Valahol európában

Kettő nem volt gond, még talán három sem. A negyedikre azonban cseppet sem vágyott. A csapatszállító páncélosok lassan csorogtak alá a domboldalon. A ligetek vékony törzsű fái még pattogva lobogtak. A sekély gödrökben a tetemeket elfedő vékony réteg kirajzolta a formáikat.
Nekivetette a hátát a harckocsinak, amivel jött. A tisztből még csöpögött a vér. A csapatszállítók kis füstpamacsokat böfögtek a kaptatón, és egy-két pillanatra eltűntek a két domb közötti völgyecskében. Serra nézte ugyan őket, de nem figyelte a mozgásukat. Megérezte a földben az életet. A nyulak, amik a lángoló kiserdőből menekültek a dűlőút gazos széléhez, most fejüket emelgetve szimatoltak. Serra rájuk nézett kislányos arcában idegenül öreg szemeivel és azok cikk-cakkban rohantak keresztül a szántón, befele a faluba.
-Gyertek. - mondta a kocsiknak, és lassan megnedvesítette az ajkát. - Gyertek csak, kicsi fivérek.
Meztelen talpa kérges volt a sok gyaloglástól. Combján a tépett seb lassan gyógyult. A nadrág hosszú szárát még Kircheindachban vágta le, azután a furcsa kemény pap után. Az nehéz volt. Nehezebb mint az összes addigi. Az álom és ébrenlét közötti repedésben szorult, és nem érdekelte már, hogy melyik melyik. Hosszan próbálta kideríteni, de nem talált különbséget. Ahhoz elég esze volt, hogy felismerje, hogy a megmentett életek csak addig számítanak, míg valaki más el nem veszi őket mégis. A nyulakra gondolt és az Eggelsbergiekre. Az akasztásokat nem szerette, és a menekülőket hátba lőni sem. Volt akinek gyermekeket adott, volt akinek  kutyákat. Volt akit bevezette a házba amibe mindig is be akart menni, de nem sokáig matathatott az élőkkel, mert minden jó cselekedet ízét átitatta a közeledő hadoszlopok mocska.
-Csinálj ide erdőt. - parancsolt a papra, de az nem növesztett hatalmas fákat, hanem ki akarta csorgatni belőle az életét, mint valami rongyból a vizet.
-Ne próbálkozz. - mondta neki csendesen. - én nem ember vagyok.
A pap bólogatott és tovább próbálkozott. Serra pedig hagyta. Elékezett arra a másikra, a gyóntatósra a szörke kabátban, akinek savanyú szaga volt és dohánylevelek peregtek a zsebéből.
-Pipadohány. - mondta a pap és megsimogatta a fejét. - Éhes vagy? - kérdezte, ő pedig bólintott. Látta a pap változását. Az élet kisarjadt benne.
-Add nekem azt az életet ami a hasadban sarjad. - mondta a papnak és kis kezét a pap hasa alsó részére tette. Emlékezett az arcára, meg a saját döbbenetére mikor a pap megtette, egy szó nélkül, és az élet nedűje ott halt meg az ő tulajdon szájában. Sok mindent megtanult aznap.
A domboldal hirtelen fénybe borult, ahogy a vastag felhők mögül sietve bújt elő a nap. Serra ellökte magát a kocsitól és összeérintette az ujjait. Az élet és a halál összefolyt, a határok elkenődtek.
Felmászott a kiégett csapatszállítóra és végignézett a szántón. Az ujjait újra összeillesztette és szája elnyílt.
-A halál szentsége szólít titeket! - kiáltotta és a tetemek lassan reszketni kezdtek.

Rend

A magánrepülő egyenletes zúgása megkönnyítette az elalvást. Nat és Zed mélyen belesüppedtek a bársonyülésekbe. Liz Szergej mellett kucorgott, de képtelen volt elaludni. Aztán meghallotta a papír surrogó hangját. Hátralesett az ülések felett és Fosse sötét fejét figyelte meg, ahogy egy kis olvasólámpánál olvassa a belügyminiszter aktáit. Liz hátrament hozzá és megállt mellette.
-Uram, ha diktálni kíván, itt vagyok, uram. - vakkantotta katonásan és még tisztelgett is a végére.
Fosse felnézett rá szenvtelen arccal majd visszatért az aktaolvasáshoz. Liz zavartan állt. A napjuk több volt, mint hosszú és ő úgy belejött az ál katonásdiba már. Vicces volt húzni az öreget azzal a ténnyel, hogy az utolsó négyzetcentit is ismeri s testén, hiszen úgy legózta össze őt Zed Liz szeme láttára. Nem félt már Fossetól. Úgy volt vele, mint a többiekkel a csapatban.
-Ne haragudjon, uram, hogy zavartam, uram. Pihennie kellene uram, még a végén újra dobosként kell használjon Uram... - mondta immár erőtlenebbül és mosolyogva nézett le a férfira.
-Még egy dobása van, Crosby. - nézett fel rá Fosse. - Lehet hogy megmentette az életem, de ahhoz a többiek is nyomósan kellettek. Sajnos nem tudom ezt a tettét merő szívjóságnak betudni, mert ha engem elvesztenek oda a kis védett fészekmeleg akol a hegyen, és megindul a hajtóvadászat magukra és az erdőszéliek után is. - Fosse lehalkította a hangját és rezzenetlenül nézett Lizre. - Jól felfogott érdeke, hogy életben maradjak, Crosby. Ajánlom, hogy ne feszegesse a türelmem határait mert nem állok jót magamért. Messze nincs tisztában a képességeimmel.
Liz torka összeszorult.
-Nem akartam megsérteni, uram.
-De, Crosby, azt akarta és most is azt akarja. Próbálgatja meddig mehet el, mint egy kisgyerek. Én pedig szólok, hogy máris túlment a határon. Ha nem gy lenne nem tréfálkozna itt, nem tenne megjegyzéseget a bőrfelületeimre és nem engedne meg magának ilyen közvetlenséget. Most szólok. A következőnél nem fogok, csak cselekszem.
-Igenis, uram.
Szergej ezt a pillanatot találta meg, hogy a wc-hez induljon. Ellépet Liz mögött és belépett a fülkébe. Liz egy pillanat múlva már indult is, de Fosse megragadta a csuklóját és lerántotta hogy a fejük egymagasságban legyen.
-Nyugodtan nyígjon Rozsinnak, de mielőtt elkezd bízni benne, hogy majd kiáll magáért, felhívnám a figyelmét, hogy a vérében hordja a katonai fegyelmet. Parancsok, tudja Crozby. Hierarhia. Katonai fegyelem. Tanulhatna tőle. - lökte vissza a lányt, és visszafordult az aktákhoz.
Liz visszament a helyére és bekucorodott a székbe. Chester a sor másik végén elégedetten elmosolyodott.
-Kardélen táncol a béke.

