Raven

Már zuhant mikor felhangzott a telefonban Bean meglepett hangja.
-Telefonközpont.
-Raven.
Nem tudta hogy csinálja, csak a repülés ízét idézte fel mindig magában mikor lugrott valahonnan. Úgy döntött ezúttal máshogy lesz. Elképzelte magát ahogy azzá válik ami repül. Tudta jól, hogy ő egyé vált a repüléssel, hát arra gondolt, hogy ő maga a repülés. Nem fog leesni. Nem fog földet érni. Repülni fog.
Olyan volt mint hanyatt esni egy medencében. Nagy csattanással ért bele a nedves levegőbe. A szussz is megakadt benne, de a telefont és a pisztolyt úgy szorította mintha az élete múlna rajta. A szemét szorosan becsukta és belélegezte a vizet.
-Raven? - Bean meglepett és izgatott hangját lassú mormolássá torzította a víz. Raven lélegzett pár fájdalmasat, majd elkezdte keresni a lentet és a fent. Természetesen ehhez ki kellett nyissa a szemét, még ha a jéghideg vízben ez komoly erőfeszítést jelentett is. A csattanástól még csengett a füle.
Valami tó alján feküdt. Felette valahol messze hullámzott a víz. Valahol felette a hullámzó víz felett ragyogóan sütött a Nap.
-Bean? - suttogása krákogássá torzult a furcsa víz alatt.
-Itt vagyok, hallak. Nagyon jól nyomod, cimbora! Neil tökre örülni fog.
Mire Bean szavai eljutottak Ravenhez, ő már elindult felfelé, a fény felé. A víz lassan átalakult és ő szabadon tudta lélegezni. Bár elég ijesztő és bizar volt, ahogy a feje felett valahol nagyon magasan kacsák úszkálnak, kis lábaikkal sebesen hajtva magukat előre.
Raven megállt és lebegett.
-Maradj velem Bean... Kérlek.
-Oookéé. - hallatszott a belassult reszelés.
Raven megpróbált nyugodt maradni, aztán úgy döntött ez semmiképpen nem lehet Hatake műve. Mivel igazából semmije sem fájt már, mitán megszokta a víz belégzés, és stabilan tudott helyet változtatni, inkább megállt lebegve a vízben és a füléhez szorítva a telefont megpróbálta végiggondolni a helyzetét.
-Valahol ott vagyok aközelben, hiszen hallak és hallasz, még ha nagyon eltorzulva is. - mondta a telefonba.
-Itt víz van. Nagyon sok víz. Valahol felettem van fény. Arra indulok.
-Tarts a füleden. - hallotta a szavakat amiket remélhetőleg Bean küldött felé.
Raven elkezdett emelkedni. Kezdetben lassan, majd egyre gyorsabban, ahogy egyre jobban vágyott fel, a napsütésbe. Végül kiemelte a fejét és megpillantotta a bányát. A napsütéstől vakító fehér volt minden, de a szemét nem bántotta. A fény valahogy nem az égből jött, hanem Neilből, aki ott ült a teherautóforduló közepén egy napernyő alatt. Raven közelebb ment és undorodva tapasztalta, hogy a tó amiben eddig alámerülve evickélt nem tó, hanem valamiféle ragacsos, zselés anyag, ami mint valami olajos bevonat mindenre rá van tapadva. A hely amiben alámerült alig volt mélyebb pár centinál. A torony ahonnan leugrott ott volt mögötte, de a konyhaablakból nem áradt fény. Nyelt egyet és belehalózott a telefonba. Hamarosan megérkezett a válasz hallo is.
-Látom Neilt. Odamegyek.
-Hatakét látod? - kérdezte a monoton gépiesnek tűnő hang.
-Nem. Nem látom. Közelebb megyek.
Neil árasztotta a fényt magából, úgy, ahogy a köd száll le az erdőben. Nem mint egy világítótorony, inkább mint a Nap egy felhő mögött. Raven odament mellé és körbejárta. Aztán megállt előtte és nézte.
Az az ember Connor volt. Ehhez nem fért kétség, de vonásaiban nem hasonlított rá igazán. Három szeme lehunyva pihent. A kezei hatalmasak voltak, az ujjai hosszúak és több izből álltak, mint egy humanoidé. Kicsit pocakos volt és valahogy lüktetett a belseje. Raven elhátrált tőle. A lábához lassan odafolyt az a ragacsos anyag. Raven figyelte ahogy terjed. Aztán észrevette, hogy párolog el Neil közeléből a cucc.
-Neil?
-Bean. - szólt bele a srác a telefonba.
-Nagyon más itt minden...
-Hol vagy? Zed azt mondja kiestél az ablakon.
Raven elmosolyodott.
-Mindenhol kerestünk, de ebben a sötétben nem találunk. - folytatta Bean.
Raven körülnézett és észrevette a hátz kösrül matató alakokat. Mindről tudta ki, de a legkevésbé sem emlékeztettek magukra.
-Oké. Ne gyertek közelebb Neilhez, ok?
-Ok. - hangzott a válasz. Majd Raven megérezte a szagot. Füstöt és napperzselte aszfaltét, vasét és vízpáráét. Érezte a parázs forróságát hallotta a kövek gördülését és megdermedt.
-Hatake. - suttogta.
-Ott van? Tűnj el onnan Raven, tünj el.
Raven lassan körbefordult, fülén a telefonnal, kezében a pisztollyal. Érezte Hatake jelenlétét.
-Hol vagy? - kiálltotta - Nincs nálam a holmid!
-Raven! - Bean hangja reszelősen kapart a dobhártyáján. Aztán valahol a füle mellett felhangzott Hatake fonom baritonjának halk duruzsolása.
-Elvittél tőlem valamit és ennek az embernek adtad?
-Igen.
-Vedd vissza tőle.
-Nem.
-Vedd vissza tőle, mert sem az övé, sem a tied és sem az enyém.
Raven hátán égnek állt a szőr.
-Nem tudom hol van.
-Látnod kell, ember. Itt van előtted.
-Nem látom.
-A fényt látod? A lüktető fényt?
-Igen. Neiből jön. - mondta ki majd elindult Neil felé.
-Nyúlj bele és vedd ki. Nem fog belehalni.
Raven bólintott és Neil mögé lépett. Meg akarta érinteni a robosztus test vállait. Ahogy az izmai moccantak, hogy megtegye eszébe jutottak a szárnyak, a repülés amit Hatake adott neki és amit el is vett tőle. Eszébe jutott Neil aki ugyan nem bízott benne mégsem ölte meg és szabadon is engedte ebben a kis terráriumban amit A bányának neveztek. Repülni akart. Nem tudta kihez legyen hűséges és nem tudta melyikőjüktől mit remélhet. Azt viszont tudta, mohón és sóvárgón, hogy repülni akar.
Szüksége volt mindkét kezére, úgyhogy egy kicsit a vállával fogta a fejéhez a kis készüléket. Ahogy lenézett a kezeire megtorpant. Döbbenten meredt a végtagjaira. Ugrott egyet aztán megrázkódott. A telefon leesett a földre.
-Raven? - hallotta belőle a furcsa, morgó hangot. Lehajolt és felvette. Odatartotta a füléhez és beleszólt.
-Minden Oké. - mondta nyugodtan és hátrapillantott, mintha Hatake ott állna mögötte. A telefont zsebre dugta, aztán felkapta Neilt, ahogy annak idején Hatakét és felreppent vele magasra, olyan magasra ahol már csak a csillagok égtek, ahonnan az eső és a bánya tűhegynyi pont volt csupán. Olyan könnyen fogta azt a hatalmas elernyedt testet, mintha egy darab rongyot tartana. Visszapillantott, de nem a Földet látta. Hatalmas tavakból nőttek birodalmak, és egymásba folytak buborékvilágok, amiken a gravitáció és a fizika másképpen működött. Úsztak az égben felhőlények és rémületes ocsmányságú entitások. Kapkodtak utánuk ragacsos istenei sosemvolt királyságoknak. Raven sokat megismert közülük. Soknak a nevét is tudta. Végül úgy döntött elég ebből és elkezdett Neillel zuhanni vissza a bányához. A ragacsosság eltűnt. A tó és a murva egymással versengve csillogott. Neilt visszaültette a székre és a telefonért nyúlt.
-Hallasz, Bean?
-Igen.
-Esik még?
-Igen, de Hatake elment.
-Tudom. - vigyorgott Raven a busz felé ahol Bean vacka volt odafent a fizikai világban.
-Mondd meg Neilnek, hogy sikerült.

