhez. - bigyeszette le az ajkát elismerően Jim.
-Ahogy egy csomó másikhoz is. - Fosse letette az italokat az asztalra és leült.
-Nem iszom, de értékelem a gesztusát.
Fosse biccentett majd kiitta a magáét.
-Miért nem megy vissza?
-Mert olyasmiket láttam ami meggátol benne.
-Nem kell beszéljen róla.
-Nem kell beszélnem róla, ahhoz hogy bajt hozzon rám.
-És a vizsga?
-Az menni fog. - mondta Jim, de gondolatban azt hozzá tette, hogy ha nem őrül meg addig az önmegtartóztatástól.
-Miben áll ez a vizsga?
-Ez már a fizetség?
-Neeeem. - Fosse elnevette magát. - Szó sincs róla. Csak beszélgetünk.
-Ahá. Nos a vizsga négy részből áll. Elméleti, gyakorlati, testi és lelki részekből.
-Boldog lennék, ha nem bukná el, Mr. Hattfield.
-Ó milyen kedves, Dr. Fosse.
-Tudok valamiben a segítségére lenni? Esetleg kísérjem vissza, azzal, hogy tévedés történt?
-Neeem. - Jim is elnevette magát. - Boldoggá tenne ha nem kellen mint ellenségre gondolnom önre. de ugye belátja, hogy addig még hosszú, nagyon hosszú az út.
-Nem látom annyira hosszúnak. - Fosse hangaj játékossá vált - Minden esetre szeretném megkérni, hogy ha veszélyeztetve látná ezt a már annyira megszokott fizikai testemet, kérem legyen segítségemre, hogy ne essek áldozatul a támadómnak.
-Hogy én? - Jim őszintén meglepődött. - Nem értek én ilyesmihez. Meg mint mondtam a kapcsolatunk nem olyan jellegű, hogy nyugodt lelkiismerettel ígérhessek meg ilyesmit.
-Nem, valóban nem. Azzal együtt az Utazó nekem dolgozik. az az utazó akire Ön olyan nagy reményekkel tekint. Közös érdekünk, hogy véghez tudja vinni a feladatát, nem de?
-Ahhoz maga nem kell, ha nem haragszik, Dr. Fosse.
-Sokkal jobban kellek, mint remélni meri. De ami még ennél is aggasztóbb, minden apró kis mozzanat számít. Hogy mikor kel. Hogy mit tesz a szajhával akit maga mellé vett, hogy kér e barból amivel kínálják, hogy átment e tilos jelzésen, hogy melyik kirakatot törte be. Mindennek.
-A sors tudománya ez, uram. nem vagyok benne jártas.
-Nem? Hogy akarja akkor irányítani az Utazót?
-Meg vannak a módszereim, és higgye el a kapcsolataim is.
-Nocsak. - Nos, ez esetben valóban nem szorul rám. Itt lapulhat amíg tetszik, de nevrje szét.
-Kedves öntől, de visszamennék a hotelszobámba.
Fosse felemelkedett és elindult kifelé.
-Az ön dolga.
Jim éhezése újra és újra átcsapott rajtuk. Fosse minden  szőrszála égnek meredt. Pánikszerűen kezdett kimenekülni a régi kocsmából.
-Dr. Fosse!  - mondta erőtlenül a távozónak Jim. Hangja gyenge volt, már nem érte el a távozó kapitányt. - Ön meg van jelölve, kérem. Önt el fogja vinni a szervezet. Ha jól látom még ma.

magántanárok - 1

Raven nevetése hátborzongató volt. Mint valami eszelős sikoltozásba fúló kényszerű kacaja az őrület hideg sötétjében. A nappali koszos szőnyegén hevert, lábait felhúzva, karjait maga köré ölelve. Tetéről a ruha lefoszlott és látszani engedte a mély lila ütésnyomokat, vágásokat és töréseket.
Liz és Nat fölé ugrottak, Szergej csak ült tovább a magas bárszéken és szenvtelenül figyelte őket.
