Vendégbejegyzés - Gem

Világvége

Ezennel leleplezném magam, mint a letűnt kor emlékeinek egyikét. Én kérem, az a kisebb dínó vagyok, aki már múltkor sem bizonyult túlélőnek. Akit sárba kövülve múzeumban lehet majd késői dekadens korokban mutogatni. Laptoppal a hónom alatt, és a fennmaradó cipőimmel kérném majd magam kiállítani. Mint olyan láthatóan rituális, - hiszen nyilván semmiképpen sem használatra készült - izékkel, amiket a késői érdeklődők majd kíváncsisággal vegyített borzadással szemlélhetnek.

Nem mondhatnám, hogy nem dolgoztunk meg érte. Azt sem, hogy nem volt előre sejthető és megérdemelt, de a világvégére ez vigasznak azért édeskevés. Ráadásul a világ köszöni, jól van, csak a mi civilizációnk fullad éppen a maga mocskába, vérbe és füstbe. Moralizáló hajlam még nincs elég bennem, - az önsajnálathoz képest, mondhatjuk, elenyésző. Persze nevezhetném az "eltűnt értékekre való sajgó emlékezésnek", de a kultúra helyett ami egyre jobban hiányzik az a melegvíz, a mikró, a

szüntelen pezsgés a fényárban úszó utcák és a semmire sem jó csecsebecsék a kirakatokban. A közbiztonság, az ingyenbuli, a kényelmes, léhűtő élet, amiben olyan kevés volt a kényszer. És igen, nap mint nap visszasírom a netet. Mérhetetlen hasznos infó, szórakoztató és önmagáért való különcségek, letölthető filmek és

zenék, - isten veletek.

És most? Bár széles mozdulatokkal csapkodunk magunk körül, nekem mégis úgy tűnik, csak várjuk az elkerülhetetlen pusztulást. Közrend helyett szabad rablás, várostüzek, éhinség, - később járványok és kannibalizmus. Az egyszerű agyú, de kellően paranoid hősök jönnek, meg a démonoknál is démonibb, ám mutatós, életerős emberroncsok. És a jó öreg önzés, paranoiával, sanda rosszindulattal, - na, az lesz a nyerő.

Mit remélnék én még itt? Dícsérhetem soha ki nem bontakozott írói vénámat, ha kimondottan gyenge vagyok, vadászni és harcra alkalmatlan. Csupa olyan dologhoz értek, ami a tegnappal végleg idejét múlta. A nagyinak kellett vagy hatvan év az elévüléshez: nekem íme, egy hét elég. Azért az önzés és a rosszindulat erős bennem... igen... hmm, de azért _csak_ ezekre nem csak etikátlan, de esélytelen is jövőt

alapozni.

Ráadásul kijöttünk a nagy szabad természetbe, és a civilizációnk idehurcolt roncsain egyre kisebb térbe zárkózunk. Aztán jön a tél, akkorra már egyáltalán nem lesz olyan,  hogy egy egészen kicsit magam lehessek - a személyes szférám gyakorlatilag megszűnik. Érzem, ahogy erre felborzolódnak a tüskéim: tartson mindenki nagyobb távolságot. Most nem is kéne senki: a tapasztalt nagyöregektől pont úgy berzenkedem, mint a hamvas fiataloktól. Én a szociális, aki kissé hedonista vagyok, (de mindenképpen igen lusta,) legszívesebben magányos aszkétaéletbe kezdenék itt a hegy valamelyik barlangjában. Pontosabban extrém nihilistaként egy üveg vodka (+laptop és cipők) társaságában heverészve várnám meg a nagyon közeli személyes kis világvégémet.

technikai részletek

-Nem kell hozzá jó szem sem, meg nagy ész sem.
-Köszi.
-Jah. - Szergej felvigyorgott Neilre. - Próbáld ki.
A kavicsok megcsikordultak Neil kezében. A finom por, ami mindenre ráült a bányában finom szürkeségbe vonta a kezét és a cipőjét. Fent álltak a külszíni fejtés legmagasabb pontján és kavicsokat dobáltak a tisztára simított porba.
-Kör?
-Hát ha a legkönnyebbnél akarod kezdeni.
-Legyen egy kályha.
-Jól van. Végül is nem a kézügyességedért szeretünk. - Szergej egyre jobban vigyorgott miközben hátrál két lépést. Neil megnézte a szobányi tükörsima port  és elképzelte a kezében lévő kavicsok röptét. Hátrafordult Szergejhez.
-Végülis, nem olyan nehéz. Ha pontosan dobom akár sikeülhet is.
-Ne fárassz! Dobd!
Neil finoman dobta el a borsónyi kavicsokat, egyszerre, egy mozdulattal, olyan formán, mint ahogy öreg franciák dobják a petang golyót őszi sétányokon. A kavicsok félméteres körben hullottak a porba, majd két méterre Neil lábától.
-Egész szabályos. - vigyorgott Szergejre.
-Akkor most hogy az óvódás feladaton túl vagy, dobj egy négyzetet légyszíves. - komolyodott el az ukrán és beslattyogott lustán a porba a kavicsokért.

-Kisasszony, ha nem bánja, megnézhetem a könyveit? - a professzor lassan ült le a busz lépcsőjére Gem mellé.
-Nem. Tessék csak. Igazán jókis olvasmány.
-Andreas Urdanetta di Colterra hmm. Nem is tudtam, hogy írt ilyen lénygyűjteményt.
-Hát pedig. - Gem fel sem nézett az apjától kapott bestiáriumból.
-Tudta, hogy az ilyen lények anyagi teste mennyire illékony? A haláluk után pár órával már kimutathatatlan, hogy valaha volt nekik.
-Igazán? Az emberi hullák bezzeg megmaradnak, akiket megöltek.
-Hát igen. Nos... hm. Igen.

Letto agya belezsibbadt a térbe. A hegyoldalban ereszkedett Maus-zal egy kacskaringós, meredek egyszemélyes ösvényen, amiről nem tudtál eldönteni, hogy állat vagy ember alakította e ki. Leeto sosem járt még így a vadonban és teljesen lenyűgözte a belátható tér hatalmassága. A hegycsúcson hosszan nézte a hegyláncokat és az alattuk kibomló erdőséget. Az ösvényen lefele már igyekezett nem a tájra figyelni, annyira belefáradt megtöltötte az a rengeteg adat amit megtudott róla. Mause is elég izgalmas nőnek tünt, és mivel hosszú kirándulásuk alatt nem sokat beszéltek, Leeto igyekezett kihasználni a hazáig hátralevő órácskát, hogy megtudjon még pár dolgot a lányról.
-Tényleg felgyújtottad a házad?
-Melyiket?
-Hát... gondolom amiben laktál? - Leeto hátra nézett egy pillanatra a lányra.
-Az utolsót? Igen. Azt is. De volt egy Dakotában amit nem. Azt a csini sárgát.
-Volt egy amit nem gyújtottál fel és volt másik pár amit igen? - Leeto összemorcolta a szemöldökét, de nem nézett a lányra, inkább az ösvényre szegezte a tekintetét.
-Aha. Nagyon szépek amikor égnek a dolgok ám. Azt szerettem a legjobban amikor nem benzinnel kellett belocsolni, hanem valami izgalmasabbal. - Mause hangja egészen vidáman csilingelt. - Volt egy ronda fotelem egyszer. Mustársárga volt, a házzal együtt volt, ilyen hatvanas évek dizájn, tudod.
-Jah.
-Aztán mikor felgyújtottam a házam, azt kihúztam a teraszra, hogy lássam jól, hogy tutira elég. Műszálas szar volt, de biztos akartam lenni, mert abban ültem szinte mindig amíg ott laktam. Érted.
-Jah.
-És képzeld, olyan gyönyörű lángja volt. Úgy égett mintha valami hatalmas virág lett volna. Sötétvörös lángja volt, gondolom valami vegyszer miatt amivel a szivacsát kezelték atkásodás ellen. Mindegy is. De hallod a szín! Azóta sem láttam olyan szép tüzet!

Liz a konyhában ült a Telefonközpontossal. Bean frissen borotvált kopnyája megcsillant a besütő nap fényében. Kezükben a hámozókések nyugodt tempóban alakították éppen olyan fényes kopasszá a krumplikat. Liz néha felpillantott Beanre. A srác idegesen matatott a krumplikkal, aztán letette a hámozókést és behúnyta a szemét.
-Nyugi, majd belejössz. - mormogta Liz.
-Nem tudom.
-Én sem szoktam krumplit pucolni, és ha ez a két zsák elfogy nem is fogok sokáig... érted. - rávigyorodott a srácra és elégedetten konstatálta hogy Bean lehúnyt pillái alatt szintén elmosolyodott.
-Van valami amitől féltél, hogy nem lesz meg, de mégis megvan? - kérdezte még mindig lehúnyt szemmel.
-Hm. Azt hiszem a dobverőim jó hogy meg vannak. Meg egyáltalán. Ja és a boxkezstyűim is.
-De nem zenélsz sosem.
-Nem igaz! Tegnap is doboltam.
-Hm.
Bean újra nekiállt a hámozásnak.
-Te programozó vagy, ugye?
-Igen. De mindegy már.
-A te géped sem megy?
-Nem.
-Mitől?
-Valahogy a levegőben van valami ami kicsinálta a processzort.
-Fura.
-Az. De mindegy. Úgyis vége lassan.
-Nem hiszel benne, hogy túléljük?
-Nem tudom.
-Tegnap hallottam, hogy gépeltél. Azt hittem a te géped még jó.
-Csak gépeltem.
-De... hogy, ha nem jó a géped?
Bean letette a krumplit és a kést, rámeredt Lizára, de amint a lány is felnézett ő elkapta a tekintetét.
-Csak úgy gépeltem, érted? Te is doboltál tegnap pedig nincs dobod csak dobverőd! - hangja elfúlt a mondat végére. Sietve állt fel, a hámozókés lebillent az asztal széléről és leesett a finom szürke porba ami mindent beborított a bányában.