vizsgaidőszak

-Jaj csak a lovasságot ne! - Mia kinyúlt az ablakon, hogy az ujjai hegyét még elérje a napfény.
-Annak benne sem kéne lennie. - Frederick hanyatt feküdt Mia ágyán és a hasára fektetett elméletek a magvasodásról könyvön kopogott az ujjával. - Tudod! benne sem kéne lenni. nem hogy így hetedévben? majd valamikor diploma környékén, talán. de ilyenkor? Most van a virágzás éve, most vannak a avatások, a fogadalmak és kötések ideje.
-Minden évben van kötés.
-Jó, de nem ilyen.
-Engem veled fognak hagyni, ugye? - Mia odafordult a fiú felé. Törékeny alakját körberajzolta az erdő sötétzöldje.
-Nem hagyják együtt a párokat, hiszen tudod. - Frederick felült. a nehéz könyvet lelökte az ágy mellé. - Gyere ide. ne félj. Biztosan nem húzod a lovasságot. Az csak ilyen mumus.
Mia macskásan bújt a fiú ölelésébe.
-Worrick toteme azt súgta Pinchnek hogy ez a véletlenek manipulálása még mindig.
-Nem szabad alkalmazni azt a tudást a tételhúzáskor.
-Mégis...
A belső udvarról dörrenés viszhangzott a hálótermek felé. Frederick felpattant és sietősen kezdte visszaszedni a ruhadarabjait. Mia úgy ahogy volt, a maga serdülő szépségében hevert el az ágyon. Lábait szétvetette. Barna szőrű szemérme csillogva nézett a fiú felé. Mia hangja fátyolos volt.
-Nem tudok a lovassággal bánni. Kicsiben sem ment. Még a sáskák vagy a legyek csak csak, de a lovasságot nem tudom.
-Ha ez megnyugtat, én sem. - Frederick bámulta egy pillanatig a lányt, aztán kiviharzott a szobából. a lépcsőfordulóban érte a második döndülés és majdnem nekiment Sebastian Leichter tanár úrnak. Frederic sután meghajolt.
-Üresek a szállások, fiam?
-Iiiigen, uram. A lányoknál nem jártam, de a fiú szárny üres.
-Helyes. - mosolyodott el Leichter és villámgyorsan, mint egy gyík megnyalta a száját. Frederick elkapta róla a tekintetét.
-Fiam, összemocskoltad a ruhádat.
-Én? Őőő. - a fiú lenézett a ruhájára és nem látott semmit, de tudni tudta, hogy a magja keményre száradt az alsógatyáján, miután Mia agyon kínozta azokkal a gyönyörű kezeivel.
-Takarodj a gyakorlótérre! - üvöltött rá Leichter. - Baszni ráérsz máskor is!
frederick céklavörös lett és behúzott nyakkal rohant le az udvarra. Boldog volt, hogy ennyivel megúszta. Ez semmiség volt. Már lent állt a többiek között mikor belényilalt, hogy Mia ott feküdt az üres leányszobában, kitárva, csillogó nedvesen. Abba a szárnyba csak az az egyetlen bajárat volt, aminek lépcsőfordulójában Leichter elkapta. Nyújtogatni kezdte a nyakát, hátha meglátja a lányt.

Leichter megállt az ajtóban és megnyílt szájjal nézte a lányt. A nyögdécselése halk volt, a művelet gyors és szemérmetlen. Ha azonnal felhúzza a sárszín köpenyt még futva időben leérhetne a többiekhez. persze ezesetben nem lenne rajta semmi alsóruházat. Leichter hátrébb lépett, és visszaállt a lépcsőfordulóba. Mia alig egy perc múlva teljes lendületével csapódott neki.
-Uram?
-Mi az kislány? Késésben?
-Igen, uram. Engedje meg, kérem. Tisztelettel kérem, engedjen futnom, különben elkések.
Leichter nem mozdult.
-Hiányos az öltözéked.
Mia elsápadt.
-Mutasd a kis fejed. - Leichter beakasztotta az ujjait Mia hátrafogott hajtincsei közé és a lány már érezte is a nedves tapogatozó tudatot ahogy a múltjának emlékeibe tapicskol. Végignézte amint a lány magához nyúlt az imént és végignézte az egyre vaduló játékát Frederickkel is.
-Lovasság mi? - kérdezte csillogó ajkakkal Leichter. - Félsz a lovasságtól, kicsim?
-Igen, uram... - suttogta Mia. Nem lett volna értelme tagadni. leichter bemászott a fejébe. Durvább volt ez, mint a szokásos erőszakos közösüléseik.
-Fel tudlak készíteni rá, ha akarod.
-Fel lehet készülni a lovasságra?
-Fel. Különben nem lenne tananyag. De csak kevesen jutnak el arra a pontra, hogy maguk ismerjék fel ezeket az összefüggéseket.
-Közel vannak.
-Igen, kislány, közel vannak. és mert közel vannak, ki is próbáljuk rajzuk a képességeiteket. de sajnálnám ha elbuknál.
Mia nyelt egyet. Leichter volt a mentora. Minden aljasságot tőle tanult. Minden trükköt és életmentő reflexet is. Ő volt a kis báránya, a szelíd hófehér szüze, akit már millió válogatott módon alázott meg, hogy megtörje az akaratát. Mit számít még valami kényelmetlenség?
-Készítsen fel uram. Kérem.
Leichter bólintott.
-bemegyünk a titkárságra és beírjuk a könyvbe a különórádat. aztán meg is kezdjük az első leckét. De addig is mutasd be nekem, kedvesem, milyen szeretettel vagy idős mestered felé. - Leichter finoman megfogta Mia arcát és gyíkmódra előretolt kemény nyelvét betuszkolta a lány szájába. Az tisztelettudóan azonnal szopni kezdte. Szerencsére az emlékei annyira felizgatták a tanárt, hogy elég volt pár másodperc és bukhatott is alá a hosszú sötét köpenynek, hogy befejezze a kielégítését. Fonnyadt öreg, sovány teste volt, savanyú szaggal. Mia öklendezett. de a lovasságnak csúfolt szellemlény behódoltatásának trükkje olyasmi volt, amit nem utasíthatott vissza. Ott a szájában az ernyedő farokkal jött rá, hogy ennél sokkal többet is hajlandó ezért kiállni. Megfeledkezett róla, hogy Leichter még nem hagyta el az elméjét, csak meglapult, hogy megfeledkezhessen róla.
-Így van, kincsem. Sokkal többet is megér, és meg is fogsz tenni érte, ennél messze sokkal többet.