-Jézusom, Rav' mi történt?
-Lekövettem... - könnyei vastag csíkban folytak a szeméből - a szálat ami a srácok halott szellemeit még fogta.
-Csak nem egy pap? - Szergej lehuppant a székről és szedett még egy adagot a sültből.
-Nem.
-Hagyd már! Nem látod, hogy alig él? - Liz szemei szikrát szórtak.
-Nem tudom. - fejezte be Raven és felült. Nat nem tudott hozzányúlni. Mögé lépett, hogy felemelje, de képtelen volt rá. A fiú körül olyan hártyák lebegtek még mindig amik nem tartoztak a fizikai világhoz. Undorítóak voltak és idegenek.
-Megleszek. - motyogta Raven és elkezdte letépkedni megmaradt ruhafoszlányait. - majd ha Zed hazaért, szóljatok neki, kérlek, hogy nézzen rám.
-Reggelig nem jön haza... - vallotta be Liz. - Valaki feleségét szórakoztatja éppen.
-Jah. - Raven elvigyorodott miközben lehúzta azt a cafatot ami a cipőjéből maradt. - Milyen jó neki. - felnézett Lizre, kisfiúsan, félszegen. - Kinek a felesége?
-Fogalmam sincs.
-Pedig valószínűleg ez a legizgalmasabb az egészben.
Szergej mosolyogva bólintott a vacsorája felett.
Net megkereste a kutyát és Ravenhez irányította. A szellem eb odahevert a csapzott fiú mellé és elkezdte lemosdatni róla a túlvilági szennyeket.
-Valami dinoszaurusz szerü hülye ez. nem akart megölni. Mondjuk én sem akartam őt... - vallott színt végül Raven. - Olyan baráti csetepaté volt, mint Zeddel szoktunk.
-Zed sosem töri semmid!
-Jaj Liz ne már. Már hogy ne törné el bármim. Csak össze ios rak. Érted.
-Puffogtatás. - tette hozzá Szergej teli szájjal. Csóválva törölte ki a szaftot egy darab kenyérrel.

Nat a bejárati lépcsőn ücsörgött és próbált nem látni. A kuka mögötti bozótban szerelmi bánatok nyomai lapultak. Ondó és könnyek. A kapu lépcsőjén, ahol ő maga is ült hosszan ült valaki, akinek íze behálózta az egész házat. Az a valaki itt ücsörögve figyelt. Nat nem tudta megmondani, hogy férfi volt e vagy nő. Csak azt, hogy nem a ház mostani lakói közül való. A kutya ismerte. A ház is. A hangulat amivel megépítette ezt a menedéket olyasmi volt mint Neilé. Óvó, felügyelő, óvatos. De ez az ember gőgösebb és arrogánsabb mint Neil. Ha egyáltalán él még. Keményebb, feszítettebb valaki. Nat apró kortyokban ízlelgette a házat. Lassan teljesen kiismerte, és biztos volt benne, hogy bármikor felismerné a gazdáját. A szellemekkel kapcsolatban nem volt értelme az időnek se a térnek. Nat pontosan tudta ezt, így nem ringatta magát illúziókban. A hát nem valami új, a felébredett lakója is lehet már évtizedek óta halott.
Az ajtó kinyílt mögötte és Raven frissen mosott alakja lépett mellé. Tiszta, hamuszürke pamutnadrág volt rajta és egy fekete atléta.
-Van valami amit meg szeretnék mutatni, mielőtt elválnak útjaink.
-Nem hiszem, hogy elválnak.
-Nem megyek vele Európába. Téged fog vinni.
-Én csak egy fodrász vagyok. Nem veszi hasznomat.
-Aha. - Raven mögé térdelt és kivette a szörny csatot a hajából. Ügyetlenül kezdte feltekerni Nat haját egy estlen kontyba.
-Mit csinálsz? - Nat zavartan elnevette magát.