Drive 3

A hegyek között nem történt semmi. A hegyek között csak az őszi erdő volt, a szürke ég és a metsző szél, ami néha nagyot lökött a buszon. Neil vezetett. a kabinajtót kitámasztotta, hogy tudjon beszélni az eredetileg a biztonsági őrnek fenntartott ülésen terpeszkedő Zeddel. A kanyargós úton Neil fütyörészett. Zed néha rámutatott egy egy elsuhanó szarvasra. Egy alkalommal elhaladtak egy lerobbant és elhagyott autó mellett is. Az ég szürkéje nyomasztó homályba vonta a tájat, de ez semmit nem rontott Neil jókedvén. Zed ha ismerte a dalt vele fütyülte. aztán a beálló csendbe belekérdezett.
-Fel fog ébredni?
-Persze.
-Töretlen derülés, mi?
-Nem. Azt hiszem most is magánál van... valahogy. Érted.
-Nem.
Neil kipillantott Zedre.
-Valahogy elárult rólatok dolgokat. Érted. Mintha ti lettünk volna kicsit.
Neil újra ránézett. a busz lassan fordult a hegy ívével. aztán csak annyit dörmögött, hogy előfordul. Zed inkább érezte a választ mintsem hallotta. Ismerte Neilt elég rég, hogy ismerje a szavajárását vagy a gesztusait.
-Elmondhattad volna. Jobb lett volna.
-Mindannyian csinálunk szar dolgokat. az, hogy az az emberölés vagy a megcsalás vagy szimpla lustaság csak attól függ, hogy hol születtünk vagy hol élünk. Ha Bronxban születtem volna valószínűleg az első ejakulációmat megelőzte volna az első rablásom, de lehet, hogy az első gyilkosságom is.
-De Szergej más, Neil. Te is tudod, hogy ő élvezte.
Neil szomorúan fürkészte az utat.
-Igen, tudom. És nem, nem más.
-Beszélned kell a lányokkal erről, különben nem fogunk tudni együtt lakni.
-Nem beszélek velük. Az ő dolguk, hogy hol húzzák meg a határokat.
Hosszan hallgattak, aztán Neil sóhajtott egyet.
-Nincs jogom megítélni az ő helyzetét. lehet, hogy én is így jártam volna, ha abban a helyzetben lettem volna.
-De te is látod a halált, nem?
-Látom, persze. és igen, a halálkor felszabaduló energiák szépek. Igazán szépek. És igen, valami hasonlót látok én is, mint ő, de nem azt. Amit ő lát az az övé, és Zed hidd el, de komolyan hidd el, hogy semmi a világon nincs véletlenül.
-Oké. Kérdezhetek még?
Neil rámosolyodott azzal a szomorú kutyamosollyal, amivel úgy általában a világ fele fordul.
-Mondd.
-Mi lett a gyerekeiddel?
-Egyetemre mentek. Az egyik Londonban a másik azt hiszem Tokyoban, de ebben nem vagyok biztos. Mikor Zei elvitte őket... szóval azóta nem beszéltem velük.
-Nem vagy valami jó apa.
-Nem. - kis szünet után a kelleténél talán valamivel hangosabban folytatta. - De szeretnék jobb lenni. Tudod Zed, Szergejjel azért nem basztatjuk egymást a múlttal, mert mind a ketten szinte mindent másképp csinálnánk ma már.
-Én nem.
-Te nem, te semmit nem. - nevetett Neil.  - Szeretem is ezt benned. - Fehér fogai elővillantak a lassan rájuk sötétedő erdőben.
-Csak akartam mondani... őő. szóval én nem akarok ezzel foglalkozni. Érted. Tök hálás vagyok, hogy megtanítottál erre a csomó dologra, érted. Szóval nekem ez oké.
-Oké. -Neil elégedetten bólintott, aztán ott folytatta  fütyülést, ahol abbahagyta.

Addig

-Agnes, kérem, ne sírjon. Nem halok meg. Szerintem nem most. Illetve most még biztos nem. Khm. Agnes, kérem. - Dr. Prof. Lester Grandledge őszinte sajnálattal a hangjában simogatta idős házvezetőnője hátát. Nem  akarta megindokolni hirtelen távozását. Az idős asszony úgysem értené, megijeszteni pedig igazán nem lett volna lovagias. Ezzel együtt a professzor nem sok figyelmet szentelt már az asszonynak. Fejben az előtte álló útra koncentrált. Útvonalak veszélyességét latolgatta és a híreken rágódott. A furgon mögé gondosan odaerősítette az utánfutót, rajta az öreg jachtot, a Madonnát. A furgon anyósülését beterítették a térképek, kinyomtatott Google Maps oldalak és jegyzetek. A kupac alól egy notebook kandikált ki.  A kesztyűtartón egy pisztoly feküdt és a professzor kalapja.

Integetett a még mindig sírdogáló Agnesnek és lassan óvatosan manőverezve az utánfutóval kigördült a kertből a kihalt utcára. Amikor a főúthoz ért elégedett mosollyal nyugtázta, hogy forgalmasabb mint valaha. Besorolt a keletre hajtó oszlopba és felvette a menetoszlop sebességét.
Szeme sem rebbent mikor szemből megérkeztek a motorosok. Ügyesen, hidegvérrel manőverezett a rémüldöző sofőrök autói között. Csak a meltowni pihenőnél szállt ki megmozgatni elgémberedett tagjait. Ott vette elő a notebookot, majd összeszűkült szemmel vette tudomásul, hogy a készülék nem működik rendesen. Morgott kicsit, majd a fejébe nyomta a kalapját, visszaült és sokkal elszántabban vágott neki a hátra lévő majd száz kilométernek.

Mauseman felgyújtotta a kartonházat amiben meghúzta magát az elmúlt hetekben egy sírköves megüresedett műhelyében.. A telep ahol lakott  a régi temetőnek vetette a hátát. A főút elég kihalt volt amerre a bejárat nézett. Mauseman ezúttal is gondosan választott búvóhelyet magának. A falakat borító rengeteg jel és ábra leszedése túl sok időbe telt volna. Nem beszélve a szerves nyomokat amiket hagyott maga után. Hosszú, fenék alá érő copfja volt. Vékony, apró és meglepően erős teste volt. Kislányos finom arcában a kemény, fürkésző szemei úgy ültek, mint maszk mögül leselkedő vadászé. Öreg szemei voltak, amik keménységén a bájos kislányarc sem tudott enyhíteni.
Bepattant a kisbuszba. Tobi elmesélte neki a kommandósok rejtő autóját, Mauseman pedig azonnal megvalósította a buszán a mágneses, cserélhető feliratokat. Ki is egészítette a rendszert egy egy mozdulattal leszedhető kék csíkkal is a busz orrán és oldalán. A radarernyőket fent hagyta, ahogy a rádióamatőr antennát is és a green peace matricát is a hátsó ablakban.

Pár percig nézte a lángoló bodegát. Megbizonyosodott róla, hogy az utolsó szögig leég anélkül, hogy bármit felgyújtana maga körül. Majd beült a buszba, felnyitotta a notebookot és maga mellé tette az ülésre. A gépen a Kincsvadászok titkos csetszobája futott.
Mauseman: ég a házam, srácok! Uramisten! Ég a házam!
Hamarosan jött is a válasz a többiektől:Tobias: valdd be hogy élvezed!
LG: Mauseman, ön éves házégetése ezennel átlépte a megengedhető határát.
Spin: Az mennyi?
LG: Kettő. Attól tartok kettő.
Mauseman: nevessetek csak.
Elmosolyodott és elindult északra.

Mark letette az ölébe a magazint és feltette a napszemüvegét. Az előtérből üvöltözés zaja egyre erősödött. Az ideges utasok követelőző üvöltözése egyre fenyegetőbb lett. Mark lehajolt és megigazította a cipőjét. Közben alkalmat talált, hogy hátrakémleljen a széksor mögé a többi várakozóra. Az emberek idegesen topogtak, vagy mászkáltak a széksorok között. Az a pár szerencsés akinek ülőhely jutott basáskodva terpeszkedett. Mark mellett a hölgy teasüteményt majszolgatott a szatyrából. Minden falatkánál óvatosan körbepillantott, mint egy egér. Mellette egy nagydarab ír hajórakodó munkás ült. Széles termetét igyekezett a legkisebbre összehúzni. Mark másik oldalán egy lány aludt. Vékony kamaszteste szűk ruhába bújtatva mozdulatlanul ült immár órák óta. Jobb lábán a gipsz, ami biztosította számára a kivételezett ülőhelyet. Mark elnézett tovább a gipszes lány mögé. A két kis srác már elunta a rohangálást és már mindent megettek amit ki tudtak csikarni az anyjukból. Most összebújva pislogtak az anyjuk öléből.
Mark előrehúzta a sporttáskáját az ülés alól és felállt. Kinyújtózkodott. Az őrök hátra néztek a folyosóra. A stewardesek idegesen lestek az üvegajtón át. Egy öltönyös érkezett. Ugyanaz aki már korábban is. Kezében ott volt a köteg irat. Mark kivett a táskájából egy doboz üdítőt. A fickó ránézett, aztán egy pillanatnyi tépelődés után kilépett a folyosóról a váróba. Mark megfogta a táskáját és egyik kezében az üdítőt tartva odalépett a fickó elé.

-Kedves utasaink. A gépeink navigációs készülékei meghibásodtak a légköri feszültségtől. De felszáll egy régebbi típusú gépünk. 35 fővel a fedélzeten. Ezen a gépen nincs fedélzeti számítógép, így csak a saját felelősségükre szállhatnak fel rá. Légitársaságunk nem vállal felelősséget a célba jutásukért...
-Rendben. - mondta a fickónak Mark.
-Itt írja alá. - nyomta a kezébe a papírt a fickó. Mire a többiek eszméltek ő már a folyosón haladt. A gépen elhelyezkedett. Megvárta míg minden utas elfoglalja a helyét. Hallotta a zokogást és az imákat. Amikor már kellően magasan voltak és nagyjából elcsitultak a hangok is Mark kinyitotta az üdítőt és várt. Negyed óra múlva mindenki aludt a gépen. A pilótát viszonylag nehezen rángatta ki az ülésből. De mire a kritikus terület fölé értek már ő irányította a gépet.