Régi ismerősök

Szergej aprólékosan és többször is elolvasta az alig két oldalnyi szigorúan szövegezett anyagot a köldökpontokról és a fókuszokról. Tény elég kevéske lapult a sorok között, sokkal inkább voltak ezek teóriák és feltételezések, de Szergej ennek is örült, mert láthatóan valakik hosszasan elmélkedtek már ezen, tehát neki nem kell. Miután elolvasta hanyatt dőlt az ágyon és elképzelte a kis akciójukat Kansas szinte közepén, démonoktól és rovarlényektől nagy érdeklődéssel övezve. Aztán eszébe jutott dr. Fosse alakja amint az orosz katonákból szemezget a gyengélkedőn. Ahogy nem kell egy szót sem szóljon máris legendák nőttek köré. Aztán évekkel később Kuvaitban is felbukkant, pedig ott Szergej csak pár hónapot volt. Pont annyit sikerült ott töltsön, hogy megutálja a sivatagot és meghallgassa az összes rémtörténetet, és megkefélte a tábor minden kurváját, aztán visszament Ukrajnába inkább zsoldosnak. Kuvaitban sokaknak már Dr. Fosse volt a végső remény. Amikor kimentek volt mindig egy két arc akik megkérték a bajtársukat vagy a cimborájukat, hogy ha elesnének ajálják a doktor figyelmébe. Az a hír járta akkoriban, hogy feltámasztja a haldoklókat, hogy gépeket, terminátor szerű katonákat tud építeni az életképtelenné sérültekből. Szergej emlékezett a repülőstisztre aki a haverja lett a második héten. Emlékezett az arcára miközben elmesélte, hogy ki kellett vigye a dokit a pontra hogy megvizsgálhassa és kiválassza a haldoklókból a neki tetszőket, a többit pedig vihette a gyengélkedőre. Többnyire azokat vitte el akik könyörögtek. A pilóta megesküdött rá, hogy látta az egyik ilyen összefércelt arcot Fosse saját alakulatában hónapokkal később. Az a tag szedte a dokinak a hullákat aki maga is hulla volt pár hónappal korábban. a pilóta teljesen elszörnyedt, hiszen az az ember egy összetrancsírozott roncs volt mikor elvitték. Amikor visszatért, már érzelemmentes, tökéletes katona volt. Meg sem ismerte egykori társait.

Szergej körbenézett a műtőben majd megnézte a karját.
-Gem! - kiáltott ki a folyosóra ahonnan hallotta a nő hangját. Gem besántikált és nekitámaszkodott Leeto ágyának.
-Mit üvöltözik? Tán fáj valamije?
-Ki műtött engem?
-Hát ki műtötte volna? Én meg Leeto meg Liz. De ők nemigen nyúltak a hab testéhez csak koncentráltak, hogy nehogy mellé szúrjam a tűt.
Szergej nem bírta vigyorgás nélkül Gem stílusát.
-Szóval a doki nem nyúlt hozzám?
-Nem igazán. Kintről figyelgette mit csinálunk, meg azzal a csúnya készülékkel lefilmezte. - mutatott a kisablak felé Gem.
-Aha. Köszi.
-Szívesen. Jöjjön egyen egy kis űrhajós kaját. Jobb ha mielőbb megszokja a gyomra. - a mondat végét elröhögte ő is. Szergej lemászott az ágyról.
-Kié a lábam?
-A magáé, ne vicceljen. - röhögött tovább Gem. - azt csinál vele amit akar, de ajánlom, hogy becsülje meg, mert nem kap másikat.
Szergej megállt és Gem felé fordult.
-Ha igaz amit hallottam róla ez a doki terminátorokat épített haldokló katonákból. Kié volt a lábam?
Gem arcáról leolvadt a mosoly.
-Ő vágta le valakiről odakint, de nem tudom melyik elesett katonáé volt eredetileg.
-Értem. Oké. - Szergej elindult kifelé kezében még mindig ott szorongatta a doki jelentését a köldökpontokról. Kiment a katonáknak létrehozott pihenőbe. Azok ücsörögtek és kártyáztak. Mikor Szergej odaért Julia felpattant és tisztelgett.
-Parancsnok.
-Köszönöm. Pihenj. - vakkantotta Szergej. Érezte ahogy mögötte megjelenik Leeto és Liz is. - Tartok egy rövid eligazítást a feladatunkról. Mindenki itt van?
-Nem, uram. a raktáros és a srác pakolnak még.
-Szóljon nekik.
-Igenis. - a katona elsietett. Szergej átfutotta még egyszer a lapokat és tudomást sem vett a karját félszegen méregető katonákról. Mikor a raktáros és a fiú is megérkezett végignézett rajtuk újra. Úgy tervezte hogy elmondja a helyzetet és eléjük tárja a lehetőségeiket. Fosse azt mondta önkéntes alapon ad mellé katonákat. De arról nem beszélt, hogy mikor és ki választja ki őket, így, olvasva a jelentést úgy döntött nincs mire várjanak.
Végignézett a társaságon és megakadt a szeme a raktárossal utolsóként érkezett fiatalemberen. Azt az arcot akkor is megismerné, ha csupán lenyúzott bőrét dobnák elé. A vonások megváltoztak kissé de kétségtelenül ugyanaz a srác volt. Szergejt megütötte a szemekből áradó hidegség. Elakadt a szava, elakadt a lélegzete is egy pillanatra. Emlékezett rá, ahogy játszott időnként a srácokkal. Emlékezett rá, hogy míg Seal inkább magánakciókba fogott Mark mindig segítséget hívott, szövetségeket épített. Most ott állt ez a srác, akivel utoljára a Londoni lakás előtti lépcsőn ülve beszélt sok évvel ezelőtt az egyetmi jelentkezésekről, most itt állt előtte hidegen és ellenségesen, mintha sosem tartoztak volna egy családhoz.
-Mark? - buggyant elő belőle a hitetlenség. - Jesszusom de megnőttél!
-Összekever valakivel uram. Elnézést.
-Dehogy keverlek. - gondolta Szergej. Nézte a srácot még egy pillanatig aztán kiálltott egy pihenjt és visszamasírozott a műtőbe. a pihenőszobában csend maradt utánna, csak Dr. Fosse léptei hallatszottak ahogy előrejött az irodájából a műtőbe.
-Beszélhetünk?
-A legjobbkor. - sóhajtott Szergej.

Dr. Fosse

Dr. Fosse visszatért a dolgozószobájába. Leült az íróasztala mögé és kényelmesen hátradőlt. Kezeit összefűzte a mellkasán és gondosan végignézett az irodáján. A polcokon számtalan kísérlet sebtiben kinyomtatott anyag szorította ki az eredetileg ott szorongó könyvtárát. A könyvek takaros tornyokban, gerinccel az íróasztal felé nézve sorakoztak a megüresedett terráriumon előtt. A terráriumok lakóit két hónapja eresztette el, titokban. szentimentális vénembernek csúfolta magát közben, de nem hagyhatta őket az üvegkalitkákban úgy, hogy nem tudott többé gondoskodni róluk. Volt apró gyík amit még Vietnámból hozott, volt pillangó Braziliából és egyetlen röpke kirándulásán válogatás nélkül begyűjtött szarvasbogara Horizontról. Nem beszélve a kisrágcsálókról a Zrahovi bunker falai közül. A kígyó amit Denverben talált az ágya alatt is mostanáig vele volt. Hosszú utazásia alatt Maurice gondoskodott róluk, ám őt tegnap széttépték a pokolkutyák. Jobb lábszárát és lábfejét immár Szergej Rozsin használja.

Dr. Fosse elmosolyodott. Rozsint jól ismerte. Rengeteg adat állt rendelkezésére a szökött ukrán zsoldosról. Személyesen emelte ki az idegenrendészet aktái közül és külön szűrést állíttatott be rá az információs központban. Így mindig tudta merre jár. Sajnálta, hogy Connor nincs vele, mert mindig abban a hitben élt, hogy ha egyszer valami nagy gond lenne, Connorral ők ketten csodálatos kutatópáros lehetnének. Ami őt magát kötötte gondolkodásban, világképben, az Connort nem zavarta, viszont Connor ad hoc ügyeit ő kiszámítható mederbe tudná terelni , műszerekbe zárni. Szergej katona volt, Connor tudós. A sors fintora, hogy ide, hozzá Szergej jut el véletlenül, és nem Connor. Másrészt a tény, hogy a kiugrott fizikus még él olyan örömmel töltötte el, amin maga is meglepődött.

Dr. Fosse beletúrt az asztalán nyitva hagyott dossziéba és kiemelt belőle három lapot. Szergej kis csapata gyakorlatilag teljesen ismeretlen volt Dr. Fossenak. A futárfiút ugyan látta már az utolsó napokban. Rendszeresen kézbesített zavaró küldeményeket, de hamar kiderült, hogy nincs tudatában annak, hogy mi lapul a csomagokban. A firkásznőnek meg kellett volna halnia, mert címzettje volt egy téglának, ahogy a kis szőke csaj is célpont volt. De Fosse akkoriban nem értette mi alapján választ célpontot a szervezet. Most, hogy nyugodtan leülhetett és végiggondolhatta kik is ezek az emberek hirtelen súlyos felismerésekre tett szert. Kitöltötte a három adatlapot, nagy körültekintéssel és pontossággal. Sajnos fényképet nem tudott hozzá tűzni, de így is mire a végére ért sikerült minden részletet fejben körberágnia.

Újra hátradőlt és újra összefonta kezeit a mellkasán. Ha komolyan veszi a szövetséget, nem tarthat vissza információt Rozsintól. Ha komolyan veszi a szövetséget át kellene adjon mindent. Tudta, hogy erre nem képes. Rozsi technikailag egy terrorista, ő pedig a rend katonája. Háborús időket élnek ugyan ahol az ellenség ellensége szövetséges. De ez nem tűnt elégnek ahhoz, hogy az életét rábízza erre az őrült ukránra.

A negyedik emberük nagyon csendes volt és nem vett részt a műtétekben sem, sőt, szót sem vesztegettek a fiúra.