-megzavarlak.
Nat felpattant. A szörny csatot a fogai közé fogta és rutinos mozdulatokkal tűzte fel a haját.
-Mit akarsz?
-Nem sokat jártál odaát, de nekem is van szemem nem csak Neilnek. Az az olló a kezedben nagyon kemény cuccá fog válni hamarosan, ha még egy kicsit használod. Arra gondoltam megmutatom neked a rejtekutakat és bemutatlak odaát néhány entitásnak, csak hogy legyen mihez mérni azt ami majd szembe jön.
-Odaát sokkal egyértelműbbek a dolgok. Az erdőben megtanultam látni, mert különben meghaltunk volna. - Raven figyelmesen hallgatta Natet. - Ma már tudom, hogy semmi baj nem lett volna akkor sem ha meghalunk.
Raven pislogott egyet.
-Azért kis élni akarás meg kis halálfélelem kell ám a fedélzetre. anélkül nem megy a hajó.
Nat elmosolyodott.
-Itt vagyok, mint látod.
-Látom. gyere akkor, itt a kuka mellett jó is lesz. Nem fog sokáig tartani, csak egy kis kör és néhány jó tanács. Aztán ha meg kell halni, meghalunk. Értem én.
Megfogta Nat kezét és finoman siklott át vele a házból áradó meleg fényekbe, amik a fizikai síkon nem voltak láthatóak.
-Láttad már, ugye micsoda hivogató karácsonyfa a házunk?
-Igen.
-Gondolom azt is láttad, hogy van még pár ilyen hely a városban. Nem meglepő módon az egyik ilyen a bordélyházak sora. Mindet más építette, meggyőződésem, hogy más szándékkel. de állnak és hála a csinos, okos kis szövedéknek, majdnem önfentartó rendszerek mind. Ahogy a mi házunk is.
-Ezt nem látom... - Nat hiába nyújtogatta a nyakát, nem látott semmi ilyen jellegű dolgot a városban.
-Nem? Hm. Oké, akkor menjünk közelebb.
Nat szorította Raven kezét és igyekezett saját erejéből haladni. a srác madár alakjához tartozó szárnyak
-Csináljuk máshogy. olyan ez a dolog, mint egy mikroszkóp. amikor belenézel azt a nézetet látod ami be van állítva. Alapból azt a réteget látod ami téged mint Natalie-t leginkább megérinti. De vannak más rétegek is. Kicsit tudunk állítani a fókuszokon. Próbáld meg. Ahogy a hajfesték árnyalatok keverednek a hidrogéntől. vagy nem tudom... - zavartan elnevette magát. - Találj valami kapaszkodót az elmédnek ehhez.
Mondjuk  nézz engem. Van az a rétegem ami a harci sérüléseit nyalogatja. Annak most csonkolt az egyik szárnya, húzza az egyik lábát és le van pörkölve a teste nagy része.
-És be nem áll a szája. - Nat nézte a fiút, illetve annak furcsa hárpiás ember-madár alakját ami sem nem volt kedves, se nem volt szép. fenyegető volt és idegen. nem sok emberivel benne. - Én hogy nézek ki?
-Jaj nők! - Raven ellépett tőle majd újra megfogta a kezét. - Nagyszerűen nézel ki.
Raven alakja elhomályosodott ahogy Nat egyre fókuszáltabban próbálta figyelni. A homályból lassan kibontakozott Raven az öreg sokat látott szellemlény alakja, aki újra és újra embernek születik, hogy tapasztaljon és értsen. Annak a lénynek nem sok köze volt Ravenhez a kedves vadóchoz, akivel Nat egy házban lakott, és aki csodálatos képességeivel a megmenekültek egyik kis istene lett az erdő sűrű veszélyei közben.