Seal lehúzta a fickó bakancsát. A tetemnek nem volt meg a felsőteste, de a bakancsa nagyon jó állapotban maradt. Útközben szinte mindent össze tudott szedni hullákról vagy hulláktól. Nem zavartatta magát. Járműre nem volt szüksége. A lábai bárhova elvitték. Hosszú barangolásai a világ különböző tájain elég tudással felruházták, hogy különösebb nehézség nélkül eljusson az 55-ös úton Memphisbe. Onnan akart átvágni a nemzeti parkon át Kansasba. Nem állt szóba senkivel, így megesett, hogy hetekig nem szólt egy szót sem. Az 55-ös út amúgy ideális volt. A sok szétlőtt autó elég élelmet biztosított. A hátán pedig volt annyi cucc, amivel kemény telet vagy perzselő forróságot is kisebb kényelmetlenségek árán túlél.

Akció

Nem nagyon volt mit tenni. Szergejjel beültek a kocsiba. Zei reszketett. Szergej intett neki, hogy másszon inkább hátra. Előtúrt a csomagtartóból egy plédet és egy párnát. Dohos volt mindkettő, de Zeit cseppet sem érdekelte. Bekucorodott a hátsó ülésre és úgy betakarózott, hogy még a haja sem látszott ki. Szegej elkezdett komótos tempóban autózni a városban. Az egyenletes tempó és a kocsi megnyugtató duruzsolása elringatta Zeiben az elsődleges pánikot. Felidézte magában Neilt újra és újra, nehogy elveszítse a hajszálfinom kapcsolatot vele.

A raktár, ahova vitték egy gumis és egy kábelraktár között volt, az északi dűlőút mellett, még a városban. Szergejnek csak egy-egy szót szólt előre.Nem várt és nem is kapott választ. Mikor Neilt elkábította a nő és a földszinten hagyta a Mc Donalds melletti mosdóban Zei vissza akart menni érte. Szergej nélkül nem mert. Mire Szergej odaért Neilt már behajtogatták egy konténerbe és kitolták a Mc Donalds hátsó kijáratához a többi hulladék mellé. Egy perc sem telt bele és Neil egy furgonban volt és száguldott a raktár felé.
-Ne félj. - érezte a megnyugtató bizsergést Zei.
-Szergejjel megyünk már érted.
-Ne csináljatok vaktában semmit. Meg akarom tudni mit csinálnak.
Zei nem akart vitatkozni. Kapaszkodott Neil tudatába, mint kisgyerek az apja kezébe.
A raktár hátsó utcájában álltak meg, sokkal feljebb. Szergej lesétált a szörppalackozóig, ami a raktárt hátulról határolta. Intett Zeinek, hogy maradjon nyugton és ő vissza is bújt a takaró alá. Minden csendes volt, csak Neil vérében indult meg valami lüktetés és Zei reszketett az adrenalintól. Nem szólt a férfihoz, nem akarta megzavarni. Érezte a gondolatait, pontosan és alaposan, de a nagy részét nem tudta a magáévá tenni. Olyan szálakat olyan összefüggéseket használt fel Neil a túlélésre amikről Zeinek fogalma sem volt. Olyan volt ezidő alatt neil fejében figyelnie, mintha a tudományos kísérleteihez készült gyors jegyzeteket olvasná. Egy hangot sem értett belőlük.
Aztán a kábítás erősebb lett és Zeinek komolyan kellett koncentrálnia, hogy nehogy elveszítse Neilt. A kapcsolat köztük annyira elhalványult, hogy csak egy apró pont volt Neil, valahol a tudata peremén.
Zei felült. Kiseperte az arcába hulló hajat és kiszállt a kocsiból. Hátra ment és feltépte a csomagtartót. Szergej kocsijában természetesen rengeteg egymással össze nem illő tárgy volt. Zei elkezdte módszeresen feltérképezni a készleteket. Horgászbottól a hógömbön át a pillanatragasztóig, Kinder tojások, vízforraló és üres füzetek, labdák és balettcipő, bukósisak és latexkesztyű is előkerült a rengeteg holmi között.
-Szergej, kérlek, kell legyen nálad... - és már le is csapott a hosszúkás papírdobozra. Lecsapta a csomagtartót és visszamászott a kocsiba. A szivargyújtóval meggyújtotta az egész csomagot egyszerre és a biztonsági öv csattjai közé állította a klzifék fölé a csokornyi füstölőt. Aztán visszavackolt és várt. Neil a tudata peremén sikoltozott a fájdalomtól.

Zei elmerült az édeskést füstben. Nehezen lélegzett, de ez ismerős, megkönnyebüléshez hasonló boldogsággal járta át. Olyan régen szívott már cigit, vagy vízipipát, hogy ezt a brutális adag füstölőt is drogként üdvözölte becsapott szervezete. Zei szégyenkezett az elnyomott függőségén. Hajlamos volt azt gondolni, hogy már túl van ezen. Sosem lesz túl ezen - gondolta és kinyúlt Neil felé.
Neil elméje vergődött a testi ingerek csapásai alatt. Zei körbezárta óvatosan, hálóépítésre használva fel Neil felszínes idegpályáit. Aztán valami nem úgy működött és Neil elájult. Zei felült és sírt. Tudta, hogy ő rontott el valamit. Egyszerűen érezte, hogy a tudása is kevés, a rutinja ez ügyben semmit nem segített, és a kreativitása annyival szegényebb Szergejénél, hogy legszívesebben kikiabálna az éjszakába az ukránért.
Visszahanyatlott és megpróbálta megnyugtatni Neilt aki valamiféle tudathasadt állapotban feküdt valahol a raktár egyik alsó szintjén.
-Véletlenül kikapcsolatm az agyad egy szektorát és nem tudom visszakapcsolni. - próbálta tárgyilagosan tájékoztatni Neilt a pusztításról. Neil tudatának egyik része konstatálta és nyugodtan figyelte tovább ahogy a másik kínok között fetreng. Zei reszketett és sírt.
-Mit csináljak? - kérdezte a hideg tudatot.
-Figyelj és maradj készenlétben. Ha levágod a fájdalomról észrevesznek.
Neilt befektették valami tartályba és rákötöttek csöveket. Az anyagcseréjét annyira felgyorsították, hogy folyamatos táplálás mellett folyamatosan üríteni volt kénytelen. Zei vinnyogott, Neil hideg énje úgy figyelte a kínlódó másikat mint egy tudós a vonagló bogarat a nagyító alatt.
-Nem bírja már sokáig. - mondta a hideg tudat és rámutatott egy elektródára Neil szegycsontja felett.
Zei neil idegpályáit használva feltérképezte a pont érzetét. Valóban volt ott egy elektróda de nem jelet vett róla, hanem leszívott valamiféle energiát Belóle.
-Nem tudom mi ez. - vallotta be kétségbe esve Zei.
-Akkor kapcsolt le a testem, a többit elintézem.
-Nem csináltam ilyet még...
-Vedd magadhoz a tudatom. Érted? Vidd innen, ne zavarjon a nyafogásával.
-Fáj, azért ilyen. A fájadlomtól...
-Ez csak egy test, Zei. Csináld amit mondtam.
Zei nem akarta és biztos volt benne, hogy nem is tudja megcsinálni. Hanyatt fordult a hátsóülésen és átölelte magát. azt képzelte, hogy Neil öleli. Felidézte az ízét, az illatát, a tenyere melegét. Aztán elkezdte hivogatni.
A fájdalom reflektoraitól az ő hívásának derengő kis gyertyalángja egyáltalán nem látszódott, de Neil annyira kereste a kivezető utat a fájdalomból, hogy átsiklott zei fejébe újra.
A hűvös tudat elégedetten vette birtokba a testet és szőtt valami furcsa hálót köré. Zei ekkor vette észre, hogy a szerv amit leválasztott Neilről, már fizikailag sincs meg. Neil szemét kioperálták már a testéből. A hűvös én egy ponton visszatért Zeihez.
-Itt vagy még?
-Itt.
-Most elmerülök ebben, de ha kint leszünk mielőtt visszaadsz a testemnek, keress meg. Nélkülem nem fog menni.
Zei tudatában Neil emocionális elméje rezzenetlenül nyugodott. Ha Zei nem érzete volna a kétségbeesett megérkezését nem tudná megtalálni.

Szergej visszaért és beszélt, de Zei nem értette a szavait. a saját testéhez sem nagyon talált utat, úgyhogy Szergej egyszer csak hátrafordult és megsimította Zei nedves homlokát.
-Nyugi kislány. Remélem oké vagy. Nem tudom mi a jobb, de itt nem maradhatunk.
Zei próbált valami jelet adni. Aztán eszébe jutott az a régi jel. Elengedte a teste maradékát is és a feje oldalt billent, a szája elnyílt. Szergej szavait nem értette, de azt tudta, hogy a bunker védettségére szüksége lesz.
Amint Szergej előrefordult és beindította a motort Zei megérezte valami mélyebb, valami ősibb éhség tapogatózását. Mintha valaki más félelme  áradt volna szét az ereiben.A füstölőszag még mindig áthatolt minden gondolatán, és megtartotta őt a fizikai testérzete közelében. A bunkerbe érve Szergej finoman letette őt az ablak melletti ágyra. A szavait nem hallotta és azt sem tudta volna megmondani, hogy van e alatta vagy rajta ágynemű. A világ lasssan kikopott és a helyét betöltötte a Neil fagyott és élettelen asztál lénye és a saját félelme.