magántanárok - 3

Az erdő bejárható keskeny sávja ott feszült a mágikus erőd és a város valósága között. Neil a kis tornácon ült. A nyikorgó hintaszék ritmusa meditatív transzba horgonyozta őt. Mellette a kopott festésű deszkákon két kislány játszott. Emily megnémult az erdőben, Martha bőre megzöldült, megfoltosodott. neil időnként megérintett valamelyik kislányt. Ők belemerevedtek az érintésekbe, odafeszültek mint egy macska, el nem mulasztva egy milliméternyit sem.
-Nem fognak idejönni. - Súgta Zei Neil fülébe, és csókot nyomott a fekete óriás ráncos arcára.
-Nem. Valóban nem.
-Úgyhogy nem kell lesned folyton az erdőt.
-Gondolkozom ezen a dolgon. Ezen az egyházon.
-Természetvallásból kinőtt felébredett militáris szervezett lett. Minden világban máshogy csúszik félre az isteni terv.
-D miért ebbe az irányba ment. Olyan mintha lenne valami ok, valami mögöttes tartalom, valami magyarázat.
-Mit vársz egy szervezettől, amit Hatake alapított?
-Hatake odaát ránk szabadította a démonokat. Majd idehozott azzal a szöveggel, hogy ott nem ő volt, henm az elrendeltetettség hozta. És lám, ezt a másikat megmenthetjük ügyesen.
-Igen.
-Miért kellene elhinnünk ezt?
-Mikor kezdtünk hinni Hatakének? - Neil felpattant a székből. A kislányok rámeredtek.
-Sosem hittünk neki. - Zei nekidőlt a korlátnak. - Mit tervezel?
-Holnap bemegyünk a városba. Meg kell beszéljük ezeket velük. Valami nagyon nem kerek ebben a sztoriban.
Zei lehajtotta a fejét.
-Azért hittünk neki, mert megmentett minket.
-Valóban megmentett, vagy csak nem tehetett mást?
-Tulajdonképpen mindegy.
Neil némán megrázta a fejét és nekidőlt a deszkaház málló falának.
-Lehet hogy nekünk sincs választásunk.
-Nem vagyok buddhista. Hiszek a saját döntéseimben. Vannak rosszak, vannak jók, de az enyémek. Mind. - szeme villogott szinte az indulattól.
-Oké. -Zei leült a hintaszékbe. A kislányok visszamentek a házba. - Mi van akkor, ha csak az isteni döntések helyesek, és mi nem vagyunk képesek jó döntéseket hozni.
-Vallásfilozófia?
-Ebben az esetben minden egyes döntés amit te hozol meg és nem a sors rossz.
-Hatake lenne a sors?
-Remélem nem.
Neil fáradtan sóhajtott.
-Végül is biztonságban van mindenki.
-Amennyire tőlünk telt.
-Bemennék a könyvtárba. Utána olvasni az egyházalapításnak.
-Mit érzel? Mindegy milyen ködös is, de mondd el kérlek mit érzel. Azokban a könyvekben elferdített dolgok vannak. Zei odalépett elé és kezeibe fogta a férfi nagy lapát kezeit.
-Kiáradnak. - mondta Neil szenvtelen hangon. Kiáradnak, mint valami tenger alatti forrás. Nem lehet többé megkülönböztetni egyiket a másiktól. Csak egyre többen és többen lesznek.
-Klónok?
-Ja... Nem tudom. Egyre több a mágia a levegőben. Ki fog sülni, mint az elektromosság. Lesz egy nagy halálos mágikus villámunk hamarosan.

magántanárok - 2

Jim unottan járta az utcákat. Akarta mint valami pattanásig feszült rugó feszítette az elméjét.
-Mint egy drogos, badmeg. - Mondta a Jewellers-en egy habos kirakat üvegében tükröződő magának.
-Adjatok egy répát és bombát csinálok belőle! - kiáltotta az üres hajnali utcának. - Adjatok egy szűzet és kurvává baszom!
Halványan derengett néhány ablak.
-Halottak vagytok. Mind.
Leült a járdaszegélyre egy kupac lócitrom mellé és megvárta a majd egy óra múltán érkező rendőröket.

-Uram?
-Mondja Mich. - Fosse hangja kásás volt a telefonban. Mitchel tizedes feltételezte hogy a doki aludt, de mivel egy szálloda számát adta meg nem lehetett biztos benne, hogy nem zavart meg valamit. Hajnalodott.
-Uram James Hettfieldet bevitték az éjszaka randalírozásért.
-Köszönöm.
Fosse letúrta magáról a takarót és ingatagon megült a hatalmas ágy szélén. Mögötte a nő félálomban odafordult és hófehér kezei finoman végigsimította Fosse testén. A férfi hagyta hogy a kezek elkezdjék megdolgozni a férfiasságát aztán inkább otthagyta a nőt az ágyban.
-Jaj édesem, úgy vágyom még rád. - motyogta a nő gépiesen.
Fosse beállt a zuhany alá, majd kissé éberebben még törölgetve magát vissza slattyogott az ágyhoz.
-Most. Fejezd be rendesen, hadd menjek a dolgomra.
A tő odavackolt az ágy szélére. Alig lehetett több húsznál. Finom puha ajkai közé fogta Fosse farkát és álmatagon kezdte megdolgozni.Hamar végzett, és miután aprólékosan körbenyalogatta hátradőlt, várva a második kört. Fosse azonban a nadrágjáért nyúlt és pillanatok alatt felöltözött.
-A pénzed ott van. - mutatott az éjjeliszekrényre. - Reggelit kapsz.
A nő grimaszolt, de nem szólt semmit. Ez előrelépés volt az eddigiekhez képest, amikor Fosse gecijével kellett beérnie reggeli gyanánt.