-Furcsa. - mondta ki hangosan a doktor és felpattant az asztala mögül. Utoljára rápillantott a frissen megírt aktákra majd becsúsztatta őket az asztalfiókba. Mégse legyen annyira szem előtt. Aztán mély levegőt vett és megigazította az öreg karórát a csuklóján, beállította 11 óra 50 percre és elindította. Ingzsebéből előhúzta a szemüvegét és felvette. Kilépett a folyosóra és hagyta hogy elragadja a rutin. Szemüvegének árnyalata kiszűrt bizonyos fényhullámtartományokat míg más tartományok számára törést biztosított, hogy a viselő felfoghassa azt. Végigsétált a laborfolyosón és váltott pár szót a tisztjeivel és a megmaradt katonákkal. Kedves volt, amennyire telt tőle. Figyelme azonban azokra irányult elsősorban akik Rozsinnal érkeztek. Ahogy gondolta is Parker, Zeinu és Crosby szépen világítottak azzal a különleges csipkeszerű fénnyel. Fosse megállt egy pillanatra és megnézte őket alaposan. Leeto talán észrevett valamit, de a két nő nem. Dr. Fosse halványan elmosolyodott és folytatta az emberei ellenőrzését. A fekete fiú aki Rozsinékkal jött a raktárosnak segített éppen. Fosse jól megnézte őt is. A raktáros, Boyle, láthatóan megörült a mikor észrevette.

-Uram, nagyszerűen állunk. Még majd egy évnyi élelmiszerünk van. - lelkesedett. - Természetesen csak akkor, ha ugyanebben a szigorúan beosztó rendszerben étkezünk.

Fosse bólogatott. a fiú nem nézett rájuk. Tovább pakolt egy ládába kisebb papírdobozokat. Fosse nézte őt és elengedte Boyle szavait a füle mellett.

-Rozsinnal jöttél?

-Igen uram. - a fiú felegyenesedett és Fossera nézett majd elkapta a tekintetét.

-Hogy hívnak? Olyan ismerős vagy nekem.

-Mark Connor, uram.

Fosse ereiben meghűlt a vér. A fiú nem világított. Adott ki magából valami sugárzást, de az inkább olyan volt, mint valami függöny mögül kiszűrődő fény. Az arca azonban annyira emlékeztette a fiatal Neil Connorra, hogy végső soron semmi meglepő nem lenne benne, ha a fia lenne. Fosset nem is ez döbbentette meg, hanem az az indulat szülte Napkitörés a fiú aurájában ami a nevének kimondásával járt.

-Mark Connor? Hm. Ismerem az apádat.

-Ő azonban nem ismeri Önt, igaz? - a hangja nyugodt volt és határozott, kissé talán fenyegető. Boyle keze megállt és rájuk meredt.

Fosse karján elkezdett csipogni a karóra. Levette a szemüveget és rápillantott az órára, mintha nem tudná mennyi az idő. aztán újra Markra nézett és maga sem tudta mit mondjon. Egy pillanatig nézte a fiút aztán ott hagyta őket pakolni.

Megállt egy pillanatra a műtő előtt ahol Rozsin lábadozott és olvasta a köldökpontról a jelentéseket, de végül nem ment be kérdőre vonni. Mit is kérdezhetne? Nyilván mérlegelte a rizikót amit ennek a fiúnak a közelsége jelent. Megcsóválta egy kicsit a fejét és visszatért az irodájába.

Vendégbejegyzés - Gem

Minden nap kerítek egy kis időt, hogy itt, a bunker sűrű emberszagában
is lehessek kicsit egyedül. Úgy tűnhet, mintha meditálni vonulnék
vissza vagy épületes dolgokat tennék. Pedig csak sötétedek kicsit, és
a Neil-mentő akciónk előtt kapott méregkapszulával játszom. Pont mint
az imádkozók a rózsafüzérrel. A szabadság illúziója ehhez kötődik:
megnyugtat, hogy ha már nagyon elegem lesz, vagy teljesen kilátástalan
helyzetbe evickélek, bármikor végem lehet.
Engem eredetileg nem erre találtak ki. Egyelőre visz a sodrás, a
többiek élniakarása és a jól kirajzolódó gonosz szüntelen fenyegetése.
De igazából ezt az egészet nem kellett volna megérnem, - azaz nem
nekem kellett volna velük túlélni, hanem valaki egészen másnak. Ez,
kérem a klasszikus vígjátékbeli poén fogcsikorgatós különkiadása: úgy
érzem magam, mint aki tévedésből kapott jegyet Noé bárkájára. És
hosszan nem veszik észre, hogy nincs karja amivel ládát és állatokat
kéne rakodni, sem szája buzdító szavakra, ráadásul a glóriája is
hiányzik, pedig a válogatásnál az aztán alapfeltétel volt.

Ó, persze még kitartok, mert talán még segítem Szergej ködös
jobbvilág(R) prodzsektjét, vagy az általam kedvelt néhány ember
túlélését, de főleg tehetetlenségből. Mert könnyebb sodródni velük
mint higgadtan belegondolni, hogy ezt az egészet nem akartam volna
megérni. El kellett volna mennem a jó puha földbe aludni, mikor ránk
szakadtak az első jelek. Nem kéne most látnom majd a várost, az
elkábított és rabszolgasorsú százakat, a lenyúzott emberbőrt száradni
az omló utcákon. A felborított és széttépett autókban a maradványokat.
A különböző rendű-rangú démonokat és szolgáikat - nos, mindezt
megspórolhattam volna. Biztos nem akartam volna hordában élni a
kisszámú rongyos túlélővel, nem vágytam a kínkeserves újrakezdéseket,
nyomort. Elmúlhattam volna kultúránkkal együtt: szépen, jóllakva és
egészségesen, az arcomra fagyott értetlen grimasszal.

Optimistább kedvemben el tudnám képzelni hogy az egész rettenet,
amiben vagyunk, de főleg ami előtt állunk része valami súlyos
beavat(ód)ásnak. Hogy nem csak a mélység különféle bugyrai borulnak
majd ránk, hanem valami magasabb szférák megismerése is következik.
Szóval, hogy nem hiába leszünk a vak végzet (és a korántsem vak de
annál kreatívabb gonosz) játékszerei, és fordulunk majd ki megalázó és
gusztustalan módon önmagunkból. Hanem a végén még marad valaki
belőlünk, aki megértheti, hogy a mostani vergődésünk ért is valamit,
például lesz utánunk emberéletekben számolható nettó nyereség, vagy
legalább az ellenállás önmagát túlélő szimbóluma. Ám ennek, be kell
hogy ismerjem, nagyon kicsi az esélye: jól hangzó teóriáink, a tervek,
az egész nagy csapkodásunk magunk körül, értelmetlen csak és
magáértvaló. A dacos ökölrázásokat nem írja égi jel, - sőt, ha
Hatakéra gondolok, hát az egek ezerszer gyarlóbbak lehetnek nálunk.

Nem is marad más, mint utoljára Nuaimát idézni és fegyver helyett
mindenttudó középső ujjamat felmutatni:
"Pajtásom a végzet, cimborám a sors;
mit nekem, ha baljós tűz felé sodorsz,
s bár a sírom ássad, halál angyala,
akkor sem riaszt a büntetés jaja -
pajtásom a végzet, cimborám a sors."