A test és a tudatok úgy vannak egymással mint egy gumiszál végeire kötött kövek. Ha eléggé eltávolítjuk őket, egymáshoz vonzódva megmutatják az utat a másikhoz. ha túlhúzzuk elszakadnak örökre. Zei tudata ott keringett a bunker falai között. amint a fiatalok visszatértek Zeiben megjelentek a félelmeik és a fájdalmaik. Érezte a testüket és vette a gondolataikat. Aztán zei észrevette a sajátja mellett fekvő testet. Alig karnyújtásnyira a szomszédos ágyon feküdt Neil teste. zei nem talált hozzá utat, hiszen az amivel kapcsolatba szokott lépni nála volt, éppoly megközelíthetetlen mozdulatlanságban, mint a teste a teste mellett.
Döbbenten vette észre, hogy a saját teste is zárt lett számára. Miközben a többiek minden apró rezzenéséről tudott. Mindenről. A múltjukról éppúgy mint a jelenjükről. Sírbni szeretett volna, kiáltozni, átkozódni és imádkozni. De nem volt hozzá teste.
aztán bejött a srác. Neil testőre és kemény tojásokat pucolt és csillagfűszert helyezett a tojásokva és finom vonalakban paradicsom szószzal rajzolt a hátukra érhálózatot. Aztán levette Neil szeméről a kötést és a tojásokat bedugta a szemgödrébe. Zei visszavonult, lezárta az érzékeit.
Aztán arra figyelt fel újra, hogy bejött Szergej és leült közéjük egy székre. Zed akkor már nem volt ott. Szergej az egyik kezét Zei homlokára tette olyan finoman mint egy lepke szárny érintése, a másik kezét Neil arcára, lekötözött lassan épülő szemeire tette. Zeiben megébredt az alvó és keresni kezte a másik felét. Zei megkönyebbülten eresztette ki az állatias éppen eszmélő Neilt, vissza a saját testébe.
Aztán felkelt a nap és Zei ráeszmélt, hogy Szergej pontosan úgy időzítette, hogy napfelkelte legyen, mikor Neilt visszavezetik a testébe. Nehogy ezen múljon.

Vendégbejegyzés - Gem

A szörp palackozóban még csendes minden. Sem káromkodás, sem ima sem
jut eszembe. Helyettük a bestiárium sorait próbálom morzsolgatni: "ne
irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak..."
A legkevésbé ide illik, az édes, sűrű kulimász tartályai közé.
Ragacsos, gondtalan és sekély hétköznapokra kéne gondolnom, de csak a
fuldokló ébredések járnak a fejemben. Mert volt egy visszatérő
rémálmom: egy régi szökőkút bedugult, mocskos medencéjébe szédülök
bele, és a néhány arasznyi mélynek becsült pocsolya beszippant.
Mocskos, hínáros mélység húz magához,  kiáltani sincs időm, pedig
többen játszanak körülöttem. És most ébren ugyanez: osonunk, mint aki
vékony jégen jár, tudva, hogy a jeges lében, ott lent sötét és
formátlan mélységben nem alszanak annak lakói.
Talpam alatt felfestve buta, mosolygós kis figura, a szörp logója.
Talpam alatt a betonlapok: a mélység fedele. Akármilyen morbid, a
szörnyek ízlésére gondolok - utálniuk kell a tömény édességet. Mert a
vér sós, így biztos a lélek is - és ők azt szeretik. Hatalmas matt
fémtartályok, benne az émelyítő masszával: elég lesz vajon? Elég
lesz-e a puszta akarat mellé, hogy bebetonozzunk egy ilyen
véráldozattal fúrt átjárót?
Le merek majd lépni a betonlapokról, hogy újra átmásszak a
véres-robbantós akciónk helyszínére? Mégis, mekkora bolond vagyok,
hogy jószántamból jövök vissza a pokol egyik kapujához?

A rettegés gyürkőzik bennem a tenniakarással, mert tétlenül várni a
legkínzóbb. De tenni keveset tudok. Közben Hatake a gyár túloldalán
úgy ül a meggyilkolt rendőrök autójában, mint kisebb démon a nagyobb
ajtaja fölött - vízköpőként. (Ó, hogy pont ráesne a konténer...)

Zei története

Hányszor lehet újrakezdeni?
Szergej imáiban a hála a lehetőségért, hogy máshogy csinálhatja és Neil szitkaiban a kilátástalanság egy normális életre Zeiben oltotta ki egymást. Neil elveszett szép polgári élete és Szergej véres, öldöklő múltja egyaránt a visszahozhatatlan semmibe veszett. Zei saját emlékei közé mint habarcs épült be a két férfi élete.
Az, hogy milyen rossz döntések sora, milyen komplexusok és milyen kishitűség juttatta odáig, hogy az orosz és az olasz negyed határán álló, feketék által is látogatott bárban kötött ki, mint örömlány, szinte mindegy. Narkós volt és kapcsolatfüggő. E kettő egyike is elég a lecsúszáshoz. Zei nem válogatott és hosszas kínlódott ha nem volt szer vagy ha ismét megalázta vagy rászedte egy fickó. A striciségre áhítozó faszikat nem bírta. Neki igazi erős macsó kellett. Imádta az üzletemberek keménységét, akik Moseshez jöttek, és nagyon elege volt már Mosesből.
Neil hosszan méricskélte őt, miközben elhajtott vagy négy jelentkező konkurenciát. Aztán Zei megvonta a vállát és odament ehhez a szörnyen leharcolt fejű fickóhoz. Beszéltek pár szót, de mindegy volt. Zei látta benne az erőt. Olyan volt mint egy agyonhajszolt óriás. Alig állt a lábán, de volt valami beszippantóan erős akarata a fáradtság mögött.

A sikátorban eszmélt újra, az események sodrásában csak tette ami az életben maradáshoz szükségesnek látszott. A két férfi, Szergej és Neil akkor találkozott először és akkor sercegett úgy a levegő, ahogy Zei gyerekkorában, a gimnáziumban, mikor kirúgták Dr. Motte-t, a történelemtanárt. Zei emlékeiben Dr. Motte volt az egyetlen tanár, aki nem beszélt hülyeségeket. Az öreg sosem könyvből tanított és sosem azt amit kellett volna, hivatalosan. Ő tanította nekik a testbeszéd jeleit, a bandák dinamikáját és a szájról olvasást is. Persze megtanulták Linkolnt és a rómaiakat, pár szóban. De az idő jelentős részében életben maradást tanított nekik.
Zeit Neil Dr. Mottéra emlékeztette. A kissé előrenyújtott fej járás közben, a szomorú, nagyon táskás szemei, az a humor, amivel a szakadék szélén is visszanéz.
Dr. Motte azóta meghalt és Zei nem volt sem a temetésen, sem a sírjánál.
Szergej őrült tekintetét is ismerte az aluljárók savanyú szagú párlataiból. Megkeseredett életek vad sértettségéből. Mégis, ahogy Neil beszélt vele később Zei lakásán Szergej is vissza szelídült csendes pszichopatává, mint a sintértelepen enyhülnek meg a kutyák az első tál kaja láttán.
Megetette őket. Moses emberei nem jöttek aztán, csak a többi banda igyekezett beazonosítani az új erőtényezőt az orosz és az olasz negyed határán.
Zeiben a remény bimbózott, hogy ha már ringyóként kell élnie, legalább kitartottja legyen valakinek, ne a bárkié, aki megfizeti. Neil gyengéd volt vele, babusgatóan kedves. Szergej nem nyúlt hozzá. Zei gyanította, hogy fel sem áll neki, hiába ül ott a szoba végében, miközben ő Neilt kényezteti óraszám. Időnként lement és hozott kaját, néha jöttek arcok, azok vagy pénzt hoztak vagy információt. Pár hét múlva Zei már nem tudta és nem is akarta követni, hogy ki kicsoda, és miért hoznak vastag köteg bankjegyeket. Nem akarta tudni. annyit tudott csak, hogy Neilnek lett egy állása az Angel's Cut-ban. Csapos volt déltől hatig. Persze ez csak fake állás volt, hiszen a bár az övé volt. Minden esetre arra pont jó volt, hogy a gyámügytől visszakérje a fiait.
Zei sírt csak aznap este mikor először aludtak náluk a gyerekek. Neil nem ismerte őket igazán. Mikor elkerültek tőle még csecsemők voltak, mikor visszakapta őket még csak háromévesek. Zeiben azonban feléledt valami. Elkezdte halálosan komolyan venni ezt a szerepet. Akkor jutott eszébe először az új esély, mikor először ment anyák napi ünnepre az óvodába. Neil sosem bántotta sem őt sem a fiúkat, de nem is voltak igazán közel sosem. Szergej velük élt ugyan, de tudomást sem vett róluk. Mintha ő és a fiúk valami kedves csecsebecséi lennének Neilnek. Zei meggyőződése volt, hogy azok is.
Neil és Szergej időnként mindenféle őrült játékot játszottak. Zei nem foglalkozott ezekkel, ahogy azzal sem, hogy mit néznek a tévében vagy hogy mennyi sört isznak. De néha el-elkapott valamit ezekből a párbeszédekből. Olyankor felforrósodott a levegő, csípett, mint az elektromosság. Zeinek zúgott a feje tőle, pont mint az igazgató iroda előtt ülve, mikor fültanúja volt Dr. Motte kirugásának.
Hatévesek voltak a fiúk, mikor észrevette magán a jeleket. Kezdetben azt hitte képzelődik. Aztán egy este ott aludt el a fiúk szobájában, és azt álmodta hogy velük fut le a dombról, le a háztól a kisjátszóig. Meghallotta Neil hangját a konyhából. Őt szólongatta. Kinyitotta a szemét, de a képek maradtak valahogy halványan a tudatában. Olyan volt, mintha tudna kapcsolgatni az álom és az ébrenlét között. Felállt és odahajolt a srácok fölé. Quinn álmában hátrafordult és kiabálva integetett neki.
-Zei! Zei gyere gyorsabban!
Zei nézte a fiúcskát és látta ahogy a kisimult finom arc mosolyogva tátogja a szavakat. Felegyenesedett mint egy robot. Az álom eltűnt és őt kiverte a hideg veríték. Kimasírozott a gyerekszobából a nappaliba. Neil a hálóban ágyazott éppen. Szergej horkolva aludt a kanapén. Minden úgy volt, mint máskor.
-Neil?
-Igen.... Gyere, bekapcsoltam az ágymelegítőt.
-Neil?
-Igen. - Neil meztelen alakja jelent meg a háloszóba ajtóban. -Igen?
Zei sokkja gyorsan múlt ahogy közeledett a férfihoz. Átölelte, hozzásimult. Neil két hatalmas kezébe fogta Zei arcét és a homlokát a homlokához nyomta. Szokott ilyet csinálni, otthonos mozdulat volt ez. Ilyenkor normálisan zei meg szokta csókolni és azzal el is engedi őt a férfi. de most másként történt. Zei lehúnyta a szemét és azt kívánta bárcsak ismerné ezt a férfit valóban. Neil pedig mint a víz, megnyílt előtte és ő belezunaht. neil tudata lett az övé, Neil gondolatai. Látta magát ahogy összesik, látta ahogy Neil az ágyra fekteti. Érezte a riadalmat benne, ahogy lelohadt ébredező farka Zei ájulásától. ahogy a fejéhez kap, hogy mit csináljon. Látta ahogy felrázta Szergejt és tudta, ismerte az összes érzelmet és gondolatot ami ezalatt áttcikázott a férfin.
Quinn felsírt és ez mindent megoldott. Neil felkapta a fejét, Zei pedig visszazuhant a testébe. Mire kiért a gyerekszobába zokogott. Együtt sírt egy kicsit Quinnel. Mire visszament a hálóba Szergej újra aludt, Neil pedig ott ült, kezeit az ölébe ejtve és várta őt.
-Jól vagy?
-Ühüm. - odaállt elé és a férfi fejét a simogatva húzta lassan közelebb magához. A hatalmas forró tenyerek a combjait simogatták.
-Az előbb történt valami.- nézett fel rá kutyaszemekkel Neil.
-Igen.
-Jól vagy?
-Nem tudom.
-Valahogy összekötődtünk.
-Igen...- beletúrt a férfi drótszerű hajába - benne voltam a fejedben.
Neil elmosolyodott, Zei pedig érezte mögötte az érzést és a gondolatot.
-Holnap meg kell beszéljük ezt Szergejjel.
Zei kezei kivonultak Neil haja közül.
-Miért?
-Mert tud pár okos dolgot, hogy nehogy bajod essen.
Azon a nyáron Zei megszerette Szergejt és megismerte a valódi poklokat általa. Megtanult bízni benne és megtanult hinni neki. Biztos volt benne de soha nem mondta neki, hogy Istennek nincs semmilyen terve velük. Egyszerűen Szergej tovább tanult és megtanulta ugyanannak a dolognak a másik oldalát is. Zei addigra ismerte őket, a gondolataikat az érzéseiket és a múltjukat is. Ők pedig megismerték az ő érzéseit és gondolatait és azt a mocskos, kispályás gyáva életét, amit nélkülük élt addig.