A rendőrőrsön nem volt nyüzsgés. Larry Denver volt ügyeletben.
-Jó reggelt Larry. Behoztak egy James Hettfild nevü suhancot garázdaságért, ugye?
-Igen uram. Betört egy kirakatot és üvöltözött.
-Gondolom részeg volt.
-Nem, uram. nem tűnt részegnek. Ilyeneket mondott" Mind meg fogtok dögleni! Olyan vagyok mint egy száműzött vásári mutatványos! Kiégetem belőletek a gonoszt! Halottak vagytok! Mind halottak vagytok!"
-Van óvadék?
-Van. Nem sok. egy kis kiabálásba még nem halt bele senki. - Larry elvigyorodott. - A srácnak nincs priusza.
-Jó. Akkor kifizetem.
-Ön? Nahát.
-Én. Nahát. - Fűzte hozzá Fosse szenvtelen arccal.
Larry kezében megállt a toll. Felnézett Fossera.
-Igenis uram. Már írom is.
Fosse kifizette és aláírta. Pár perc múlva Jim ott billegett a hajnali fényben Fosse mellett.
-Mi a faszé' - hozott ki? Jó meleg volt, kaja, ilyenek.
-Mert mind halottak vagyunk. - mondta a doki és beterelte Jimet egy régbezárt kocsmába a hátsó bejáraton. Körülöttük poros asztalok és egy wurlizer.
-Teoretikusan igazam van. Rogyott le Jim az egyik asztalhoz.
-Vizsga előtti felkészülési időszakod van, de nem tudsz felkészülni, mert a mágiádhoz védett hely kell. Igaz? - két tenyerécvel az asztallapra támaszkodott.
-Tényleg jók az informátorai.
-Jah.
-Halljuk! - Jim hátradőlt a széken. - Mire van szüksége, most hogy tett egy olyan szívességet amit senki nem kért öntől.
Fosse hátat fordított neki és belépett a pult mőgé. Előhúzott egy üveget és töltött két nagyjából tisztára töltött pohárba. Ezalatt Jim körbenézett a homályos teremben.
-Sok köze van ehhez a helyhez. - bigyeszette le az ajkát elismerően Jim.
-Ahogy egy csomó másikhoz is. - Fosse letette az italokat az asztalra és leült.
-Nem iszom, de értékelem a gesztusát.
Fosse biccentett majd kiitta a magáét.
-Miért nem megy vissza?
-Mert olyasmiket láttam ami meggátol benne.
-Nem kell beszéljen róla.
-Nem kell beszélnem róla, ahhoz hogy bajt hozzon rám.
-És a vizsga?
-Az menni fog. - mondta Jim, de gondolatban azt hozzá tette, hogy ha nem őrül meg addig az önmegtartóztatástól.
-Miben áll ez a vizsga?
-Ez már a fizetség?
-Neeeem. - Fosse elnevette magát. - Szó sincs róla. Csak beszélgetünk.
-Ahá. Nos a vizsga négy részből áll. Elméleti, gyakorlati, testi és lelki részekből.
-Boldog lennék, ha nem bukná el, Mr. Hattfield.
-Ó milyen kedves, Dr. Fosse.
-Tudok valamiben a segítségére lenni? Esetleg kísérjem vissza, azzal, hogy tévedés történt?
-Neeem. - Jim is elnevette magát. - Boldoggá tenne ha nem kellen mint ellenségre gondolnom önre. de ugye belátja, hogy addig még hosszú, nagyon hosszú az út.
-Nem látom annyira hosszúnak. - Fosse hangaj játékossá vált - Minden esetre szeretném megkérni, hogy ha veszélyeztetve látná ezt a már annyira megszokott fizikai testemet, kérem legyen segítségemre, hogy ne essek áldozatul a támadómnak.
-Hogy én? - Jim őszintén meglepődött. - Nem értek én ilyesmihez. Meg mint mondtam a kapcsolatunk nem olyan jellegű, hogy nyugodt lelkiismerettel ígérhessek meg ilyesmit.
-Nem, valóban nem. Azzal együtt az Utazó nekem dolgozik. az az utazó akire Ön olyan nagy reményekkel tekint. Közös érdekünk, hogy véghez tudja vinni a feladatát, nem de?
-Ahhoz maga nem kell, ha nem haragszik, Dr. Fosse.
-Sokkal jobban kellek, mint remélni meri. De ami még ennél is aggasztóbb, minden apró kis mozzanat számít. Hogy mikor kel. Hogy mit tesz a szajhával akit maga mellé vett, hogy kér e barból amivel kínálják, hogy átment e tilos jelzésen, hogy melyik kirakatot törte be. Mindennek.
-A sors tudománya ez, uram. nem vagyok benne jártas.
-Nem? Hogy akarja akkor irányítani az Utazót?
-Meg vannak a módszereim, és higgye el a kapcsolataim is.
-Nocsak. - Nos, ez esetben valóban nem szorul rám. Itt lapulhat amíg tetszik, de nevrje szét.
-Kedves öntől, de visszamennék a hotelszobámba.
Fosse felemelkedett és elindult kifelé.
-Az ön dolga.
Jim éhezése újra és újra átcsapott rajtuk. Fosse minden  szőrszála égnek meredt. Pánikszerűen kezdett kimenekülni a régi kocsmából.
-Dr. Fosse!  - mondta erőtlenül a távozónak Jim. Hangja gyenge volt, már nem érte el a távozó kapitányt. - Ön meg van jelölve, kérem. Önt el fogja vinni a szervezet. Ha jól látom még ma.

magántanárok - 1

Raven nevetése hátborzongató volt. Mint valami eszelős sikoltozásba fúló kényszerű kacaja az őrület hideg sötétjében. A nappali koszos szőnyegén hevert, lábait felhúzva, karjait maga köré ölelve. Tetéről a ruha lefoszlott és látszani engedte a mély lila ütésnyomokat, vágásokat és töréseket.
Liz és Nat fölé ugrottak, Szergej csak ült tovább a magas bárszéken és szenvtelenül figyelte őket.
-Jézusom, Rav' mi történt?
-Lekövettem... - könnyei vastag csíkban folytak a szeméből - a szálat ami a srácok halott szellemeit még fogta.
-Csak nem egy pap? - Szergej lehuppant a székről és szedett még egy adagot a sültből.
-Nem.
-Hagyd már! Nem látod, hogy alig él? - Liz szemei szikrát szórtak.
-Nem tudom. - fejezte be Raven és felült. Nat nem tudott hozzányúlni. Mögé lépett, hogy felemelje, de képtelen volt rá. A fiú körül olyan hártyák lebegtek még mindig amik nem tartoztak a fizikai világhoz. Undorítóak voltak és idegenek.
-Megleszek. - motyogta Raven és elkezdte letépkedni megmaradt ruhafoszlányait. - majd ha Zed hazaért, szóljatok neki, kérlek, hogy nézzen rám.
-Reggelig nem jön haza... - vallotta be Liz. - Valaki feleségét szórakoztatja éppen.
-Jah. - Raven elvigyorodott miközben lehúzta azt a cafatot ami a cipőjéből maradt. - Milyen jó neki. - felnézett Lizre, kisfiúsan, félszegen. - Kinek a felesége?
-Fogalmam sincs.
-Pedig valószínűleg ez a legizgalmasabb az egészben.
Szergej mosolyogva bólintott a vacsorája felett.
Net megkereste a kutyát és Ravenhez irányította. A szellem eb odahevert a csapzott fiú mellé és elkezdte lemosdatni róla a túlvilági szennyeket.
-Valami dinoszaurusz szerü hülye ez. nem akart megölni. Mondjuk én sem akartam őt... - vallott színt végül Raven. - Olyan baráti csetepaté volt, mint Zeddel szoktunk.
-Zed sosem töri semmid!
-Jaj Liz ne már. Már hogy ne törné el bármim. Csak össze ios rak. Érted.
-Puffogtatás. - tette hozzá Szergej teli szájjal. Csóválva törölte ki a szaftot egy darab kenyérrel.