Sakkfigurák találkozója

Szergej lábra állt. Kinyújtózott, miközben olyan hangokat adott ki, ami sem emberre sem állatra nem emlékeztetett. Dr. Fosse a műtőajtónak támaszkodott karba font kézzel.
-A morálon nagyot fog lendíteni, ha kisétál ezekkel a felemás testrészekkel a katonáim közé.
-Remélem is. - vigyorgott elgyötörten Szergej.
-Összeférhetetlenség?
-Ugyan, doki. a csapatom tényleg profi.
-Ah! - Dr. Fosse nem mozdult, de legalább mosolygott. - Mégis azt hiszem jobb lenne, ha idebent maradni még egy napot.
Szergej nekidőlt az ágynak és tovább vakarózott, úgy mellékesen.
Leeto megérezte a feszültséget és elindult a folyosón a műtő felé. Gem és Liza éppen a katonáknak osztottak kaját. Rá nem volt szükség éppen. Dr Fosse alakja szinte betöltötte az ajtónyílást. Leeto lassított.
-Minnél jobban vakarja, annál jobban viszket. - mosolygott Fosse.
-Aha. Minél többet fölényeskedik annál morcosabb leszek. Mondja doki mi kell, aztán menjünk és rakjunk rendet.
Fosse megtekintette a cipőit aztán sóhajtva elrugta magát az ajtótól és megállt Szergej előtt. Nem volt kis darab ember ő sem. De az ereje nem annyira izomból mint inkább karizmatikusságból állt. Leeto nekivetette a hátát a folyosó falának szemben a műtőajtóval. A fény úgy esett a dokira hogy fehér inge alatt kirajzolódtak a tetoválásai. Leeto meglepődött rajta, hogy egy ilyen emberen lát egy egész hátat betöltő jelenetet. Szergej felpillantott Fossera mint egy sunnyogó gyerek.
-A köldökpontról és a fokuszról leírtam mindent.- mondta Szergejnek, de a szája szegletében mosoly bújkált. -Adok a művelethez négy katonát önkéntes alapon.
-Nagyon jól hangzik ez. Mit szeretne cserébe?
-Teszteket. szeretném ha alávetnék magukat, de legalább kettejüket egy egynapos tesztelésnek, amiben fizikai, mentális és pszichológiai teszt is lenne, nem beszélve a valóságmanipulálásról.
-Szép, nyílt lapok. - Szergej elborult arccal nézett Fosséra, aztán ő is talpra állt. - Tudja a tesztekkel semmi baj, de tartogassuk békeidőkre. Most inkább több katona kellene, esetleg maga is és rengeteg jó ötlet.
Most Fossén volt a fintorgás sora.
-Ha lehet nem teszem ki a lábam innen.
-Van kint egy csomó kutya, észrevette?
-Ó igen. Van kint más is. - Fosse még közelebb lépett Szergejhez. Hangja annyira lehalkult, hogy Leeto szinte nem is hallotta, csak a hangsúlyokból rakta össze az értelmét. Így viszont, hogy Fossze még közelebb lépett szergejhez a hátán lévő tetoválások tökéletesen kirajzolódtak az ing alatt. Leeto döbbenettel vegyes csodálattal legeltette a szemét a fantasztikus repülő hajón vagy sárkányon vagy griffen, ami éppen beleszállt a Napba. Monumentális jelenet volt, nagyon sok tintával.Leetoban feléledt a gondolat, hogy végsősoron mind, kik még élnek és itt vannak nagyon kacifántos életutak után vannak itt. Szívesen meghallgatta volna Dr. Fosse történetét is.
- Szerintem jobb lenne ha indulnának, azzal a négy katonával akit adok és a többit rám bízza.
-Mi az a többi?
-Civilek, kutyák, sáskák és polipok, vérszívók és lidércek amik itt ólálkodnak szerte. Megvannak az eszközeim, eddig is túléltünk.
-Adjon valami eszközt akkor a számosból, hogy vissza is tudjunk jönni. - Szergej nem vette le a szemét az orvosról.
-Hogyne. Adok egy anyagot. Olyan, mint a viaszosvászon. Könnyen szállítható. Nagyjából egy négyzetméter kb függőleges, kb sima felület kell hozzá. Féreglyukat csinál amin kimenekülhetnek szorult helyzetükből. Nem tudom még hányszor használható. Ha a felület nagyon lekopik akkor biztosan nem.
-Térkapu? - vigyorgott Szergej.
-Nem. Sajnos nem. Maguk ott lesznek, csak valahogy máshogy. - Fosse széttárta a kezeit mint egy sajnálkozó pincér. - Sajnos nem javasolhatom, hogy próbálják ki. Lehet hogy már csak egy útra elég jó.
Beállt a csend. Szergej fürkészte a dokit, az nyugodtan nézte az ukránt. Végül Szergej szólalt meg, elgondolkozva, újra nekidőlve az ágynak.
-Miért bízik bennünk?
-Láttam amit láttam.
-Pláne.
-Ugyan, Rozsin úr, miért ne bíznék?
-Tudja Dr. Fosse, elég sok van a rovásomon, de ennek van ám előnye is. Látok dolgokat úgy általában. Maga nem az aminek mutatja magát, és ez üvöltve világít maga körül.
-Minek mutatom magam?
-Dörzsölt katonaorvosnak, akiből kutatót csinált a békeidő.
-Hm. - Fosse lefele görbülő mosolya már már bocsánatkérő volt. - Nem a békeidő és nem annyira kutatót, mint inkább felderítőt.
-Akkor miért nem jön velünk?
-Mert inkább védem a hátát, Rozsin úr. Védem az információkat amire még szükség lehet, védem a bunkert amiben felgyógyulhat és védem a hazaútját a bányába a hegyek közé. Ha visszajut bárki is, azt garantálom, hogy hazajuttatom Nye-be.
-Hah. Nem nagyon hisz bennünk, igaz?
-Ha önökben nem, akkor végképp senkiben.
-Azt mondta lemenne maga is megcsinálni.
-Így van. De csak ha nem lenne más mód.
-Teregetett lapokkal altatja el a figyelmem?
Fosse elnevette magát.
-Emlékszik rám?
-Igen.
-Nos, akkor nem tudok más biztosítékot adni, mint hogy ma már nem léteznek azok a szembenálló felek, akik akkoriban.
-akkor sem voltam benne egyik csapatban sem.
-De, csak nem tudott róla.
-Tehát?
-Ma már a túlélés a tét, a faj túlélése. Nem kívánok ártani maguknak, sőt, segíteni kívánom az akcióban önöket, szerény eszközeimmel és képességeimmel.
-Ó. - Szergej elnevette magát. - Megható eskütétel, doki. Akkor lássuk azt a cuccot és készítsünk municiót minden tekintetben.

Maria Luisa

Egy pillanat volt csak, egyetlen sóhaj csak, egy illat egy rebbenése a valóságnak. Maria Luisa keze megállt a porciózás közben a gevládákra tett szekrényajtó felett, melyen kis kupacokban takarosan összeszedve gyűlt az élelem. Aktuális családja az egykori szerelőjéből, annak húgából, aki maga is egykor szerelő volt nála, egy lányából és hét innen-onnan begyűjtött járóképes emberből állt. Volt köztük két asszony, spanyolok, a szívós, mindent túlélő típusból. Az öt férfi elég jó génállománynak ígérkezett. Erősek voltak, nem olyan buta nézésőek, de rendhez szokottak, irányíthatóak. Gyakorlatilag bármit megtettek, csak kapjanak enni és ne basztassák őket feleslegesen. Persze kellett az elején némi nyomaték, hogy megértsék, hogy a férfitársadalom elbukott az élet nagy konyhaasztalán vívott túlélésben. Most a nők hozzák meg a döntéseket és építenek civilizációt.
Maria Luisa keze megállt a porciók felett és utánna kapott az érzésnek.
-Édes fiam. - motyogta összehúzott szemöldökkel. A kezét visszahúzta az ölébe, miközben hanyagul szorongatta benne tovább a kis zacskó zizit.- Élsz még, ugye? - kérdezte maga elé meredve. - Nem vagy te az a megdöglő típus. - Elengedte a zizis zacskót és kézfejével megtörölte a homlokát. Épp visszatette a zizit a helyére mikor rányitott Arnetta, az idősebb spanyolajkú nő.
-Jól van, szentem?
-Jól, csak a szellemek bántanak. - morrant rá Maria Luisa. - Van pár gyermekem ki még a túlparton is tőlem várja a segítséget.
-Gyújtunk gyertyát. Felippát beültettem imádkozni, úgyis használhatatlan így Holdnapkor.
Maria Luisa bólogatott és intett a nőnek, hogy viheti a napi adag élelmet. Aztán még ott maradt ülve és nézte a falakat. Végül a térdére csapott és felállt.
-Ne szórakozz, Leeto! Vagy gyere haza, vagy menj a pokolba.

A ronin

Raven nézte a lába alatt kavargó esőt. A házból aranyfényű gyertyák lángja sütött fénypajzsot az ablakon át. Neil homályos alakját is látta ahogy elszántan vonszolja a napernyőt Szergej kedvenc pontjára, a murvás teherautó fordulóba. Most a sötét és az eső éppcsak sejtette Neil alakját. Raven vacogott és úgy kapaszkodott a szemöldökfába mintha az valóban biztos pont lenne.
Semmi nem volt az.
Mióta kidugta az orrát abból a sikátorból semmi nem volt biztos. Zed akkor úgy feküdt, mintha soha többé nem kelne fel. Kis srácok voltak, balhés kis srácok egy nagy verés után. A srácok hagyták Ravent elkúszni, mert meg voltak győződve róla, hogy eltört a lába. Hatake úr a sikátor elejében állt és nézte őket. Amikor Raven odaért Hatake lehajolt hozzá és felsegítette. Mire Raven kihúzta magát minden fájdalom eltűnt belőle.
-Megvertek? - kérdezte olyan lefitymálóan tőle a férfi, mintha a tanítványa lenne.
-Igen, uram. A barátom nagyon megsérült. Neki a'szem orvos kéne.
Hatake összevonta a szemöldökét.
-Jól van. -mondta és még mindig fogva Raven karját elindult vele a Shirling Over villogó reklámjai felé.
Többé nem volt napja Hatake úr nélkül. Zeddel sosem beszélte meg miért is kezdett hozzá tartozni. Pedig egyszerű volt a magyarázat. Nagyon biztosnak tűnt Hatake komoly férfi alakja Raven zűrzavaros életében. Végül pedig egyszerűen nem bírta ki a tudatot, hogy ne repüljön. Hatake még azon a nyáron megtanította repülni. Nem volt abban semmi hókuszpókusz.Felvitte a Stargazer tetejére és lelökte. Nem ment elsőre, de Hatake urat ez cseppet sem zavarta. Raven csak annyit vett észre, hogy újra és újra a tetőn áll Hatakéval szemben, aki egy tökéletes mellrugással lelöki őt.
A mozdulatai is olyan elegánsak voltak, mint maga az ember. A kortalansága, a mindig tökéletes öltönyei és a szeme. Raven a szemét szerette igazán. Abban a szemben volt minden. Bár cseppet sem tűnt emberinek, meg merte kockáztatni, hogy őt mégis szereti valahogy.
Mikor elkezdte kapizsgálni, hogy Hatake úr cseppet sem jófiú már késő volt. Akkor már a tetőn álltak és Hatake ismét megigazította az óráját, mielőtt rugott volna.
Raven el akarta hinni, hogy a város legnagyobb gengszterének dolgozik, de mikor elkezdte figyeltetni Keishat akkor rájött, hogy messze több ez, mint gengszterek egymást kigeciző belháborúja. Keisha egy sima kis egyetemista volt. Néha kurválkodott. Többnyire drogért vagy drága holmikért. Többnyire azonban valami arcoskodó macho mellett tanyázott. Hatake olyasmikre kérte, hogy figyelje meg a lány testtartását vagy hogy kire néz mikor ez vagy az történik. Az útmutatásoknak hála pár hét múlva Keisha Hatake nője volt és megkezdődött az ámokfutás véres testekkel, orgazmusból induló haláltusákkal és azzal a fajta mágiával amit Connor vagy Rozsin vagy Szreszkij művelt.
Raven akkor fordult el gondolataival Hatake ügyleteitől. Onnantól csak a repülés érdekelte az egészből. Mindeghy volt neki kit kell figyelni, pláne, hogy miért. Connort figyelni unalmas volt. Rozsintól sokat tanult, míg Keisha undorította. A gengszterek, rendőrök és ügynökök olyanok voltak mint patkányok a labirintusban. Fogalmuk sem volt a kapcsolódási pontokról.