Aztán jött Mia, és elromlott minden. Mia hófehér volt, mindig parókát hordott és azt képzelte magáról, hogy titkos ügynök. Valóban csodálatosan tudott alakot váltani és nagyon ügyesen foltozta be a saját sérüléseit, de semmi közösségi szellem nem szorult belé. Imádta Szergej katonatörténeteit, amik persze sosem a boszniai háborúból valók voltak, és imádott Szergejjel versenyezni, bármiről is legyen szó.
Szergej imádta őt. Olyan hévvel szerette, hogy az egy épelméjű nőnek kibírhatatlan lett volna. Mia élvezte a féltékenykedést, a túlféltést, a dühkitöréseket ha baja esett és a végtelen gyakorlatokat amikkel védelmet próbált neki adni. Szeretkezéseik viharosak és vadak voltak. Aztán egy nap Mia teherbe esett. Hosszan kinlódott - utólag egyértelmű volt minden - hogy elhajtsa a magzatot. de az kapaszkodott és nem ment. Végül Mia egy abortuszklinikán kötött ki. Szergej pedig őrjöngött. Mikor Mia kijött a klinikáról Szergej nem volt vele. Később ugyan együtt dolgoztak még pár esetben, de Mia egyre hidegebb lett, Szegej pedig egyre szomorúbb. Zei nem ment el Mia temetésére sem. Otthon maradt és ápolta Szergejt. Neil intézte az egész temetést és ő volt ott egyedül a sírnál is. Szergej sosem kérdezte meg merre van a sír.
Akkor már nem laktak együtt. Zei Londonba költözött a fiúkkal, Szergej visszament Ukrajnába. Neilt elárasztották a próféciáknak nevezett elmehordalékok. Háziasszonyok blogjai és tinilányok naplói. Zei egyre komolyabban félt, hogy Neil agya megbomlott. Isteni végítéletről beszélt. Apokalipszisről. Démonokról és túlvilági lényekről. Zei bejárt néha Neil elméjéba és tudta, látta, hogy Neil számára ezek tényeken alapuló valóságos állítások. De ezek annyira lekötötték, hogy elillant alvilági befolyása és azzal együtt a pénze is. Elillant a békéje, ami családhoz, gyerekneveléshez kell. Szerelme Zei iránt ugyan töretlen volt, de az érzést megszokta, nem hajszolta folyton.
Zei egy nap elhatározta, hogy tud élni a két lángolótekintetű lovag nélkül, akik megmentik, mint Noé az emberiség magját. Fogta a fiúkat és elment Londonba egy átveszekedett hétvége után. meggyőződése volt, hogy képes Neil nélkül élni.

A plázában, miközben Neil egy klón Zeit ölelve suhant a földszintre a lifttel, Zeibe belemart a régi jel. Úgy tapogatott Neil elméje után, mint fuldokló kapaszkodó után. neil pedig úgy fogadta be, mint védett, meleg kuckó.
-Annyira megijedtem.
-Ne félj, csak maradj velem.
-Jó.
-Bármi van, maradj velem, jó?
-Jó.

Hányszor lehet újrakezdeni egy életet?

Vendégbejegyzés - Liz

Ütöm a zsákot.
Hányingerem van. Egyszerre fordul egyet a gyomrom tartalma és az emlék a fejemben. A múlt éjjel óta nehéz szétválasztani, mit éltem át én, és mit ő... Szergej, a gyilkos, a pszichopata őrült. Vagy Szergej, a szigorú de korrekt edző, a jóképű, kócosságával együtt is sármos férfi. Talán, ha ő mondta volna el, talán ha ismerném már hónapok óta, más lenne. Nem menne be ennyire a bőröm alá, nem mérgezne meg mindent, amire csak ránézek. Ha látnám, hogy bánja...
Ütöm a zsákot és a helyébe Szergejt képzelem, nem mintha segítene bármin, ha alaposan összeverném - az csak a saját bensőmben lakó vadállatot nyugtatná le valamennyire. Nem azért hogy bűnhődjön, azt Isten, ha van, majd elintézi. Vagy már el is intézte, ráidézve a poklot még életében. Megérdemli minden percét! Nem hiszek abban, amit Neil mond, hogy talán ilyenné kellett válnia egy cél érdekében. Elfogadhatatlan! Ezzel a magyarázattal nem létezik bűn és azt tesz bárki a másikkal, amit akar. Mintha kiválasztott lenne. Nincs kiválasztottság, ezt is éppen Neil mondta. Emberek vagyunk, kiváltságok nélkül.
De... nem emiatt akarnám bántani. Magam miatt verném össze... mert álmomban én ő voltam. Éreztem amit érzett, csináltam amit csinált. Én voltam az, aki nőket erőszakolt meg, én voltam az, aki az elélvezés határán szétlőttem őket hogy szétrobbanjanak, miközben a meleg vaginájuk még a farkamra szorult. Én vártam előre ujjongva, hogy halomba lőjem azokat a gyerekeket, előre gyönyörködve tűzijáték szépségű halálukban. Éreztem a meleg, ragacsos vágyat, kielégültem, öltem, vágytam és kielégültem újra és újra. Ízekre tudnám tépni ezért, ha nem rettennék vissza tőle, mivé is válhat valaki, mivé válhatok én magam. Gyűlölöm őt, undorodom tőle és undorodom magamtól amiért így összemocskolt, hogy ilyen szennyes és sötét emlékeim vannak az ő életéből.
Vas ízét érzem és megkeseredik a nyál a számban.
Ütöm a zsákot.