Aztán feltárult Raven, akit ismert, akit tisztelt és akit elborítottak a félelmek, csalódások, fájdalmak és örömök. Aki papírból ragasztott magára szárnyakat, aki megférfiasodott egy szigorú nő ölelésében és aki kisfiúvá változik Neil árnyékában, aki számára egyetlen koordináta rendszer létezik: a megmenekültek törékeny mátrixa. Mindegy a város, az utcák, a nyelvek, a feladatok, mindegy az egyház, Fosse vagy a domborzat, hogy az erdőben kell e bújni vagy a városban tekerni, hogy levél alól kikapart férgeket eszik e vagy Szergejék főzte kellemes ételeket. Ravent csak az emberek hálója élteti ezen a világon. beleveti magát ebbe a hálóba és alkalmazkodik hozzájuk. Amikor pedig egyedül cikázik a városban a felturbózott bicikliken retteg. A szeretet és a rettegés hatalmas tátongó lények formájában úszott felettük. A szeretet mézes kötelekkel ragasztotta össze őket, míg a félelmek, és csalódások őrjöngő éhező titánok voltak, akik hol csak megcsavarták őt, hogy csepegtessen beléjük a félelmei által, vagy ráfeküdtek és érdes nyelvükkel nyaltak belőle tépett szélű darabokat.
Nat teljesen megrendült.  Ahogy leértek a sűrűbben lakott részre Nat kezdte más szemmel nézni a szembejövőket. Elkezdte meglátni a félelmeiket és a többi erősebb érzelmüket. Forró olajos tapadókorongok ragadtak rájuk. Az ágyékuk körül fényes, zsíros csomók nőttek, mag az agyuk kosárlabdányira dagadt és felhőkbe okádta magából a képzelgéseket. Nat felnyögött.
-Ez borzalmas. -Nat lerogyott egy kerítés szélére és az arcát a kezeibe temette.
-Jah. Nehéz ugyanazzal a hévvel szeretni ember társainkat ezután az élmény után.
-Sosem voltam oda értük.
-Én sem. - Raven leült mellé.
-El akarok menni valami ember nem járta helyre. Basszus. Ez undorító.
-Ilyenek vagyunk. Te is és én is. - Raven megpacskolta a vállát. - Minden rendben van ezel. Komolyan. Aki rájön dolgokra az meg tud válni dolgoktól. De amúgy az sem nagy változás.
-le lehet szedni róluk?
-Mit?
-Ezeket a zabáló, élősködő szarokat.
-Nem. Mindenki a magáét tudja csak leszedni. De ahhoz még csak érteni sem kell a szellemekhez.
-Szuper. Akkor mit tudunk tenni?
-Azokat, nézd, azokat távol tudjuk tartani. - mutatott egy ház felé Raven ami körül tekergőző lassú mozgású hajszálnyi férgek mozgolódtak, mint szellő kavargatott avar. Ahogy közelebb mentek Nat öklendezni kezdett. A saját világában ilyennek eletették a diszhalakat. A fonalférgek megvastagodtak, itt-ott, hogy elemésszenek egy egy testrészt. Az a pár ember akik valószínűleg a házban voltak lassú kínhalállal haltak éppen meg a fonalas férgek millió tűhegynyi harapása által. A nagyobb darabok az illető emberek megváltozott élősködői voltak.
-Szóval vannak lények, akik élősködőstül felzabálják az embereket.
-Menjünk be, és figyeld a hatást.
Nat nem akart bemenni.
-Mi van ott bent?
-Elfekvő.
-Na ne! - Nat felpattant és visszaindult a lakásuk felé.
-Figyu! - Raven utánna lendült. - Van velünk valami fény, valami erő, ami szétmorzsolja őket. Érted. azt akartam megmutatni. Hogy lásd. Érted. van velünk valami szándék vagy akarat, ami nem így a mienk, hogy az enyém meg a tied. Ez valami ok.
Nat megállt és visszafordult. A kertekből ezernyi emlék kaotikus ízkavalkádja folyta körbe őket.