A sötétből kihajolt Hatake jelenléte és Neil napernyője fölé tornyosult. Raven felnyögött. A zsákot, amit Hatake vonatkocsijából lopott el, már rég odaadta Neilnek. Remélte, hogy azzal, hogy átadja, Neil elhiszi, hogy nincsenek szándékai. Semmilyen szándékai sincsenek, csak repülni szeretne újra. Neil megnézte a cuccot. Kibontotta a fiolákat burkoló kis trezort. A bársonnyal bélelt panelek között ott volt a fiola. Ravennek elképzelése sem volt, hogy hova rejthette a fekete óriás, ahogy azt sem tudta, hogy Hatake számos kacatja közül ez vajon értékes e bárkinek, túl a civilizáción. Vagy hogy van e bármi köze a kis cuccnak bármihez. Súlyos volt ugyan, de simán lehetett nehéz a csomagolás, míg maga a kis fiola pillekönnyű.
Raven lába reszketett. Egyenlőre biztos volt benne, hogy Hatake nem foglalkozik vele. Zed mögötte állt a csukott ablak belső oldalán. Érezte a barátja feldúltságát és érezte a szeretet is ami folyton, mint valami emocionális Napból végtelen sugárban áradt belőle.
Raven nem mert elrugaszkodni.
Annyiszor ugrott itt már, annyiszor próbálta meg, és Zed minden alkalommal összerakta. Még Neil és Szergej, de még Liza és Zei is megmentették párszor. Raven utálta a gondolatot, hogy tartozik nekik, hogy mennyire sokkal tartozik nekik. Ha adódott volna alkalom, hogy megadja az adósságát talán jobb lett volna, de inkább tartozott nekik, semhogy ne tudja megmenteni az életüket. Még saját magát sem tudta megfoltozni, nem hogy szárnyakat növeszteni magának. Állt kicsit meggörnyedve az ablakmélyedésben. Vállát a szemöldökfának nyomta, míg a súlypontját a másik lábára helyezte át. Értette már miért az a kedvenc pontja Szergejnek, és pontosan értette a rezgéselméletet amit Neil magyarázott egyszer nekik, és amit egyedül Liz fogott fel a kis csapatból. Ott keringett benne a vérük, az eszenciájuk, a lényegük. Raven szeme lecsukódott az emlék erejétől. aztán benyúlt a nadrágzsebébe és elővett egy kis telefont, amit Troptól nyúlt le két napja. Biztos volt benne, hogy Trop jobban fogja szégyelni, hogy elhagyta, mint amennyire veszélyesnek gondolja a tényt, hogy elvesztette egy kiskaput Beanhez. A füléhez emelte és megfordult, hogy szembe álljon Zeddel. Érezte a talpa alatt nedvesen málló ablakpárkányt és érezte Hatake figyelmét, ahogy egyszerre rászegeződik. A pillanat megnyúlt és ő elengedte az ablakpárkányt, hogy hátranyúljon a derekához rejtett tárgyért.. Ott állt és egyensúlyozott a párkányon. Az ablak kivágódott és Zed kapott felé, hogy berántsa.
-Gyere be! Ez baromság! - kiálltotta, de a mozdulata megállt félúton, mikor észrevette Raven másik kezében a pisztolyt.
Hatake ott volt mögötte, Zed előtte. A telefon a kezében néma maradt. Zed hátra lépett és az arcán látszott a döbbenet, majd a döntés. Raven megkönyebbült kicsit és megcsodálta, hogy Zed pont olyan gyönyörű tökéletességgel rugja mellbe, mint évekkel ezelőtt Hatake tette.
Már zuhant mikor felhangzott a telefonban Bean meglepett hangja.
-Telefonközpont.
-Raven.

Meanwhile

Szinte minden sejtje külön fájt. Lassan borult rá az eszmélés tüzes valósága és ezernyi tűvel döfött az idegrendszerébe. A lába, a háta a karja, de még a torka is hasogatóan vagy maróan vagy szúrósan de fájt. Szergej felnyögött valahol az ébredés és az álom határán. Álmában Neil régi lakásában feküdt a konyhakövön. Zei húst sütött, a fiúk még kicsik voltak. Mark ráült Szergejre, Zei noszogatta, hogy ugyan keljen már fel a konyhakőről. Nem illik más konyhájában haldokolni. Szergej káromkodott, aztán magához tért.
A műtő tiszta volt. A betuszkolt ágyak szorosan egymás mellett álltak. Éppen csak annyi hely maradt közöttük, hogy oldalazva mellé lehessen férni. Liza feküdt a szomszéd ágyon. Szemben Leeto kuporgott nagyon karikás szemekkel és egy brutális zúzódással a bal arcán. Fájós mosolykezdemény jelent meg a vonásai között mikor észrevette Szergejt.
-Jobban van, uram?
-Igen. - hallotta Szergej a saját rekedt, reszelős hangját. - Kösz.
-Á. Na milyen? - lépett Gem a látóterébe. Hanghordozása gúnyos volt, így Szergej elekzdte keresni a gúnyolódás okát. Végignézett magán és döbbenten vette észre, hogy a bal karja fekete. Mit fekete? valaki másé lehetett eddig. Egymás mellé emelte a két kezét.
-Csak semmi rasszimus! - nevetett Gem.
-Benetton. - Szergejből elmúltak a gondolatok. A helyüket érzések tömege töltötte fel. Ijedtség, hála, fájdalom, büszkeség, zavar, undor, élni akarás.
-Köszönöm. Igazán szép munka. - mondta aztán kimérten majd elkezdett vakarózni. Arca fintorba torzult. - Nagyon viszket a lábam is. - kidugta a katonai pokróc alól a lábát és újra ledöbbent. - Ez sem az enyém volt.
-Na ne finnyáskodjon annyira. Örüljön, hogy nem az eredeti tervet vittük véghez. Akkor kutyalába lenne.
Szergej megvakarta ott ahol a lába valaki más lábszárába olvadt.
-Igazán szép munka.
-Köszönjük. - vigyorgott tovább Gem. - az egyik heréjét is kicseréltem.

-------------------------------------------------------------------------

Keisha megérezte a felé tapogatózó tudatot. Ott kaparászott körülötte, mint szoba sarkában matató kisegér. Keisha megízlelte a morál és tartás kicsiny akaratát és hagyta hadd follyon belé ez a világító jóság.
A férfi tudata tekeregve hívogatta. Az erő azonban nem az övé volt. Keisha azonnal megérezte a világformáló hatalmakat az érintésben. A férfi valamit nem jól csinált, valami balul sülhetett el és az erők, az eonok, vagy a paradigmák urai úgy döntöttek Keisha lesz a büntetés.
-Óh, hát legyen. - sóhajtott a nő és átvette az uralmat a férfi teste felett.
Komolyan felszerelt tágas műtőben állt. Előtte Rozsin feküdt, várban úszva, levágott végtagokkal. Mellette egy nő állt és valami ősi elvadult nyelven gajdolt. A szomszéd ágyon megbomlott elméjű szőke nő dobolt a kezeivel, üveges tekintete a lábára szegeződött.
-Emlékszel mivel kentem be a cipőm? - szakadt fel az első érthető mondat a nőből, miközben Rozsin lábait varrogatta össze gyors de stabil tempóban.
-Nem. - vetette oda neki a férfi testét, száját használva Kesiha.
A férfi erős volt. A test mint egy rugó várt, hogy kipattanhasson. Acélos izmok, ruganyos test, aminek minden rezdülését a gazdája jól ismeri. A testet körbeszőtte valami mágia. Ott tekeredtek a sejtjei körül. Keisha úgy ízlelte meg a férfi testét, mint valami egzotikus gyümölcsöt.
a mellette varró nő ekkor beleszúrta a tűt Rozsin combjába, mintha valami tűpárna lenne, odafordult a Keishat bújtató testhez és egy gyors, határozott mozdulattal beleütötte annak arcát a térdébe. Keishat annyira felkészületlenül érte a nő szenvtelen arccal végrehajtott támadása, hogy semmi ellenállást nem bírt tanúsítani. és az ájulással leszálló öntudatlanságból már a saját testében tért magához.
Elernyedt izmokkal kucorgott a magas támlájú fotelben és vágyakozva idézte fel magában a férfi testérzetét.

-------------------------------------------------------------------------

Hatake úr letette az aktatáskáját a torony tövébe, aztán kibújt a ballonkabátjából. Az eső kis patakokban csurgott végig a ruhája alatt. A kabátot ráterítette a táskára és ujjait összeérintve lelket idézett a kezei közé. A lelket betuszkolta a kabát alá és olyan pecsétekkel kötötte oda, melyek nem tartoztak a fizikai világhoz. aztán leoldotta anyagi formáját és szétfolyt az esővel a murva között. A víz szertevitte, bejárta vele a völgyet. Nem maradt zug, amit ne ismert volna meg. Látta Ravent is az ablakpárkányon kuporogni, ahogy látta Connort is ahogy a széles üres placc közepére húzza a kempingszéket a napernyővel, és leül. Az éjszaka mélységes sötétjében világított Connor szeme fehérje és szitkokkal megnyíló szájából elővillanó fogai.
A csomag azonban nem volt közel. Raven úgy dugta el, hogy hiába jött el Hatake a világ legközelebb eső pontjára érte, az még innen is nagyon nagyon messze volt.
Közelebb folyt Connorhoz. Ott bugyogott a lábai körül a felcsapó esőben. A napernyő alatt a szárazratörölt kempingszéken Connor lassan lehiggadt. Behúnyt szemei alatt a szemgolyólya lassan megállt. Kezéből a csúzli az ölébe csúszott. Hatake érezte a feltornyosuló akaratokat Connor körül.
Ha lett volna teste megvonta volna a vállát és azt gondolta volna, hogy ő aztán ráér. Így beleoldódva az esőbe azonban megszűnt az idő és megszűnt a tér. Csak a cél volt világos és az oda vezető út, ami sajnos Connoron keresztül vezetett.