Nat a bejárati lépcsőn ücsörgött és próbált nem látni. A kuka mögötti bozótban szerelmi bánatok nyomai lapultak. Ondó és könnyek. A kapu lépcsőjén, ahol ő maga is ült hosszan ült valaki, akinek íze behálózta az egész házat. Az a valaki itt ücsörögve figyelt. Nat nem tudta megmondani, hogy férfi volt e vagy nő. Csak azt, hogy nem a ház mostani lakói közül való. A kutya ismerte. A ház is. A hangulat amivel megépítette ezt a menedéket olyasmi volt mint Neilé. Óvó, felügyelő, óvatos. De ez az ember gőgösebb és arrogánsabb mint Neil. Ha egyáltalán él még. Keményebb, feszítettebb valaki. Nat apró kortyokban ízlelgette a házat. Lassan teljesen kiismerte, és biztos volt benne, hogy bármikor felismerné a gazdáját. A szellemekkel kapcsolatban nem volt értelme az időnek se a térnek. Nat pontosan tudta ezt, így nem ringatta magát illúziókban. A hát nem valami új, a felébredett lakója is lehet már évtizedek óta halott.
Az ajtó kinyílt mögötte és Raven frissen mosott alakja lépett mellé. Tiszta, hamuszürke pamutnadrág volt rajta és egy fekete atléta.
-Van valami amit meg szeretnék mutatni, mielőtt elválnak útjaink.
-Nem hiszem, hogy elválnak.
-Nem megyek vele Európába. Téged fog vinni.
-Én csak egy fodrász vagyok. Nem veszi hasznomat.
-Aha. - Raven mögé térdelt és kivette a szörny csatot a hajából. Ügyetlenül kezdte feltekerni Nat haját egy estlen kontyba.
-Mit csinálsz? - Nat zavartan elnevette magát.
-megzavarlak.
Nat felpattant. A szörny csatot a fogai közé fogta és rutinos mozdulatokkal tűzte fel a haját.
-Mit akarsz?
-Nem sokat jártál odaát, de nekem is van szemem nem csak Neilnek. Az az olló a kezedben nagyon kemény cuccá fog válni hamarosan, ha még egy kicsit használod. Arra gondoltam megmutatom neked a rejtekutakat és bemutatlak odaát néhány entitásnak, csak hogy legyen mihez mérni azt ami majd szembe jön.
-Odaát sokkal egyértelműbbek a dolgok. Az erdőben megtanultam látni, mert különben meghaltunk volna. - Raven figyelmesen hallgatta Natet. - Ma már tudom, hogy semmi baj nem lett volna akkor sem ha meghalunk.
Raven pislogott egyet.
-Azért kis élni akarás meg kis halálfélelem kell ám a fedélzetre. anélkül nem megy a hajó.
Nat elmosolyodott.
-Itt vagyok, mint látod.
-Látom. gyere akkor, itt a kuka mellett jó is lesz. Nem fog sokáig tartani, csak egy kis kör és néhány jó tanács. Aztán ha meg kell halni, meghalunk. Értem én.
Megfogta Nat kezét és finoman siklott át vele a házból áradó meleg fényekbe, amik a fizikai síkon nem voltak láthatóak.
-Láttad már, ugye micsoda hivogató karácsonyfa a házunk?
-Igen.
-Gondolom azt is láttad, hogy van még pár ilyen hely a városban. Nem meglepő módon az egyik ilyen a bordélyházak sora. Mindet más építette, meggyőződésem, hogy más szándékkel. de állnak és hála a csinos, okos kis szövedéknek, majdnem önfentartó rendszerek mind. Ahogy a mi házunk is.
-Ezt nem látom... - Nat hiába nyújtogatta a nyakát, nem látott semmi ilyen jellegű dolgot a városban.
-Nem? Hm. Oké, akkor menjünk közelebb.
Nat szorította Raven kezét és igyekezett saját erejéből haladni. a srác madár alakjához tartozó szárnyak
-Csináljuk máshogy. olyan ez a dolog, mint egy mikroszkóp. amikor belenézel azt a nézetet látod ami be van állítva. Alapból azt a réteget látod ami téged mint Natalie-t leginkább megérinti. De vannak más rétegek is. Kicsit tudunk állítani a fókuszokon. Próbáld meg. Ahogy a hajfesték árnyalatok keverednek a hidrogéntől. vagy nem tudom... - zavartan elnevette magát. - Találj valami kapaszkodót az elmédnek ehhez.
Mondjuk  nézz engem. Van az a rétegem ami a harci sérüléseit nyalogatja. Annak most csonkolt az egyik szárnya, húzza az egyik lábát és le van pörkölve a teste nagy része.
-És be nem áll a szája. - Nat nézte a fiút, illetve annak furcsa hárpiás ember-madár alakját ami sem nem volt kedves, se nem volt szép. fenyegető volt és idegen. nem sok emberivel benne. - Én hogy nézek ki?
-Jaj nők! - Raven ellépett tőle majd újra megfogta a kezét. - Nagyszerűen nézel ki.
Raven alakja elhomályosodott ahogy Nat egyre fókuszáltabban próbálta figyelni. A homályból lassan kibontakozott Raven az öreg sokat látott szellemlény alakja, aki újra és újra embernek születik, hogy tapasztaljon és értsen. Annak a lénynek nem sok köze volt Ravenhez a kedves vadóchoz, akivel Nat egy házban lakott, és aki csodálatos képességeivel a megmenekültek egyik kis istene lett az erdő sűrű veszélyei közben.
Aztán feltárult Raven, akit ismert, akit tisztelt és akit elborítottak a félelmek, csalódások, fájdalmak és örömök. Aki papírból ragasztott magára szárnyakat, aki megférfiasodott egy szigorú nő ölelésében és aki kisfiúvá változik Neil árnyékában, aki számára egyetlen koordináta rendszer létezik: a megmenekültek törékeny mátrixa. Mindegy a város, az utcák, a nyelvek, a feladatok, mindegy az egyház, Fosse vagy a domborzat, hogy az erdőben kell e bújni vagy a városban tekerni, hogy levél alól kikapart férgeket eszik e vagy Szergejék főzte kellemes ételeket. Ravent csak az emberek hálója élteti ezen a világon. beleveti magát ebbe a hálóba és alkalmazkodik hozzájuk. Amikor pedig egyedül cikázik a városban a felturbózott bicikliken retteg. A szeretet és a rettegés hatalmas tátongó lények formájában úszott felettük. A szeretet mézes kötelekkel ragasztotta össze őket, míg a félelmek, és csalódások őrjöngő éhező titánok voltak, akik hol csak megcsavarták őt, hogy csepegtessen beléjük a félelmei által, vagy ráfeküdtek és érdes nyelvükkel nyaltak belőle tépett szélű darabokat.
Nat teljesen megrendült.  Ahogy leértek a sűrűbben lakott részre Nat kezdte más szemmel nézni a szembejövőket. Elkezdte meglátni a félelmeiket és a többi erősebb érzelmüket. Forró olajos tapadókorongok ragadtak rájuk. Az ágyékuk körül fényes, zsíros csomók nőttek, mag az agyuk kosárlabdányira dagadt és felhőkbe okádta magából a képzelgéseket. Nat felnyögött.
-Ez borzalmas. -Nat lerogyott egy kerítés szélére és az arcát a kezeibe temette.
-Jah. Nehéz ugyanazzal a hévvel szeretni ember társainkat ezután az élmény után.
-Sosem voltam oda értük.
-Én sem. - Raven leült mellé.
-El akarok menni valami ember nem járta helyre. Basszus. Ez undorító.
-Ilyenek vagyunk. Te is és én is. - Raven megpacskolta a vállát. - Minden rendben van ezel. Komolyan. Aki rájön dolgokra az meg tud válni dolgoktól. De amúgy az sem nagy változás.
-le lehet szedni róluk?
-Mit?
-Ezeket a zabáló, élősködő szarokat.
-Nem. Mindenki a magáét tudja csak leszedni. De ahhoz még csak érteni sem kell a szellemekhez.
-Szuper. Akkor mit tudunk tenni?
-Azokat, nézd, azokat távol tudjuk tartani. - mutatott egy ház felé Raven ami körül tekergőző lassú mozgású hajszálnyi férgek mozgolódtak, mint szellő kavargatott avar. Ahogy közelebb mentek Nat öklendezni kezdett. A saját világában ilyennek eletették a diszhalakat. A fonalférgek megvastagodtak, itt-ott, hogy elemésszenek egy egy testrészt. Az a pár ember akik valószínűleg a házban voltak lassú kínhalállal haltak éppen meg a fonalas férgek millió tűhegynyi harapása által. A nagyobb darabok az illető emberek megváltozott élősködői voltak.
-Szóval vannak lények, akik élősködőstül felzabálják az embereket.
-Menjünk be, és figyeld a hatást.
Nat nem akart bemenni.
-Mi van ott bent?
-Elfekvő.
-Na ne! - Nat felpattant és visszaindult a lakásuk felé.
-Figyu! - Raven utánna lendült. - Van velünk valami fény, valami erő, ami szétmorzsolja őket. Érted. azt akartam megmutatni. Hogy lásd. Érted. van velünk valami szándék vagy akarat, ami nem így a mienk, hogy az enyém meg a tied. Ez valami ok.
Nat megállt és visszafordult. A kertekből ezernyi emlék kaotikus ízkavalkádja folyta körbe őket.
-Van oka hogy itt vagyunk. A te ébredésed, az én szárnyaim, Szergej állítólagos rendeltetése, Neil szeme vagy Liz dobverői is azok lehetnek. nem tudom. de ez a fény, ez az erő eddig mindig megvédett, és nem jön elő csak mert meg akarom próbálni. csak akkor jön elő, ha ráfekszem, ha bízom benne ls ha nem akarom használni, hanem hagyatkozom csak rá, hogy majd előkerül amikor elő akar.
-Akkor meg sem tudtad volna mutatni.
-Itt mindig látszik. Ha alakot ölt, olyan mint egy világítótorony, így hétköznap csak egy merülő elemlámpa gyér pislogása, de meg tudtam volna mutatni.
-Elhiszem. - Nat lerogyott. - nagyon elfáradtam.
-Oké. - lépett mellé Raven és kérdés nélkül hazarepítette.