Régi ismerősök

-Minek jöttél ide? -Keisha hosszan bámult rá az ajtónyílásból.
-Csak látni akartam mire vitted.
-Gyere be. - Elfordult és átsietett a tágas nappalin, egészen a tetőterasz ajtajáig.
-Köszönöm. -csukta be maga mögött az ajtót.
-Leellenőrzöl, megfigyelsz engem is?
-Persze. Elvégre ez a dolgom. - leült a széles kanapéra. Cigarettát húzott elő, ami ahogy a szájához emelte már parázslott is.
-Lassan ideje lesz összekapnod magad. Az ellenőrizgetés bónusz feladat. A saját munkádat pedig mintha hanyagolnád. - Keisha hirtelen fordult vissza a férfi felé. - A te ellenőröd elégedett?
-Ugyan Keisha... Rendelj inkább. Éhes vagyok.
-Menj inkább a templomodba. Ne rajtam élősködj. - Leült az íróasztal mögé és szivart vett elő. Lassan gyújtotta meg. Úgy méregette a férfit mintha akarna tőle valamit. Kifújta a füstöt és lehunyta a szemét. A férfi törte meg a csendet, miközben elnyomta a cigarettáját.
-Mikor mész hozzá?
-Még nem elég erős.
-Hm.
-Ne örülj, te sem vagy az.
-Nekem ugyan nem kellesz, ribanc. - búgta. Megnyalta a szája sarkát és előredőlt. A nyelve kicsapott a szájából mint egy gyíké, és a hökkenve felpattanó Keisha szájából kikapta vele a szivart. A következő pillanatban ugyanolyan nyugodtan ült, keresztbe tett lábakkal, mint előtte.
-Akkor ülj most szépen vissza és figyelj.
A nő lassan visszacsúszott a helyére.
-Ha még egy ilyen hibát vétetek jelentést fogok küldeni rólatok. Nem azért kaptál ekkora szabadságot, hogy elbújj valami manzárd lakásba, ondótól csepegő ájult faszok közé. hanem hogy pontosan és a tőled telhető legnagyobb odaadással hajtsd végre. Világos?
Keisha lassan bólintott.
-Mindegy minek születtél. Nem érdekel mi voltál előtte és az sem érdekel hogy mit hittél. Most az övé vagy. Teszed amit akar.
-Ha ez így van, akkor most azonnal takarodj innen.
-Nem. - csóvált mosolyogva a férfi. - Most ér ide.
Keisha egy pillanatra lehunyta a szemét.
-Talpnyaló korcs vagy te is. - sziszegte Keisha és felállt az asztaltól.
-Nem ellenkezel. Azt teszed amit mond. Világos?
-Miért jöttél ide?
-Hogy figyelmeztesselek.
-Mi van?
A férfi elnyomta a szivar végét és felállt. Ott álltak pár lépésre egymástól és merőn nézték egymást.
-Test?
-Igen.
A csend elmélyült. Az árnyékok megnyúltak. a szoba sarkai eltűntek a horizonton. A falak visszatértek, de már nem volt rajtuk tapéta. A kanapé helyén koszos matrac támaszkodott a falnak. Az íróasztal helyén papírdobozok voltak. Keisha és az ellenőr ugyanott álltak.
-Sosem szólt hozzám még.
-Még megteheti.
-Most mennem kell.
-Elvihetlek?
-Tudod vannak módszereim, amiket csak azért fejlesztettem ki, hogy egyszer majd kipróbálhassam rajtad.
-Tudom. Én tanítottam neked őket.
Keisha felvonta a szemöldökét.
-Paulo Cortez, Hannah Palar, Susanne Brigton, Kim Vu és még sorolhatnám.
Keisha vállai leereszkedtek.
-Elmész te a jó kurva...
-Cssss! - csóválta a fejét a férfi. - Még meghallja.
A dobozok lángra kaptak, a matracon pedig megjelent egy fekvő alak. A férfi az alak felé fordult miközben Keisha és a matrac közé lépett. Keisha térdre omlott. A matracon alakot öltött egy nő. Fáradt negyvenes arca volt. Semmi smink. karikás szemek. Felgyűrt ujjú poló és vörös végű ujjak.
-Kislányom.
Keisha felnézett. A nő feltámaszkodott. Az ellenőr nem lépett ki közülük.
-Indulj most és védd meg őket nekem. Mind a hatot szeretném itt tudni a házban mire eljön karácsony.
-Anya.
A férfi kilépett közülük és az üvegajtónak dőlt. Mögötte az éjszaka lassan elmélyült.
-Menj most. Kapsz játszótársakat is. ...
A férfi kifele fordított tenyereit az üvegnek nyomta a háta mögött.
- ... Nézd, máris itt van az egyik... - folytatta a nő
Az üvegajtó betört és egy hatalmas fekete üvegszilánkos örvény kiragadta a férfit a szobából.
A nő a matracon felizzott. Alakja elfeketedett és megnőtt. Keisha a földre lapult. Homlokát erősen az egyre forróbb padlóhoz nyomta és összeszorította a fogait.
-Nem kapsz senkit. - hörgött idegborzoló mélységben a lény a matracon. - HOZD VISSZA!

Szergej története

Úgy sütött rá a nap, mint Gradacban a tengerparton. Mikor Juraval és a kis Mariaval lementek stoppal. Hosszan feküdtek a homokba. A tenger hideg volt, de a nap melegen tűzött rájuk. Maria bőre hamar lebarnult. Estére olyan volt, mint egy cigány lány. Ugratták is vele. Csomót kötött a szoknyájából a csípője alá. Kivillant a combja.

Szergej hátát nyomta a tégla, ahogy nekidőlt a szarrá lőtt háznak. Valami családi ház lehetett. A belső oldalon a törmelék közt látott egy dömpert és mintha a megpörkölődött tapéta is valami macifigurás lett volna. 

Figyelte az utcát. Az egykori családi ház egykori verandájáról tökéletesen belátta a falut. A ház a T elágazás fejében állt, pont középen. Szergej láthatatlannak érezte magát a szétlőtt házfal előtt. Az izzadtság néha lecseppent a szemöldökéről. A gépfegyver biztonságos érintése otthonos bőrkeményedéseket gyúrt a bőrére.

Látta ahogy lassan visszatértek. Neki aztán egyre ment mifélék. Szerbek vagy bosnyákok vagy bárki más. Mindegy volt. Jól megfizették, és kellő számú elszánt fickót adtak mellé, hogy rendet tudjon teremteni.

Otthon, Ukrajnában sem cicózott volna sokat. Volt, hogy meló volt, volt, hogy összevertek cigányt, zsidót, oroszt, amit éppen kellett. Nem hagyott nyomokat. Nem hagyott túlélőket.

A szerbek is meghívták, és biztosítottak mindent. Tette hát, amiben igazán jó volt. 

Túl voltak már Vrhpoljén, Seljanán és most tartottak vissza Szarajevó felé. Belefért még egy-két falu.

Lassan felemelte a géppuskát. Igazított a lábán, hogy meg se rezzenjen szinte a felsőteste ahogy elindítja a sorozatot. A parasztok már elég közel értek. Egy lány észre is vette. Szergej behunyta a szemét és elkezdett lőni.

A szemhéja mögött megkezdődött a csillagtűz lobogása. Ezernyi daragbra robbant valami, hogy valami olyan elképesztő lángkitörést produkáljon, amihez képest egy tüzijáték lószar se. Szergej tudta merre vannak a többiek. Minden rettegő kis szarzsákot pontosan ismert. Tudta hogy bújnak el, tudta miként választanak búvóhelyet és tudta hogy mind halálosan be van szarva. 

Kinyitotta a szemét. A négy hulla ott hevert az úton. A gépfegyvert a hátára fordította és elindult az egyik piszollyal le, a többi visszamerészkedő felé. Halkan ment, mint egy macska. Az orrlikai kitágultak. Lassan, mélyen lélegzett. Aztán mikor végre elég közel ért a szűkölve rettegő két nőhöz behunyta a szemét.

Nem látott semmit, csak valami halvány derengést, de volt már annyi rutinja, hogy tudja, hogy oda lőjön. Az asszobnyok a lövések hatására felrobbantak mint egy egy csillag. Szergej beleremegett a látványba. Aztán lassan kinyitotta a szemét.

95'-ben, már majdnem a végén a háborúnak, egyszer ott állt a szarajevói piacon. Látta az aknavető gránátok nyomait. Virágokra hasonlítottak. Olyan rózsára, amilyet a népviseletekben hímeznek az asszonyok. Addigra már járt otthon is, mert el kellett rendezzen egy adósságot. Szép munka volt az is, bár nem durrantak akkorát azok a szarháziak, mint idelenn délen a bosnyákok vagy szerbek. Sosem tudta megkülönböztetni őket. A nyelv még hagyján, de a többi... Sarajevo elég durván nézett ki. Alig lézengett benne ember, és aki ott volt is, olyan szemmel nézett, mint akinek mindegy. Jól megnézte azt a lényt, aki az egyik aknanyom mellett állt és a lábával piszkálta a felsértett aszfalt szélét. Szergej behunyta a szemét és látta a lány körvonalait a retinájába égve. Megkívánta azt a lányt. Ugyan szinte minden napra jutott neki valaki, hiszen ez a fizetsége része volt, most mégis ezt a lányt akarta. Abban a ronda virágos kardigánban, abban az eszelős undorító barna cipőben. 

Odament hozzá. Az nem vette észre. Mögé lépett, mit sem törődve a rejtekből figyelő amerikai katonákkal és ívesen leszarva az övéit a túloldalon. A lány felnézett, de addigra már a háta mögött volt. A pisztolyt a hátához nyomta, míg a szabad kezével elkapta a lány állát. Félrefordított a lány fejét és beleszagolt a haja tövébe.

-Pont megfelelsz. - suttogta ukránul.
A lány remegni kezdett. Szergej átkarolta, mintha a csaja lenne és elindult vele a romos Krauvice utcán az első kapualjig. Ott befordította a kapu alá és szétrúgta a lábait. Az arcát a hideg, repedezett falhoz nyomta és kitépte a bugyit a lába közül.
-Emlékszem magára. Maga ölte meg a bátyám.
-Könnyen lehet.
-Megölöm.- sziszegte a lány.
-Jó. - hagyta rá Szergej és ráfordított a félig elégett kukára, hogy könnyebben benyomhassa a farkát.
A lány lába ekkor hátralendült és jól ágyékon találta Szergejt.
-Te kis ribanc! - kiáltotta, de a lány addigra hátrafordult és beakasztott egy konyhakést Szergej zubbonyába a harmadik és a negyedik gomb között.
Nézte a lányt, hogy a fények kiáradnak a szeméből, ahogy feltör benne valami tűz.Gyönyörűnek találta. Sokkal szebbnek, mint a felrobbanó pondrókat a géppuskája előtt, vagy a sreckovói asszonyokat akiket orgazmus közben lőtt agyon, hogy lássa nagyobbat pukkannak e közben. Valószínűleg tetették az orgazmust, azt remélve, hogy előbb szabadulnak.
A lába kicsúszott alóla, és elterült a földön. Nem gondolta, hogy haldoklik, sokkal inkább merengett a szépségen. A lány elvette a pisztolyát és otthagyta, letolt gatyával és álló farokkal, hanyatt fekve a félig elégett kuka mellett egy kihalt ház kapuja mögött.
A vér finoman szivárgott a nem túl mély sebből.Az elméje azonban úgy döntött, hogy haldoklik, ezért szépen elkezdte lepörgetni neki az életét. Nem sietett, szépen mindent megmutatott. Felvillantotta a gyerekkorát abban a huzatos bérházban. Az első tévéjüket. Apja mindig nedves bajuszát és anyja majdnem szőke vállig érő haját, amibe olyan könnyen beleragadt bármilyen ételszag. A házuk közelében álló magányos mászókát, ahol középiskolásként először cigizett, és ahol kis híjján megerőszakolta az a puha, fehér húsú Drojecska. Felidézte neki azt a bolti lopást is, aminek eltusolásáért cserébe ki kellett hallgatnia két fegyveres faszit egy raktárban. Aztán a két fegyveres egyike kopókkal üldöztette napokig. Mikor végre elkapták, a kopók egészen laza szerkezetűre verték. Akkor látott először ilyen csillogást. Sztolja csillant egyet, mikor megadta magát a sokkolónak. Szergej nézte az emlékeit és meglepődött mennyire mást mutatnak emlékei így, kívül állva, felnőttként.
Lassan elgördült a kép Boszniáig, és aprólékosan végignézhette az összes mészárlást. Majd Vrahoticében megállt a kép és kimerevedett egy férfin.