Otthon, édes otthon

Ott álltak az asztal felett. Orruk a tálra szegezve felváltva hümmögtek. Aztán Neil elnevette magát. Körbenézett és teátrálisan átadta a kanalát Zednek.
-Fiam, fogd e őseinktől ránk maradt eszközt és csikarj vagy könyörögj ki az istenektől valami ehetőt.
-Én nem tudok. - makogta Zed, maga sem tudva mi lenne a helyes.
-Én sem. - pillantott hátra Neil és miközben Zei háta mögött ellépve megsimította a nő hátát rávillant a szeme Ravenre.
A spanyol angyal elkapta a pillantását és a kezeit nézte inkább. Aztán amint Neil távozott ő az ablakhoz lépett és elkezdte az eget nézni.
-Raven? - Zei szelíd hangja belesimult Zed hülyéskedéseinek szüneteibe. Tobi és a prof egymást túllicitálták ősi gabonafohászok kántálásában.
-Raven?
A srác hirtelen kapta hátra a fejét.
-Szólnál ha baj lenne? - kérdezte Zei és Raven mellé állt az ablakhoz.
-Baj van.
Az eső nagy cseppekben esett. Kint a lassan befeketedő csillogó sötétség minden zajt elnyomott. Trop csöpögő kabátja lassan száradt a kemence pergősre száradt púpján. Raven nem vette le a szemét az ablak sötét négyzetéről úgy kapta fel a kabátot. A kemencéről lisztszerű finom mészpor szállt Raven arcára. Zei hátranézett rá.
-Veled megyek.
-Nem. - csattant a kelleténél sokkal hangosabban Raven hangja. - Senki nem jön. Egyetek. A kamrában a piros lábosban van sok alma. Került egy tál árpa is. Lakjatok jól. Hajnalra kiderül, hogy nektek is baj van e.
Feltépte az ajtót és nekiütközött Neilnek. A fekete óriás letépte róla Trop kabátját és megmarkolta a haját. Hangja reszelős volt, a száját alig nyitotta ki, miközben beszélt. Zei hátrált két lépést. Zed pedig átugorva a széket amin korábban Zei ült termett Neil és Raven mellett.
-Uram? - nézett reménykedve Neilre.
-Most szóltak ide, hogy Hatake itt van a bányában.
-Ugye nem...? - Raven szinte könyörgött.
-Nem. De mondd meg szépen miért ne?
-Add neki vissza és el fog menni. -Raven szinte vinnyogott. - Komolyan...
-Dehogy adom neki oda.
Neil rávillant Zedre.
-Vidd fel a toronyba és tedd ki az ablakba.
-De..
Neil eldobta Ravent és Zedre nézett.
-Itt van Hatake. Ha választanom kell, nem ezt a szarost választom, de vagyok olyan jófej, hogy adok neki egy esélyt.
-Esélyt? Mire? - A prof állt, kezében a kanállal.
Neil és a prof farkasszemet néztek, míg Zed elvitte Ravent.
-Repülni. - mondta Neil és leemelte a csúzlit a fogasról.

Mindig összerakta, minden esés után. Nem tehette, hogy elkezdi lebeszélni a szárnypróbálgatásról. Mert így hívta ezt Raven. Mindketten hitték, hogy egyszercsak szárnyat bont. De ehhez próbálgatni kellett. Leugrani innen is, onnan is. Legtöbbször Raven összetörte valamijét. Ilyenkor Zed összefércelte annyira, hogy azért működőképes maradjon Raven. a maradékot a Spanyol Angyal elvégezte maga. Aztán egyszer nem sikerült. Raven ott feküdt a hátsó épület tövében a murván. Aranyló kavargás a szemében pislogás nélkül szegeződött a szürke égre. Mellette ott feküdt Zed, görcsökben rándulva össze. A felhők grafit szürkéje napok óta esőt ígért. A levegő moccanatlanságában bokakörül lebegett a por. Körbegyűrűzte a két férfi alakját. Zed hörgött és vonyított. Fogait összeszorítva próbálta túlélni a teste tiltakozását a mágia ellen. Raven úgy feküdt mint egy halott. A lába kitekeredve. Combjáról lezsaggatta a murva a húst. Arca egyetlen horzsolás, a keze szétterpesztett ujjai, mint egy virág szirmai feküdtek a karja végén.

Neil bepakolta a két fiút egy nagyobb igluba. Szeme szikrázott a dühtől. Vastag száját vonallá szorította össze. Zei és Szergej a sátor előtt ácsorogtak. A többiknek egyenlőre nem szóltak, hátha helyre tudják hozni a bajt. Szergej rágyújtott, aztán a cigit Zei kezébe nyomta és a kocsijához futott. a csomagtartóból egy nagy bőröndöt húzott elő, rajta megkopott vörös kereszttel. Zei idegesen vacogva állt egyik lábáról a másikra és mély slukkokkal szívta a cigit. A sátorban Neil egymás mellé fektette a két fiút és helyet csinált a harmadiknak.
Szergej bevonszolta a ládát a sátorba és felnyitotta, aztán ledobta  a ruháit és odafeküdt harmadiknak. Zei ekkor lépett be a sátorba és leült törökülésben a bejáratnál. Finoman megérintette Szergej talpát miközben kibújt a cipőjéből. A zokniját lassan húzta le, szeme lassan fókuszát vesztette. Finoman dőlt neki a sátorponyvának. Meztelen talpát már Neil igazította úgy, hogy Zed és Raven lábához is hozzáérjen, aztán belefogott a vad, intuitív és mocskos rituáléba, amit nagy hirtelen talált ki, és amiben vér és halál éppoly közel voltak, mint hit és akarat.

Trop fent ült a toronyban, mint mindíg. Lassan nézelődött körbe. A kopár és erőd csúcsok rajzolta határvonalat úgy ismerte már, mint pár hete a házak marta szögletes harapásnyomot az akkor még valószerűtlenül mély égen. A természetvédelmi terület ismeretlen terep volt neki, de a formákkal hamar megbarátkozott. Egyszer sem tette ki a lábát a bányaterületről. A toronyból is csak enni meg aludni mászott le. Most, ahogy lustán tett egy kört a szemével a bánya körül meglepetten horkant fel, olyasmi hangot hallatva mint egy rozsomák.
A torony tövében a hirtelen odanőtt kicsi félgömb sátor alatt valami csúnya, obszcén szövetségre lépett a már jól ismert fény és sötétség.
Neil, Szergej és a többiek fényoszlopai, melyek mindenhol megmutatták őket, mint valami hatalmas reflektor, bújjanak bármilyen mélyre a föld alá, most belevilágítottak a pokol ásító bugyraiba. Olyanokba, melyeket eddig csak a furcsa motorok körül és azon az istenverte raktárépület alatt látott Trop. A sátor ott állt a kis raktár mögött. Ott ahol Zed és Raven ugrálni szoktak, ott ahova Raven időnként kicsalogatja Gemet egy kis nyalakodásra. A konyhától egy percre, a busztól háromra.
Trop tenyere megnedvesedett. Lomha testével fészkelődni kezdett aztán inkább körbekémlelt, hátha ott van valaki a közelben. Liza éppen Tobit tanította csúzlival lőni, de láthatóan untatta a dolog. Trop bár nem használta még sosem a kis telefont, most ügyetlenkedve előszedte. Letette az ölében heverő agyonolvasott Playboyra és megnézte magának. nem volt bonyolult szerkezet. Egy gomb volt rajta és egy sor led.
-Hallo, telefonközpont! - szólt bele a kis buzi Bean nagja. Trop nyelt egyet.
-Liza kisasszonnyal kell beszélnem.
-Oké.
Trop látta ahogy liza összevont szemöldökkel nyúl a zsebébe hurcolt telefonért.
-Igen?
-Trop vagyok. Elnézést a zavarásért, kisasszony.
-Nem zavarsz.  Mi történt.
-Hm. Nem tom... A kis raktár mögött van egy sátor. Nem tetszik ahogy világít. Tudod mit csinálnak?
-Nem. - Trop látta ahogy Liza arckifejezése megváltozik.
-Nmmm. én nem akarok beleszólni... nem szoktam..
-Igen, tudom. Megnézem. És köszi, hogy szóltál.
-umm. Oké.
-Inkább szólj, mint sem, valami baj történjen.
-Oké. Akkor...
-Szia.
-umm.
Trop lenyomta az egyetlen gombot újra és visszagyömöszölte a zsebébe a készüléket. Figyelte ahogy Liza elindul a sátor felé. Látta ahogy érdeklődik, hogy van e bent valaki. aztán óvatosan bekukucskál és ahogy beront. Trop nyelt egyet. A sátor felett vitustáncot járó fények még jobban felkavarodtak.