kínvallatás

Bekísérték. Nem tanúsított ellenállást. persze ehhez nagyban hozzásegítette a beadott brutális adag nyugtató. Ben és Karl szeme időnkét egymásra villant, de nem szóltak semmit. A dülöngélő Fosset finoman leirányították a kamrába. A szék a hevederekkel a szoba közepén rozsdásodott. A kampó véresen csüngött az ajtótól jobbra a csempézett rész előtt, a kád pedig balra állt, felette a hosszú gumicsövek és a kismedence a fejmosáshoz.
Leültették a székre. Fosse szemei le lecsukódtak. Szája nyitva, nyála beszennyezte elegáns ingét.
-Nézd ezt az állatot. - böffentett Ben. - Undorító.
-Hogy csináljuk? - Karl nem akart szellemi vezetője lenni ezúttal sem a vallatásnak. Hátralépett az ajtó elé és levette az öltönyét. Ben körbejárta Fosset és visszabillentette, nehogy lezuhanjon a székről.
-Kampó. - döntötte el finnyásan.
-Ahoz túl kóma.
-Ketten elegek leszünk. annyira nem kóma.
Karl odament és megbilincselte Fosse kezét. Felemelték nyögve és felakasztották a bilincsnél fogva a kampóra. A vér azonnal elkezdett folyni a csukjóján.
-Túl nehéz ehhez. - vélet Karl. Le fogja vágni a saját csukjóját.
-Annyi baj legyen. Akkor majd betesszük a kádba. Vigyorgott Ben.
Fosse nyöszörgött.
-Milyen szánalmas. - köpött Karl és elővette az aktákat. Tétován nézett körben a tágas szobában. - Hol lehet itt írni?
-Az irodában lehet, haver. - röhögött fel Ben. Még a könnye is kicsordult. Levette az ingét és a nardágját. Karl csak állt és nézte.
-Nem gondolod, hogy összemocskolom a ruhám ezzel a majommal?
-Megbaszni nem fogod, ugye? - kérdezte Karl gondosan megválasztva a hangsúlyt, ami egyaránt lehetett vicc és komoly is.
-Hm. meglátjuk. - Ben odament Fossehoz és egy másik élesített kampóval levágta róla a ruhát, nem törődve ha helyenként húst is kanyarít hozzá.