-Van oka hogy itt vagyunk. A te ébredésed, az én szárnyaim, Szergej állítólagos rendeltetése, Neil szeme vagy Liz dobverői is azok lehetnek. nem tudom. de ez a fény, ez az erő eddig mindig megvédett, és nem jön elő csak mert meg akarom próbálni. csak akkor jön elő, ha ráfekszem, ha bízom benne ls ha nem akarom használni, hanem hagyatkozom csak rá, hogy majd előkerül amikor elő akar.
-Akkor meg sem tudtad volna mutatni.
-Itt mindig látszik. Ha alakot ölt, olyan mint egy világítótorony, így hétköznap csak egy merülő elemlámpa gyér pislogása, de meg tudtam volna mutatni.
-Elhiszem. - Nat lerogyott. - nagyon elfáradtam.
-Oké. - lépett mellé Raven és kérdés nélkül hazarepítette.

kínvallatás

Bekísérték. Nem tanúsított ellenállást. persze ehhez nagyban hozzásegítette a beadott brutális adag nyugtató. Ben és Karl szeme időnkét egymásra villant, de nem szóltak semmit. A dülöngélő Fosset finoman leirányították a kamrába. A szék a hevederekkel a szoba közepén rozsdásodott. A kampó véresen csüngött az ajtótól jobbra a csempézett rész előtt, a kád pedig balra állt, felette a hosszú gumicsövek és a kismedence a fejmosáshoz.
Leültették a székre. Fosse szemei le lecsukódtak. Szája nyitva, nyála beszennyezte elegáns ingét.
-Nézd ezt az állatot. - böffentett Ben. - Undorító.
-Hogy csináljuk? - Karl nem akart szellemi vezetője lenni ezúttal sem a vallatásnak. Hátralépett az ajtó elé és levette az öltönyét. Ben körbejárta Fosset és visszabillentette, nehogy lezuhanjon a székről.
-Kampó. - döntötte el finnyásan.
-Ahoz túl kóma.
-Ketten elegek leszünk. annyira nem kóma.
Karl odament és megbilincselte Fosse kezét. Felemelték nyögve és felakasztották a bilincsnél fogva a kampóra. A vér azonnal elkezdett folyni a csukjóján.
-Túl nehéz ehhez. - vélet Karl. Le fogja vágni a saját csukjóját.
-Annyi baj legyen. Akkor majd betesszük a kádba. Vigyorgott Ben.
Fosse nyöszörgött.
-Milyen szánalmas. - köpött Karl és elővette az aktákat. Tétován nézett körben a tágas szobában. - Hol lehet itt írni?
-Az irodában lehet, haver. - röhögött fel Ben. Még a könnye is kicsordult. Levette az ingét és a nardágját. Karl csak állt és nézte.
-Nem gondolod, hogy összemocskolom a ruhám ezzel a majommal?
-Megbaszni nem fogod, ugye? - kérdezte Karl gondosan megválasztva a hangsúlyt, ami egyaránt lehetett vicc és komoly is.
-Hm. meglátjuk. - Ben odament Fossehoz és egy másik élesített kampóval levágta róla a ruhát, nem törődve ha helyenként húst is kanyarít hozzá.

Már a kádban feküdt mikor kinyitotta a szemét. Karl és Ben összebnéztek. A hurkásra vert test, amin helyenként cafatokban lógott a bőr teljesen kitöltötte a kádat. Nem engedtek rá vizet, haygták, hogy a saját vérében ázzon. Fosse nem beszélt és nem is kiáltozott. Karl aggódott kicsit emiatt, de Benen eluralkodott a szadista énje és egyre dühösebben verte a feketét. mindent kipróbált rajta, majd reszketve a fáradtságtól levetette Karlal Fossét a kampóról. Karl elesett a nagy tehetetlen testtel, rá a kádra. Fosse nyögött, aztán csend lett. Ben lerogyott a székre, karl a kád mellé. Pihentek pár percet.
-Azt tudod, hogy ez vallatás. .. Szóval meg kéne tuidni tőle, hogy kinek dolgozik.