Neil összpontosított. Branülöket helyezett el Zed és Szergej és Raven karján is. De időnként vissza kellett üsse Ravent az életbe. Vegyszerek nem álltak rendelkezésre az alap jódon és néhány ampulla lidokainon kívül. Meg sem hallotta mikor Liza a sátor előtt hahózott. azt sem vette észre mikor bemászott a sátorba, felháborodva és rémülten.
-Neil! Hé!
-Ja. szia.
-Mi folyik itt? - Liz értetlenül nézett hol egyik fickóra, hol a másikra. Zei szeme csukva voltak.
-Életmentés. Sürgősségi. Akarsz segíteni?
-Persze.
-Akkor kapd le a rucid és heverj oda Szergej mellé. Jó szorosan. Dobok rátok plédet is. Meg kapsz te is egy ilyen szart a karodba.
Neil rá sem nézett. Liz ledobált némi ruhát és némi bizonytalansággal ugyan de odapréselődött Szergej mellé. Szergej elfordult, így kénytelenek voltak amolyan sürgősségi kiskifli-nagykifli pózt felvenni. Neil elrendezte a srácokat is. Úgy feküdtek négyen mint a szardíniák. Liz figyelte hogy gyöngyözik Neil homloka és mennyire reszket Szergej. Nem mert kérdezni semmit. Tartotta a karját a branülhöz aztán várta az instrukciókat. Aztán instrukciók helyett megérezte a füle mellett Szergej lélegzetét. Minden szőrszála egyenként állt égnek. Aztán az ukrán jellegzetes akcentusával suttogni kezdett a fülébe.
-Zei tart minket kapcsolatban. Mindjárt leválik Neilről, hogy téged is be tudjon fogni. Neil megpróbál tőlünk életerőt áramoltatni a srácokba. Zei nincs ebben a körben. Ezt te meg én adjuk. Ha tudsz valamit segíteni akkor tedd meg.
-Mit tudok segíteni?- morrant hátra Liza. - Se az élet dolgokhoz se az agyban turkászáshoz nem értek.
Szergej karja úgy fúródott be Liz nyaka alatt és fogta át a mellkasát, mint egy kígyó.
-Add magad. Tedd bele magad. negyvenhetedik lecke. Életmentés. Mi jut erről eszedbe?
-Bikázógép.
-Az is van. Csinálj neki szívverést. - suttogta vissza Szergej és még szorosabban fogta a lányt. Liz nem mert ellenkezni. Neil ránézett, Liza visszanézett rá. Neil szomorú volt és ideges. A takaró a kezében úgy repült mint egy szemfedél. Mire megérkezett rájuk, Liz már nem volt tudatánál.

Trop látta a villanást és látta hogy tátongó torokként kezdi elnyelni a sátrat a sötétség.
-Ó azt a jókurva mindenségeteket! - kiálltotta és elkezdett lefele mászni a toronyból.

Szergej átfogta Lia testét. A lány ruganyos teste, az izzadságának és ágyékának illata teljesen elborította. Ezeket az érzéseket úgy engedte át magán, mint hosszútávfutó engedi el amgában a hűsítő vizet. Hagyta hadd menjen keresztül Zein, hadd jusson el a fiúkig ez az elemi erő, ez a nyers szexuális vágy. Átfogta Liza testét, érezte kemény melleit, izmos hasát, reszketését és izgalmát. Zei valahol a tudata peremén megbotránkozott. szergej nem szabadkozott. Liza lassan adta meg magát zeinek, de ahogy megvolt elharapóztak rajta is Szergej vágyai. Önkéntelenül is odapucsított a férfi ágyékának. Szergej elégedett morranással nyomta Liz fenekének a már egy ideje meredő farkát.
Zei átfogta őket, csomóba kötötte az elméjüket. Elvesztették az énjüket. Feloldódtak a másikban. Olyan szétkent másság vlt ez, mint egy tudathasadás. Szergej megértette Liza félelmeit, megtalálta benne az egykori szerelmek ízét, a romantikát amit mindig is szeretett volna, de amit erős akarattal és kikezdhetetlen erővel zárt el magától, a fájdalomtól és kiszolgáltatottságtól tartva. Liz pedig beleburkolózott Szergej végtelen magányára. Nyüszítő félelmére a pokloktól, és  abba a méltóságteljes áldozatkészségbe amit irántuk érzett. Látta a fényt amit ez a hely, ez a társaság világított a végső és teljes elkeseredés málló, penészedő pincéjébe. Látta magát szergej szemével, érezte a vágyát és érezte a szégyent, a bűnhődő szégyent egy olyan távoli múlt miatt, amit egy olyan ember követett el, élt meg akiből egyetlen atom sem azonos már azzal, aki Lizt ezen a fakó délutánon öleli.

Neil  egyetlen percet hagyott nekik, hogy túl tegyék magukat a sokkon. Ezalatt megsimította Zei lábát, megszorította Szergej kezét és hatalmas tenyerével megtámasztotta Zed talpát. Elkezdett zümmögni valami régi dalt, aminek a szövegére már maga sem emlékezett, és megindította a véráramlást a négy ember között. Meggyújtotta a jointot és becsippentette a mentőstáska kapcsába, mint valami füstölőt. aztán Raven fölé hajolt és elkezdte helyretenni a testrészeit.

Trop berohant a konyhára, de ott csak a Lizát váró Tobit találta, aztán lerohant a terrorista kisbuszhoz, de se Mause se Leeto nem volt ott. Trop köpött egy szaftosat és bezörgetett a profhoz. Az öreg álomittasan botorkált elő.
-Olyan jó itt a levegő, ne haragudjon, de elaludtam. - mosolygott, mint ki nem tud semmit a világvégéről, motor nagyságú rovarlényekről és démonokról.
-Valami baj van, uram. Ott hátul... egy sátorban. Jöjjön kérem és nézze meg.
-Hátha baj is van, kedves barátom, félő, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb személy a megoldására. De ha vár egy percet, míg kabátot veszek, megnézem mit tehetek.
Odasiettek a sátorhoz, de az többé nem volt sátor.

Zei fejében Szergej sokkal fiatalabb volt, de erre a képre rárakódott egy roncs is, egy összefércelt, ezer sebből lassan elfolyó Szergej, akit egyetlen cél űz tovább ebben az életben és rárakódott a szeretett tanár és a rettegett gyilkos arc is, aminek Liz látta őt. Liz mindet látta, és maga sem tudta melyiket is ismeri, vagy melyiket is érzi leginkább igaznak. A saját érzései beleoldódtak a többiekébe. aztán felbukkant még egy vetület. Egy kiváncsi, versengő és egyben tisztelő réteg is. Lassan alakult ki, ahogy Zeire is lassan került a boszorkány réteg, miközben Lizára is rávetült egy nagyon vonzó csupa energia nézet. A tudataik körébe lassan beúszott Zed.
Szergej ölelése nem enyhült, Zed reszketeg teste nekinyomódott Liznek. Csukott szemhéjaik mögött valahogy ők egybe álltak. Egyetlen organikus lénnyé lettek. Nem a tudatuk, nem a személyiségük. Valami ezeknél sokkal bensőbb darabjuk olvadt össze. Zed elméje mint egy adáshibás műsor hol felbukkant, hol elenyészett. A stabilitás Szergejben és Lizben állt. Zei  átengedte magát a kapcsolatoknak. Ő személytelen hídként volt csak jelen.
Az univerzum kitágult és alakjaikat feloldotta valamiféle fény. Homályos volt, mintha köd lenne és felnyitotta zártságukat és lassan összeolvadtak egyetlen fénycsóvává.

Neil zümmögte a dalt, keze tette amit kell, de nem látott már testeket, nem érzett húst, se a joint jellegzetes szagagát. Nem volt már sátor körötte és nem létezett idő sem. Mozdult, mert mozdulnia kellett, izmai összehúzódtak és elernyedtek, de céljukra már nem ügyelt az elméje. Aztán annyira elfárat, hogy évezredek alatt sikerült moccanásra bírnia az izmait. Hagyta magát aláhullani valami mély szürke égbe. Még érezte a földetérés lassú nyomását a mellkasán. aztán hagyta magát elillanni a semmiben.

Zei felkelt és betakarta Zedet és Ravent is. Neilt elgördítette a srácokról a saját addigi helyére. Neil is egyenletesen lélegzett ahogy a többiek is. Zeinek fogalma sem volt, hogy végül hogy sikerült megcsinálni, de mind a négyőjük egyben volt és nyugodtan aludt. Föltápászkodott és lassan kihúzogatta a branülöket a karokból. Kis vattadarabokat ragasztott a pici sebekre és leült a sarkára mikor végzett. Liza és Szergej egymást ölelték és bár halottsápadtak voltak, beesett szemekkel és a szemük alatt lila karikákkal, Zeinek úgy tünt mosolyognak. Zed keze néha megrándult, mintha álmodna, Raven pedig az oldalára fordult.
Zei ekkor vette észre, hogy a sátor ponyvája acéllemezekké változott, amiket cseresznyényi szegecsek fogtak össze. Zei felnyögött, aztán meglátta a bejárat helyén a nagy forgókilincset.
Szeretettel csóválta meg a fejét és megigazította a takarókat.
-Szergej... halálra rémítenek a reflexeid...

Vendégbejegyzés - Gem

'hizkuntza polit antzinakoen hartatik - erről a szép ősi nyelvről

Ravennel tanítottunk egymásnak néhány szót, csak a bennfentesség érzéséért. Spanyolul így végre tudok kevésbé irodalmi stílusban is, ő meg jókat derül: 'Bele' - mondom neki - ez baszkul a holló, 'deabru' - ez meg a démon. Mikor a farkához nyúlok, van, hogy már nevetve mondja 'txorrota' - ez egyébként kakast és vízcsapot is jelent.