Már a kádban feküdt mikor kinyitotta a szemét. Karl és Ben összebnéztek. A hurkásra vert test, amin helyenként cafatokban lógott a bőr teljesen kitöltötte a kádat. Nem engedtek rá vizet, haygták, hogy a saját vérében ázzon. Fosse nem beszélt és nem is kiáltozott. Karl aggódott kicsit emiatt, de Benen eluralkodott a szadista énje és egyre dühösebben verte a feketét. mindent kipróbált rajta, majd reszketve a fáradtságtól levetette Karlal Fossét a kampóról. Karl elesett a nagy tehetetlen testtel, rá a kádra. Fosse nyögött, aztán csend lett. Ben lerogyott a székre, karl a kád mellé. Pihentek pár percet.
-Azt tudod, hogy ez vallatás. .. Szóval meg kéne tuidni tőle, hogy kinek dolgozik.
-Nem dolgozik ez senkinek. - Ben letörölte az izzadságot a homlokáról. - De jól van. Bírjuk szóra. Ott  a fiola a zsebemben. add be neki.
-Már ami még maradt belőle. - szaladt ki Karl száján, de már állt is fel, hátha a motozása elnyomja ezt a suta mondatot. Ben nem törődött vele.
A fiola kicsi volt és tűben végződött. le kellett törni a hegyét és benyomni a bőr alá vagy vénába, esetleg szembe. karl csinált már ijet. Látta a félelmet elhatalmasodni az alanyon és a makogó reszketeg szavak is ugyanolyanok voltak minden esetben. Hátborzongatóan ugyan olyanok. Felhúzta Fosset és egyszerűen egy sebbe nyomta az ampullát. A férfi arcán kisimultak a ráncok. Karl felpattant és nézte ahogy elernyed a fekete test.
-Ben!?
-Jah. - Ben nyögve felkelt és odaslattyogott a kád mellé. Együtt nézték ahogy Fosse teste elked szétfolyni mint egy fagylaltgombóc a napon.
-Ne bazd! mi ez? - Ben hátralépett. - Kurva élet, csinálj vele valamit. se vallomás, se test. akkora bajban leszünk, mint még soha.
A hangoskodásra belépett az őr.
-Hajnalodik. Lassan jön a váltás és valamit be kell írjunk, hogy miért foglalt a kamra... uram.
Az őr becsukta maga mögött az ajtót, amin Ben ugyan meglepődött, de szólni már nem volt ideje. Karl éppen csak felnézett Szergejre, miközben az leütötte. Megnyugodott az utolsó pillanatban.
-Ez nem halálos ütés, és ha nincs vallomás, legalább a test meglesz. Valahol. - gondolta mielőtt elvesztette az eszméletét.

töredékek

-... ez több mint kedves. ... Köszönöm. - Ben hangja elégedett volt, doromboló és selymes. -  Feltétlenül. Igen.
Karl a kocsinak támaszkodott a belvárosi rendőrszékház előtt és hallgatta ahogy Ben búg a telefonba. Ben hangja karcos volt és pattogó ha vele beszélt. Lassú és mély ha a beosztottjaival és ilyen mézesen ragacsos ha a nőivel.
A rendőrszékház magas csicsás épületében a késő este ellenére is sok ablak volt világos. A szemközti motelből zene szűrődött ki, és kellemes sülthús illat. Karl éhes volt és fázott. Eldobta a csikket és úgy kopogott be az üvegen, hogy a keze pont Ben orra előtt verje meg az üveget. Ben édelegve elköszönt majd kikászálódott fázósan a nagy fekete páncélautóból.
-Fosse?
-Igen. - krákogta Karl. - Siessünk. Kemény éjszaka lesz.
-Nézd a niggerje, főnöknek hiszi magát. - mutatott a nyitott ajtón át Ben a nagydarab fickóra, aki az asztala mögött ült és egy mikrószkópban vizsgált valamit. Fosse felnézett rájuk majd hátradőlt.
-Kit keresnek?
-Téged te csimpánz.- Ben vigyorgott majd előrelépett és a belsőzsebéből előhúzta a parancsot. Fosse felállt és komótosan levette a fehér köpenyét. Elvette a lapot Ben kezéből, aki azzal a lendülettel verte Fosse fejét a térdéhez. A nagydarab férfi eszméletlenül terült el az a földön.
-Na bazmeg Ben. Most vihetjük le a hátunkon.
-Ne gondold. - komorodott el Ben. - Láttam kiképzésen ezt a faszt. Szívós és kitartó.
-Öreg és lomha.
Ben rásandított a kollégájára majd cigarettát húzott. - Figyelj.

***

A test úgy zárta körül, mint egy vasszűz. Szoros volt és nedves és hideg. Az érzékei hiányzó szárnyaiért sikoltottak, az elméje a hiányzó tudatokért. A test szeme felpattant és a sötét égre meredt. A gázlámpák bevilágították a kórtermet. A szíjak lepattantak a karjáról. Inas teste rogyadozva engedelmeskedett. Érezte a szereket a vérében és érezte a degeszre zabált umbra lények hagyta undorító ragacsos nyálkát a test finom anyagi terében. Undorodott tőle. Undorodott a testtől, ami egyre jobban alakult az igényeire, így ere kevésbé tudta külön kezelni magától.
Szikár ember volt, inas erős kezekkel, vékony szájjal és tompa orrar, már amennyire az ajtó üvegében meg tudta szemlélni magát. Az ápolónő nem nézett fel. Ha akart volna sem tudott. Teste megfeszült ugyan és reszketett, de a félelem úgy csomagolta apró nyüszítő gombolyaggá az akaratát, hogy az emlékezni sem lesz hajlandó a betegre, nem hogy ránézni vagy szólni hozzá.
Elindult kifele a tekergőző kovácsolt vas korlátba kapaszkodva. Mezítlábas talpait égette a jeges márványlépcső. Kint hideg volt. A test sajgott. A lenge hálóing rátapadt sovány testére. Szívéből az irány kilövellt az éjszakába.