-Nem dolgozik ez senkinek. - Ben letörölte az izzadságot a homlokáról. - De jól van. Bírjuk szóra. Ott  a fiola a zsebemben. add be neki.
-Már ami még maradt belőle. - szaladt ki Karl száján, de már állt is fel, hátha a motozása elnyomja ezt a suta mondatot. Ben nem törődött vele.
A fiola kicsi volt és tűben végződött. le kellett törni a hegyét és benyomni a bőr alá vagy vénába, esetleg szembe. karl csinált már ijet. Látta a félelmet elhatalmasodni az alanyon és a makogó reszketeg szavak is ugyanolyanok voltak minden esetben. Hátborzongatóan ugyan olyanok. Felhúzta Fosset és egyszerűen egy sebbe nyomta az ampullát. A férfi arcán kisimultak a ráncok. Karl felpattant és nézte ahogy elernyed a fekete test.
-Ben!?
-Jah. - Ben nyögve felkelt és odaslattyogott a kád mellé. Együtt nézték ahogy Fosse teste elked szétfolyni mint egy fagylaltgombóc a napon.
-Ne bazd! mi ez? - Ben hátralépett. - Kurva élet, csinálj vele valamit. se vallomás, se test. akkora bajban leszünk, mint még soha.
A hangoskodásra belépett az őr.
-Hajnalodik. Lassan jön a váltás és valamit be kell írjunk, hogy miért foglalt a kamra... uram.
Az őr becsukta maga mögött az ajtót, amin Ben ugyan meglepődött, de szólni már nem volt ideje. Karl éppen csak felnézett Szergejre, miközben az leütötte. Megnyugodott az utolsó pillanatban.
-Ez nem halálos ütés, és ha nincs vallomás, legalább a test meglesz. Valahol. - gondolta mielőtt elvesztette az eszméletét.

töredékek

-... ez több mint kedves. ... Köszönöm. - Ben hangja elégedett volt, doromboló és selymes. -  Feltétlenül. Igen.
Karl a kocsinak támaszkodott a belvárosi rendőrszékház előtt és hallgatta ahogy Ben búg a telefonba. Ben hangja karcos volt és pattogó ha vele beszélt. Lassú és mély ha a beosztottjaival és ilyen mézesen ragacsos ha a nőivel.
A rendőrszékház magas csicsás épületében a késő este ellenére is sok ablak volt világos. A szemközti motelből zene szűrődött ki, és kellemes sülthús illat. Karl éhes volt és fázott. Eldobta a csikket és úgy kopogott be az üvegen, hogy a keze pont Ben orra előtt verje meg az üveget. Ben édelegve elköszönt majd kikászálódott fázósan a nagy fekete páncélautóból.
-Fosse?
-Igen. - krákogta Karl. - Siessünk. Kemény éjszaka lesz.
-Nézd a niggerje, főnöknek hiszi magát. - mutatott a nyitott ajtón át Ben a nagydarab fickóra, aki az asztala mögött ült és egy mikrószkópban vizsgált valamit. Fosse felnézett rájuk majd hátradőlt.
-Kit keresnek?
-Téged te csimpánz.- Ben vigyorgott majd előrelépett és a belsőzsebéből előhúzta a parancsot. Fosse felállt és komótosan levette a fehér köpenyét. Elvette a lapot Ben kezéből, aki azzal a lendülettel verte Fosse fejét a térdéhez. A nagydarab férfi eszméletlenül terült el az a földön.
-Na bazmeg Ben. Most vihetjük le a hátunkon.
-Ne gondold. - komorodott el Ben. - Láttam kiképzésen ezt a faszt. Szívós és kitartó.
-Öreg és lomha.
Ben rásandított a kollégájára majd cigarettát húzott. - Figyelj.