Valamikor 'adar' voltam, azaz rossz kölyök. Később 'oilar lerrozuzen', ami annyit tesz, boszorkány, - a rosszabbik fajtából. Közte volt a gyerekkorom: mondhatnám semmi különös, egy átlag amerikai kisvárosban. Ami átszínezte, az a nyelvek tucatnyi árnyalata, amiket apám fordított, néha felolvasott és idézett. Mindegyik más fénybe vonta a verandát, ahol dolgozni szeretett: akkor ez teljesen varázslatnak tűnt nekem. Voltak súlyos hegyomlás-mondatok: okkersárgák és régi titán-embereket idéztek, megingattak mikor a fülemig értek. Aztán élesek, karcosak: egyben vágódtak elő, a színük a hideg és kékes volt - "kimondott szó: kilőtt nyíl" mondtuk rájuk. Régi, veretes kifejezések, amiket mágikus formulákhoz használtak és amik az évszázadok alatt már  teleszívták magukat igéző erővel. Ha ezeket olvasta fel, még az én hitetlen apám hangja is megnehezült, mintha ő is azt várta volna hogy valami rendkívüli történik. A veranda megszédült körülöttünk, a szavak bizonytalanná tették a határokat. Mintha egyetlen vakmerő mozdulattal a láthatatlan világába szédülhettünk volna. Emlékszem mondatokra, amik csípős lángnyelvek voltak, és felfelé szálltak - vörös a színük mert a démonokról szólnak, meg feketék, mert a pokol lakóiról - nevetett apám. A mindennapi élettől már távoli, keményen zengő, mégis nemes nyelvek voltak ezek - mára utolsó ismerőikkel együtt véglegesen holt mindegyik. És ott volt a baszk, a mi anyanyelvünk, ősi és titkos, amit senki más nem érthetett: hiszen ezen a kontinensen talán ha féltucatnyian beszélték. Gyerekként úgy hallottam: hangzásban és titkokban mindegyik más nyelven túltesz, varázsos szokások és gesztusok szövik át. Később persze apám elmagyarázta, hogy minden nyelv egy olyan fogalomkészletet alkot a fejünkben, amely lehetővé teszi a valóság megtapasztalását, ugyanakkor már rögtön valamilyennek láttatja is. Ma már tudom, hogy igaz ez is, - és a gyerekfülem se tévedett: baszk nyelven beszélni, nekem most is a hatalom tudatát adja. Megkondítja bennem azt is, ami szavakkal közvetlenül nem kifejezhető. (Milyen is az a gondolatkör, ahol a fiatal nő elnevezése 'lamia'?) Amúgy meg a bestiáriumok ma már komolytalannak tűnő ráolvasásai is egészen velőtrázóak anyanyelvemen előadva.

És most erre lesz nagy szükség. Ahogy majd rohamtempóban elkorcsosul az egész kultúránk, előkerülnek a nyelvi, és cselekvéses formulák, amikkel a történéseket befolyásolni próbáljuk - ésszerű magyarázat helyett. Ami eddig a normális élethez tartozott, már az 'óidők' aranykorának kelléke. Magasan képzett, iskolázott vezetők helyett varázslókra lesz szükség, nem körvonalazható, titokzatos hatalommal. Túlvilági(nak tűnő) segítőkkel, például a Spanyol Angyallal.

Menekültek

Josh hátranyúlt a gitárért. Úgy tervezték, hogy Melissa vezet a Roth farmtól egészen a park bejáratáig. Fel voltak rá készülve, hogy útközben kordonokkal fogják megakasztani a forgalmat és arra is jól felkészültek mivel fizetnek majd az áthaladásért. Josh elhozta a puskát is az apja házából. Mire leértek már nem volt ott senki. Melissa szép volt. Hosszú haját begyűrte a vászonkalap alá. A régi coca cola-s polója volt rajta, amit két réteg hosszú ujjú pólóra húzott fel. A dereka körül legyűrve még  mindig ott volt Josh bélelt kabátja. A szürke ég esőt ígért, immár napok óta. A teherautó rendesen meg volt rakva magokkal, konzervvel, ruhával és szöggel. Josh 25 kiló szöget hozott el a fészerből. Melissa kinevette, de azért felrakták persze.
Melissa olyan szép volt a volán mögött, mint az esküvői fotójukon. Josh bele feletkezett a nő arcélébe ami szürke ég előtt csodálatosan kirajzolódott. aztán gondolt egyet és a következő megállónál elővette a gitárt a tokból.
-Csak nem fogsz énekelni út közben, josh? - Melissa teljesen ledöbbent.
-Négy év házasság sem volt elég, hogy kiismerj? - vigyorgott Josh.
-Negyvennégy sem lesz elég.
Visszaültek és Josh be is hangolta az öreg hangszert. Elpengetett pár dalt, aztán eszébe jutott egy nyár Petersonéknál. A kert végében a hintaágyban pusmogtak a lányok. Ők pedig a tornác korlátján ültek. Machósan fogták a sörösdobozokat. Majd szét estek olyan lazák voltak, csak hogy imponáljanak a lányoknak, és hogy menőbbek legyenek egymásnál. Ger sokkal magasabb volt, de olyan sovány, mint egy botsáska. Úgy is csúfolta a bátyja. Josh irígykedett, hogy bátyja van. Neki két húga volt. De akkor az is jól jött, hiszen miattuk jött át Petersonékhoz Melissa a szomszédból. Josh rajongott Melissáért. Akkor jött ki a Green, és Josh arról álmodozott, hogy elénekli Melissanak a You are the everythinget, mondjuk a suli menzáján, egy szál gitárral, ahogy kell. És a srácok ismernék és azonnal tudnák mikor kell vokálozni, és Melissa oda lenne meg vissza. Aztán Petersonéknál a harmadik hétvégén már egészen jól megvoltak és a gimi után el is vette Melissat, anélkül, hogy a lány valaha hallotta volna tőle azt a dalt.
Misss Howard szerint ez már a végítélet, és igyekezzenek gyorsan túl lenni a dolgon. Ők össze is csomagoltak, hogy felmenjenek a nemzeti park fölötti tanyára. Oda talán nem mennek el ezek a gyilkos népek.
Melissa ott volt a vészjósló ég előtt és Josh izzadó tenyérrel úgy érezte ez még kell. Az a dal még hiányzik és bele is kezdett.
Melissa szélesen elmosolyodott és ott énekelte a vokált ahol kellett. Az út lassan kanyargott fel a lankás hegyoldalakon. A növényzet hol sűrűsödött hol kaszálókká, szántókká laposodott. A házak zöme vagy kiégett vagy bedeszkázott volt. Josh pengetett és egészen fellelkesült a daltól.
Aztán felbukkant a kanyarban mögöttük egy robotautó és két robotmotoros. Melissa beharapta az ajkát és kicsit gyorsított.
-Nyugi. Megtöltöttem a puskát, ha le akarnak szorítani lelövöm őket.
Melissa nem válaszolt. A robotok egyre közeledtek. A két motoros kivágott és leelőzte őket. Olyan sebesen, cikázva, könnyedén, hogy Josh mindkét lövése célt tévesztett. Az autóforma elrobogott mellettük, egy darabon együtt haladva, hogy Melissa is jól láthassa, hogy nem ül senki a gépben. Aztán felgyorsult és messze elporzott előttük a kacskaringós hegyi úton.
Jó egy kilométer múlva vették észre, hogy ég a rakományuk. Locsolgatták ugyan gitártokkal, zacskókkal, ahogy tudták, de a cucc pár perc alatt leégett. A teherautó üzemképes maradt ugyan, de nem volt miből új életet kezdeni.
Melissa toporzékolt. Káromolta éppolyan hévvel Istent, Obamát és az ördögöt. Fröcsögött és zokogott felváltva. Josh csak ült a kilométerkövön és pengette a gitárt. Ha nem pengetett akkor is ott zúgot a fejében a vokál. 




(Sometimes I feel like I can't even sing (say, say, the light)
I'm very scared for this world
I'm very scared for me (say, say, the light)
Eviscerate your memory
Here's a scene
You're in the back seat laying down (say, say, the light)
The windows wrap around
To sound of the travel and the engine (say, say, the light)
All you hear is time stand still in travel
And feel such peace and absolute
The stillness still that doesn't end
But slowly drifts into sleep
The stars are the greatest thing you've ever seen
And they're there for you
For you alone you are the everything

I think about this world a lot and I cry (say, say, the light)
And I've seen the films and the eyes
But I'm in this kitchen (say, say, the light)
Everything is beautiful
And she is so beautiful (say, say, the light)
She is so young and old
I look at her and I see the beauty (say, say, the light)
Of the light of music
The voices talking somewhere in the house
Late spring and you're drifting off to sleep
With your teeth in your mouth
You are here with me
You are here with me
You have been here and you are everything

Sometimes I feel like I can't even sing (say, say, the light)
I'm very scared for this world
I'm very scared for me (say, say, the light)
Eviscerate your memory
Here's a scene
You're in the back seat laying down (say, say, the light)
The windows wrap around
To sound of the travel and the engine (say, say, the light)
All you hear is time stand still in travel
And feel such peace and absolute
The stillness still that doesn't end
But slowly drifts into sleep
The greatest thing you've ever seen
And they're there for you
For you alone you are the everything
For you alone you are the everything )