Valaki felemelte és sietősen elvitte. Aztán lekapták róla a ruhát és összevarrták a sebet. Aztán feküdt és nem akarta kinyitni a szemét. Aztán mégis kinyitotta. Aztán pár nap múlva kiengedték és visszavitték az egységéhez. Mégsem lehet gyilkolni vezető nélkül.

Sebrenica. Ott volt ugyan az UNPROFOR bázis, de ez nem zavart senkit. Simán lerohanták a várost. Gondosan kiterelték a népet, akik persze az amcsik irányába próbáltak menekülni. Vlad és Petrov vezetésével szétválogatták a birkákat. kisfiútól aggastyánig minden hímneműt kivezettek. Felállítottak szépen és adagonként hegybe lőtték őket.
Szergej már előre örült a csillagzásnak. Mikor a lőparancs elhangzott behunyta a szemét. Most először látta a kivégzőosztagot is. Most először érezte meg mi megy végbe ott, azoknak a lelkében akik lőnek. szemei kipattantak és ő üvöltve rohant le hátra, a főutca felé. Ki ebből a pokolból. Ki a démonok árnyékából. Lőttek utána, de nem találták el. Basthovine felé ment, majd Vlasenicába. Először lopott egy terepjárót, aztán egy teherautót. Aztán feltankolt fegyverrel aztán eldobálta. Aztán lopott kenyeret és lopott civil ruhát. Szeme tágra nyitva végig mint egy eszelős. Nem tudott aludni, és ha csak pislogott látta az árnyakat. Nem érdekelte már a távoli csillogás. Mert mindenhova odavetült a pokol árnyéka. Ha aludt is egy keveset ülve valami zugban üvöltve ébredt, állva, talpig leizzadva. Sarajevot messze elkerülte. valahol északon lépett át Magyarországra és indult haza Ukrajnába. Budapesten elakadt. Elaludt a vonaton. Egy szende képű sráccal volt egy kupéban és az simán kirabolta. Mikor Szergej megébredt, üvöltve mint rendesen a srác leütötte. A pályaudvaron, Budapesten tért magához. a kalauzok beszéltek hozzá. Ő pedig nem látta őket, csak az árnyékot a pályaudvar falán amit ő maga harapott ki a napból.

Hetek teltek el valahogy. Evett és aludt és üvöltözött és szétvert bármit. Benyugtatózták és lefektették. Aztán mikor már a zsibbadtságtól beszélni sem tudott kiengedték. Vladek találta meg abban a nagy aluljáróban. Vladek, a jófiú. Annyira fényesen ragyogott, hogy Szergej nem mondta meg neki az igazságot.
-Kiraboltak.
-Jézusom. Menjünk el a követségre.
-Á, nincsenek meg a papírjaim. - titokban remélte, hogy Vladeknek fogalma sincs ilyen dolgokról.
-Új papírok kellenek. Velem jöhetnél.
-Nem megyek haza.
-Gyere velem amerikába.
Vladek az unokaöccse volt. Messze okosabb, mint bárki akivel valaha is találkozott. Vladek mindig éltanuló volt és ösztöndíjas és remek humorú kedves gyerek. Sosem focizott, nem verekedett és nem is csajozott. Tíz évvel volt fiatalabb Szergejnél.
-Amerika?
-Amerika. Hm?

Hat hét volt, mire újratermelődött az identitása. Vladeknak és a külügyesnek azt hazudta, hogy riporter volt Boszniában. Aztán felültek a gépre és minden ott folytatódott ahol Srebrenyicában abbahagyta. Azzal a különbséggel, hogy New Yorkban rá vadásztak, nem puskával lőttek, és senki másnak nem látszódtak. A lövések valódiak voltak, a démoni árnyak pedig megvastagodtak. A csillogás elhalványult és a félelem benőtte a lelkét, mint otthagyott kenyeret a szürkepenész.
Vladek elment valami egyetemre, valahova nagyon délre. Szergej pedig bezáródott egy városba amit démonok vezettek, ahol éjszakánként kaparó körmök és suhogó szárnyak dúdolnak altatót neki. Ahol egyetlen szövetségese egy hasonlóan mocskos multu feka, aki csúnya, majomszerű ábrázatával és aránytalanul hosszú végtagjaival együtt is az egyetlen barátságos ábrázatot jelentette neki. Az egyetlen figurát akivel beszélhet az árnyakról. az egyetlent, aki néha, ha jól mennek a dolgok elég fényes ahhoz, hogy elnyomja az árnyakat.

Jókor rossz helyen

Lassan pirkadt. Egészen lassan. Olyan lassan, hogy addigra négyszer körbejárta a telepet. annyira lassan, hogy a megnyúlt árnyékok mellé odaállhatott elnézegetni miként húzza őket rövidebbre az idő. Olyankor valami nagyon tűhegyű filccel be is tudta volna rajzolni az erővonalakat. De csak azokon a nagyon hosszú reggeleken. Az összes többi gyorsan kelős, hörpintve kávézós és tovarohanós volt. Akkoriban még volt munkahelye. Akkoriban még klasszikus értelemben véve volt élete is. Volt csaja - majdnem felesége - volt két fia, egy autója és sok könyve. Aztán elkezdődött a hajtóvadászat.
A pap nyitotta a sort, aki egy misén felállt a glóriásra faragott székéből, miközben a kántor énekelt. Leintette az öreget, előrelépett és az emberek feje felett Neilre nézett. Keményen összeszorította a száját majd rámutatott.
-Te! Istentől elrugaszkodott korcs teremtmény! Te! Azonnal távozz isten házából!
Pontosan emlékezett arra a misére. na nem a pap szavaira. Nem is a dalokra. Sokkal inkább a rászegeződő földöntúli figyelemre. A tarkóján felállt a szőr, és bár igen magas volt mindig is, próbált kicsi és jelentéktelen lenni. Amikor már lucskosra izzadta a legjobb ingét lassan, mint aki maga is fél attól amit talál hátrafordult. Olyan lassan, hogy ha nézi is valaki bőven legyen ideje másra nézni. Mindenre fel volt készülve, de ami a templomkapu redőinek takarásában leselkedett, arra nem. Tudós volt. Olyasmiket keresett és talált amiket fizikával, kémiával lehet bizonyítani. De az a valami, ott az árnyékokban semmi effélére nem hasonlított. Szívta magába a színes üvegablakokon bekacskaringózó fényeket. Mintha lett volna lába, mintha előrelépett volna. Neil pislogott. Eltátott száján valami imaféle próbált előtörni, de levegőt nem lehelt. Végül a lény elindult felé. A fényeket magába húzta. Neil halálra váltan felállt, hogy állva fogadhassa ezt az iszonyatot. Ahogy felállt a lény is kinyújtózott. Alig volt köztük két méter. Neil a kezében tartott Bibliára pillantott és felcsapta középen. Hangja elveszett a templom hatalmas terében ahogy elkezdte olvasni a Zsoltárok könyvét. Nem hitt benne hogy isten a sorokban lakozik, de valami fénnyel telit kellett tegyen, hiszen biztos volt benne, hogy valami nem e világit lát.
Mindamellett ismét csak vétkeztek. és nem hittek csodatetteinek.
Ezért hiábavalóságban enyésztek el napjaik, és rettegésben esztendeik.
Ha pusztították őket hozzá fordultak, megtértek és virradatkor hozzá folyamodtak.
A kántor énekelt, Letisha zavartan pillantott fel rá, majd elkapta a zakója szélét és idegesen kezdte visszahúzni, hogy üljön le. Neil a szörnyetegre nézett, az pedig elrugaszkodott. Neil a feje elé kapta a karját és felkiáltott.
-NE!
A szájából nem hang jött, hanem fény és a bestia eltűnt. Neil megborzongott és gyorsan visszazöttyent a padba. Ekkor állt fel a pap.