***

A test úgy zárta körül, mint egy vasszűz. Szoros volt és nedves és hideg. Az érzékei hiányzó szárnyaiért sikoltottak, az elméje a hiányzó tudatokért. A test szeme felpattant és a sötét égre meredt. A gázlámpák bevilágították a kórtermet. A szíjak lepattantak a karjáról. Inas teste rogyadozva engedelmeskedett. Érezte a szereket a vérében és érezte a degeszre zabált umbra lények hagyta undorító ragacsos nyálkát a test finom anyagi terében. Undorodott tőle. Undorodott a testtől, ami egyre jobban alakult az igényeire, így ere kevésbé tudta külön kezelni magától.
Szikár ember volt, inas erős kezekkel, vékony szájjal és tompa orrar, már amennyire az ajtó üvegében meg tudta szemlélni magát. Az ápolónő nem nézett fel. Ha akart volna sem tudott. Teste megfeszült ugyan és reszketett, de a félelem úgy csomagolta apró nyüszítő gombolyaggá az akaratát, hogy az emlékezni sem lesz hajlandó a betegre, nem hogy ránézni vagy szólni hozzá.
Elindult kifele a tekergőző kovácsolt vas korlátba kapaszkodva. Mezítlábas talpait égette a jeges márványlépcső. Kint hideg volt. A test sajgott. A lenge hálóing rátapadt sovány testére. Szívéből az irány kilövellt az éjszakába.

***

Rosszul aludt és a nap is túl hosszú volt. Az írógépszalagok kikoptak és az ujjai megfájdultak. Miri vett neki szalagokat délután, de amire leginkább vágyott az nem lehetet az övé. A biblia ott hevert az ágyon a szétdúlt takarók között. salátára olvasott lapjai megőrizték a titkokat. Humanista történeteibe beleágyazódva, gyökeret verve és teremve szétszórták magvaikat minden emberi elmébe. Thomas összekuporodva ült az ablak előtt a hatalmas öreg fotelban és McGoerrel akart beszélni. se bátorsága se módja nem volt felkeresni a professzort, csak a vágy és a félelem diktálta benne a válaszokat és így újra és újra a teológiatanár nevét. Miri visszajött valami borogatással, amitől sajgó izületei gyógyulását remélte és leült elé a dohányzóasztalra.
-Nah. Mutassad ni. - mondta azon a férfias egyszerű hangján. Betekergette Thom ujjait és az így kilakult csomagot nagy lapátkezei közé vette. Felnézett a fiúra és elmosolyodott.
-Jó lesz.
-Jó. Mosolygott vissza hálása Thom.
-Sokat írtál, mi?
-Igen.
A fájdalom enyhült Thom pedig felbátorodott.
-Miri, elvinnél egy levelet?
-Jah. Nem gond. majd odaadom Leetonak, ő össze-vissza mászkál a városban.
-Személyes dolog, nem zavarnám meg vele a többieket.
-Nem hiszem, hogy megkérdi mi'az.
Thom kihúzta a kezéből a kötést és lefirkantott pár sort és becsomagolta egy újságpapírba.
Miri délután odaadta Leetonak, aki nem is kérdezett semmit csak elvitte az egyetemre, a filozófia karra egy bizonyos McGoernek. Aki azonnal kinyitotta és válaszolt is neki.
-Mondja meg a feladónak, katona, hogy jól gondolja. Az utazó lehet egy, de soha sem egyedül jelenik meg. Az a bizonyos utólag sarlatánnak bélyegzett Menderly is kapott az apáttól segítőket. Nem utazókat, nem, az túl nagy mágia lett volna. hanem olyan lényeket akiket nagyon nehéz megkülönböztetni a démonoktól - A professzor keserűen elnevette magát miközben mellénye zsebéből előhúzott órájára pillantott. - Véleményem szerint azért, mert azok. Ezzel együtt ha kedves barátja többet kíván tudni a témáról látogassa a szemináriumomat, tavasszal, a Teológiai intézetben.
Leeto elkerekedett szemel bólintott megköszönte és hazatekert.