Ezzel kezdődött. Ettől a ponttól mindenben képes volt valami mást látni. Sokáig nem nézett a templom felé, hanem a pszichológusokat gazdagította. De mikor a munkahelyén is olyan jelenségeket tapasztalt, amelyeket sem bizonyítani sem láthatóvá tenni nem volt képes másoknak, elbizonytalanodott. Szedett szereket, amik eltompították, más szerektől migrénrohamai lettek, megint más szerektől dührohamokat kapott. Végül Letisha elköltözött, majd 17 hónap múlva autóbalesetben meghalt. A fiúkat Neil anyjához kerültek, hogy nevelje ő addig, míg Neil jobban nem lesz.
Sosem lett valójában jobban. Volt egy hajnal, amikor kint mászkált a házak között és figyelte a betörőket és kurvákat. Figyelte a behajtókat és a hajléktalanokat. Nem volt már meg a melója, nem volt lakása, se autója már. Volt még egy kis pénze a számláján, de leginkább menhelyeken és szükségszállásokon élt. Aztán egy napon valahogy kitisztult minden. A maradék pénzéből vette egy öltözet jó ruhát és elment abba a bárba, aminek a konyhai maradékán élt előtte napokig. Alig egy óra múlva ott állt egy pisztoly veszélyesebbik végén és el kellett dönteni, hogy meghal e vagy sem.
Hátul voltak, a konyha és a wc-k között. Valami köd ereszkedett le rá, mikor meglátta ezt a nőt. Emlékeztetett valakire, de nem rémlett neki kire is. Hatalmas szája volt. Nem volt szép az arca, de gyakorlatilag minden gömbölyűség úgy állt rajta, ahogy Neil szerette. csak az a nagy száj, az nem illett a képbe. Azért meggyőzte magát, hogy remek lesz az utolsó éjszakát vele tölteni. Meg is egyeztek az árban. Aztán odajött az a faszi és el akarta vinni a nőt.
-Mit képzelsz, tacskó? - förmedt a fickóra.
-Elviszem Zeit Mosesnek, te pedig örülsz mert nem lövöm szét a farkad. Világos? -és elővillantotta a pisztolyt
-Nem. Kell ez a ribanc. Két óra, aztán viheted tőlem ahova akarod. - mondta. A fickó felhorkant és megfogta a nő karját, hogy magával húzza a bár belsejébe.
-Már várja Moses, márpedig nem szeret várni.
Neil lassan csóválta a fejét és nekinyomta a fickót a falnak. Az pisztolyt rántott. Neil szeme összeszűkült, ahogy ismét feltódult benne az adrenalin. Túl sokat ivott és túl töményet, hogy észnél legyen.
- Egy szaros játékpisztollyal akarsz rám ijeszteni? - mutatott a fegyverre. - Különben is, ki a faszom az a Moses?
-Nem beszélj vissza. Majd holnap veled leszek, ok? - a csaj be volt majrézva. Neil érezte az emelkedő adrenalint benne. Megcsörrent a fickó mobilja. Neil szíve hatalmasat dobbant.
-Igen uram. De, csak más is akarja ma. Igen uram. - mondta fa hangon a fickó és meghúzta a ravaszt. Neil érezte ahogy a töltény felgyűri a valóságot. Szinte látta ahogy feloldódik egy másik valóságban. A fickókezében a fegyverből erős vízsugár tört elő.
-Mi a fasz?
 Neil kihasználva a fickó zavarát bemosott egy iszonyatosat neki. A pisztoly elrepült, a nő pedig azonnal felvette. Neil rázogatta az öklét. Aztán gondolt egy merészet. Kivette a fegyvert a nő kezéből és lábon lőtte a pasast.
-Mondd meg Mosesnek, hogy ne vitatkozzon velem. - azzal karon fogta a reszketve topogó kurvát és elindult vele a Morten's felé.
-Ki a fasz vagy te? - hörgött a fickó.
-Connor. Mond meg neki, hogy Connor nem szereti, ha más dugja a nőjét.
Beállt a nővel a sikátorba és nekidőltek a falnak. Neilben alábbhagyott az adrenalinlöket és elkezdett reszketni. A nő szemlátomást nyugodtabb volt. Szembefordult Neillel.
-Mire volt ez jó?
-Nekem nincs több napom.
-Hát ezek után ez biztos.
Dühösen toppantott. A sikátor másik végén kirajzottak Moses emberei az utcára. Neil leguggolt, hogy ne látsszon. A kurva is lekushadt. A szemeteskonténer mellett felállt egy fehér fickó. Szőrös volt és nagyon koszos. Az arca hófehér volt, szemei eszelősen kitágulva.
-Ki vagy te? - kérdezte oroszos akcentussal?
-Kushadj! - Morrant rá Neil, de nem elég gyorsan. Moses két gorillája elindult feléjük a sikátorban. A csöves visszasüppedt a zsákok közé. Neil felemelte a pisztolyt.
-Nem látnak. - suttogta a nő.
A csöves úgy kelt fel, mint egy árnyék. hangtalanul és halálosan. Belépett a két gorilla mögé, miután azok elhaladtak előtte és abban a pillanatban mikor észrevették a konténer mögött kuporgó kettőt lecsapott. Neil döbbente nézte ahogy három mozdulattal kivégezte a két testőrt. Aztán a csöves odaállt újra elé. Neil felállt.
-Ki vagy te?
A csöves tekintete kitisztult.
-Én kérdeztem előbb.
A hajnal ami ezután jött, élete leghosszabb hajnala volt. Az új élete első aktív napja és a hajtóvadászat kezdete. Szergejjel megérkeztek a démonok és a próféciák. Visszakapta a fiait is, ahogy egy időre a labort is, Leisha helyett Zeivel élt. Időnként, pár hetente, úgy szedte fel az utcán, mintha akkor látná először. Minden olyan volt a felszínen, mintha újra normális életet élne. Meló közben, után és néha helyette is járta a világot, az országot vagy a várost és természetfeletti, vagy szellemvilágból áttüremkedett lényeket irtott. Képességeit fejlesztette Szergejjel és próbálta elkapni a legnagyobb démont, Hatake Koutát. Hatake úr pedig a legnagyobb élvezettel játszott velük, mint macska az egérrel. Gondosan ügyelt rá, nehogy elkapja őket, bár szerzett pár gyógyíthatatlan sebet a testüknek, és üvöltve riadós rémálmot a lelküknek.
Mégsem az ő ténykedései rázták szét a csapatot, hanem a próféciák. Szergej nem hitt bennük. Zei pedig nem akart. Három végigharcolt év után, egy tízfős képzett csapattal a hátuk mögött végül mégis végigüvöltöztek egy hétvégét. Hajnalban Szergej és Zei is elcuccolt a lakásból. Egy hét múlva Zei Londonba repült a fiúkkal. Szergej hazament Ukrajnába. Londonig együtt mentek. Neilre ráköszönt ismét a hajnal. Lement az utcára és megállapította, hogy szokatlanul lassan pirkad. Egészen lassan. Olyan lassan, hogy mire felkelt a nap ő négyszer körbejárta a telepet. Annyira lassan, hogy a megnyúlt árnyékok mellé odaállhatott elnézegetni miként húzza őket rövidebbre az idő. Addig se kelljen másra figyelnie. hatake úr kémje, a madárszárnyakkal bíró félvér fiú szinte hangtalanul ereszkedett az ablakpárkányra. Onnan leste az utca közepén ácsorgó szomorú nagyon magas feketét.

Vendégbejegyzés - Gem

- Azok, azok ott még nem neked valók... - és apa nagy, csontos keze
letakart egy régi, akkurátusan megfestett illusztrációt  valami
mesebeli lényről. Indigókék alapon, sápadt szürkészölddel az arannyal
bőven cirkalmazott oldalon. Aztán az egész könyvet elhúzta előlem és
fejcsóválva becsukta. - Tudhattam volna, hogy elég ha megpróbálom
eldugni előled, rögtön érdekelni kezd, harribitxi. Most fordítom egy
részét, majd megnézheted ha nagy leszel. Persze addigra a te fejed is
ostobaságokkal lesz tele, pletykák, meg körömlakk... mert nő vagy.
- De neeem, apa...  és mi ez?
- Hmmm, ez egy szép, régi gyűjtemény az emberi butaságból... azt
hiszem az emberek szeretnek félni és ijesztgetni egymást. És szeretik,
ha mindennek van gazdája: a jó dolgokat maguknak akarják, a rosszakról
meg tudni akarják ki is tette. Ezért egyrészt erőszakosak és mohók,
másrészt kitalálnak mindenféle rémet, aki szerintük a gonosz dolgokat
csinálja.
- Halloween, apa?
- Igen, - leült az asztalhoz és az ölébe ültetett - nézd, a régieknek
minden nap halloween lehetett. Voltak rémeik a kertben a temetőben, az
erdőben. A kamrában, tükörben és az ágy alatt. Próbálták őket
távoltartani, meg persze ráuszítani a haragosaikra. Azt hitték, buta
versikékkel, kapucnis köpenyben hadonászva tudják irányítani őket.
Ebben a könyvben ilyenek is vannak, na meg egyéb praktikák, mert
végtelenül babonásak voltak. Na, ez a rész nem olyan ijesztő... ezt
megmutatom... - és kinyitotta az elején a könyvet - a boszorkányokról
szól... na, itt van: bájitalokat próbáltak főzni mindenféle moslékból.
Rettentő gusztustalan... Meg képesek voltak mindenféle praktikát
alkalmazni, csakhogy megszerezzék maguknak, akit kinéztek: pasifogónak
nem rúzs meg körömlakk volt és szempillaremegés, hanem ilyenek.
Megszerezték a legény kapcáját - az olyan volt, mint ma a zokni -
főzték egy darabig, aztán a retkes lével megöntöztek egy fát. Amire
persze rá is kötözték a kapcát. Aztán éjfélkor meztelenre vetkőzve a
átölelték azt a szegény fát, és háromszor mondták:
" Én rázom a fát, fa rázza a földet, föld rázza a vizet, víz rázza az
ördögöt, az ördög meg a legényt (itt jön a név), de rögtön hozza is!"
Hehe, ez még jobb: szintén kapcás, de viaszba mártva kellett tűzbe
dobni.  "Úgy égjen a te szíved értem, ahogy elolvad ez a viaszk itten"
Kicsit elképedtem, hogy ezt ilyen egyszerűen is lehet. Szóval nem kell
pattanástalanító, meg a nemlétező bájaimat mórikálni Matty előtt, és
még az se fontos, hogy pompomlány legyek - ami nem leszek, mert még
egy nyamvadt cigánykerék se megy. Csak némi praktika és imádni fog a
kis köcsög.
- ...és őőő... apa, ez működött?
- Dehogy működött, ne csináld már, értesz valamit abból amit mondok?!
Ez babona, Jamie! Butaság, becsapás... ördög sincs, csak a
könyvekben-filmekben. Most mit nézel így?
- Ja, semmi apa, csak érdekes... hogy milyen buták voltak... és még
mik vannak... mik azok ott hátul a könyben?
Apa lemondóan sóhajtott egyet - Ott a rémek vannak, amiket a régiek
kitaláltak. De mielőtt nekilátsz rimánkodni: nem, nem nézheted meg.
Nem akarom hogy rosszat álmodj, egyik-másik elég ijesztőre sikerült.
Na elég volt, menj aludni, késő van. - azzal becsukta a könyvet,
leeresztett a padlóra és próbált kitessékelni az ajtón.
- Apa... és a kapca helyett... zokni?
- Miről beszélsz, Jamie?
- ...ha lett volna akkor nekik, zoknit használtak volna? Tudod, a
boszorkányok...
Apa arca elsötétült, valami súlyosat készült mondani, de aztán csak
megrázta a fejét és a szobám felé mutatott
- Tatuaje, Jamie - takarodó!

És most itt, tizenhárom évvel idősebben, míg ájult férfiakat húzunk ki
gyanús vegyszerekből és a józan eszem valami kapaszkodóért könyörög,
felötlik előttem az az este. Hol vagy most, apa, hogy elmagyarázd,
nincsenek is azok a lények, amik két emelettel alattunk valami gigászi
tartályban lebegnek? Miért nem jössz, hogy bizonyítsd, csak
érzékcsalódás volt az a látvány a magától derengő indigószínű
folyadékban, a hajszálvékonynak tűnő üvegfalhoz torlódva?