***

Rosszul aludt és a nap is túl hosszú volt. Az írógépszalagok kikoptak és az ujjai megfájdultak. Miri vett neki szalagokat délután, de amire leginkább vágyott az nem lehetet az övé. A biblia ott hevert az ágyon a szétdúlt takarók között. salátára olvasott lapjai megőrizték a titkokat. Humanista történeteibe beleágyazódva, gyökeret verve és teremve szétszórták magvaikat minden emberi elmébe. Thomas összekuporodva ült az ablak előtt a hatalmas öreg fotelban és McGoerrel akart beszélni. se bátorsága se módja nem volt felkeresni a professzort, csak a vágy és a félelem diktálta benne a válaszokat és így újra és újra a teológiatanár nevét. Miri visszajött valami borogatással, amitől sajgó izületei gyógyulását remélte és leült elé a dohányzóasztalra.
-Nah. Mutassad ni. - mondta azon a férfias egyszerű hangján. Betekergette Thom ujjait és az így kilakult csomagot nagy lapátkezei közé vette. Felnézett a fiúra és elmosolyodott.
-Jó lesz.
-Jó. Mosolygott vissza hálása Thom.
-Sokat írtál, mi?
-Igen.
A fájdalom enyhült Thom pedig felbátorodott.
-Miri, elvinnél egy levelet?
-Jah. Nem gond. majd odaadom Leetonak, ő össze-vissza mászkál a városban.
-Személyes dolog, nem zavarnám meg vele a többieket.
-Nem hiszem, hogy megkérdi mi'az.
Thom kihúzta a kezéből a kötést és lefirkantott pár sort és becsomagolta egy újságpapírba.
Miri délután odaadta Leetonak, aki nem is kérdezett semmit csak elvitte az egyetemre, a filozófia karra egy bizonyos McGoernek. Aki azonnal kinyitotta és válaszolt is neki.
-Mondja meg a feladónak, katona, hogy jól gondolja. Az utazó lehet egy, de soha sem egyedül jelenik meg. Az a bizonyos utólag sarlatánnak bélyegzett Menderly is kapott az apáttól segítőket. Nem utazókat, nem, az túl nagy mágia lett volna. hanem olyan lényeket akiket nagyon nehéz megkülönböztetni a démonoktól - A professzor keserűen elnevette magát miközben mellénye zsebéből előhúzott órájára pillantott. - Véleményem szerint azért, mert azok. Ezzel együtt ha kedves barátja többet kíván tudni a témáról látogassa a szemináriumomat, tavasszal, a Teológiai intézetben.
Leeto elkerekedett szemel bólintott megköszönte és hazatekert.

hajnali elméletek

Szergej a kertben ült a konyhából kivitt széken. Almát evett. A hideg vörösre marta a bőrét. Csupasz combjai reszkettek a hajnali fagyban. A város fényei bepettyezték a horizontot. Nem akart gondolkozni, mert meggyőződése volt, hogy békeidőben képtelen rá, és akárhogy gyűltek a vészjelek, számára ez az élet béke volt és szerető biztonság. A kis Nat brutális mágiája kicsapta a biztosítékot Szergejnél. haza akart menni. A vágy olyan marón tapadt belé, hogy kitöltötte a bőrét belülről, mint valami belső tetoválás. Szavai nem voltak róla. A panaszos nyüszítése is belül maradt a fején. Nat visszavitte őt korábbi életeibe, halálaiba. És a lánnyal ellentétben neki le is pörgött minden a fejében, mint egy film. Ha Raven nem óvja őt valahogy eközben saját magától, ki is égett volna a szíve.
Nem volt sok élete, pedig azt gondolta. És mindben ott volt Hatake, vagy valaki aki az ő arcával létezett. Ő hívta és kötötte testbe a mostani Szergej Rozsin egykori szellemét.
-Ki a fasz vagyok én, bazmeg? - pattant fel és hajította be a bozótosba a csutkát. Vacogott. Visszament a házba és beállt a zuhany alá. A forró víz elfeledett életeiből böfögtetett fel vele emlékeket. Emlékezett a nevére mindegyikben és emlékezett a relációkra, Hatakéra is, akit apátként Tündöklő Égnek hívtak, és akinél kevés vérszomjasabb figurát tudott elképzelni. A víz ezer tűként szúrta átfagyott bőrét. Ezer tűként, mint azok a szerkezetek amiket az apát építtetett a Tájolók edzésére. Sokan voltak. Emlékezett a morajlásra ahogy a tisztáson heverésztek, várva az esőt. Vagy ahogy a hatalmas teremben fatálakat arcuk elé emelve ettek. Szergej elzárta a csapot. A zuhanytálcában egyre lassabban koppantak a vízcseppek.
-Hol vannak a többiek? - kérdezte magától. A bal karját nézte, amit Gem varrt neki odaát. Egykor egy fekete katonáé volt, mára színében is a sajátja. Zed gondosan alakította olyanná, mint amilyen egykor a sajátja volt. Most Nat azonban fércműnek látta ezt, ahogy őt magát is.
-Tákolmány. - morrantott. - Célgép, mi? Hatake? - közelről bámult a párás tükörbe. Oda sem nézve pattintotta ki az ablakot. A fürdő forró gőzét egyetlen lélegzettel szívta ki a januári fideg reggel.
-Hol vagy te kis buzeráns ázsiai fasz? Rendet teszek is, bazdmeg, mert nagy a kupi, de ne gondold, hogy miattad vagy érted. És most... - elfúlt a hangja - és most ha előkerülnél mégis, magammal viszlek a hideg űrbe. Semmi bárka, meg Világvető magok... - öklendezni kezdett. a belsője egyetlen csomóvá rándult.
A szavak fényesek voltak és erősek.
-Világvető magok. - szemei könnyesek lettek az öklendezéstől. - Tájolók? - felcsillantak benne a szavak az eredeti nyelveken. Úgy ragyogtak mint valami ima.
Kiment a konyhába, úgy ahogy volt, meztelenül. Vizes lábnyomai ott csillogtak a folyosó kövén. Felült a pultra és az ölébe vette a tegnapi ízetlen pörköltet. Leakasztott egy fakanalat és elkezdett enni.
a fakanálon a pörkölt újra felhozott emlékeket.
Sokan voltak. Lapnadrágszerű cuccban ültek hosszú asztalok mellett, hosszú támlátlan padokon. Ettek. A fa kanalakba sötét csíkokat martak a fűszeres ételek. Megpróbálta felidézni az arcokat. Sok férfi és nő, szálkásak vagy robosztusak, erősek és okosak. Szépek talán. ahogy egy támadó tigris szép. Inkább félelmetes. Testükön számtalan seb, jobban vagy kevésbé jól begyógyult helye. Frissebb zúzódások, szúrásnyomok, liluló foltok. Mind kopaszok. nem csupán hajuk nincs, de teljesen szőrtelenek. A bőrük árnyalatai a hófehértől a csillogó ébenfeketéig minden. Több százan vannak. Halálosak. Egyesével is éppen olyan jók mint csapatban.
-Hogy lehetett ez? - a pörköltös fazék hidegen nyomódott a combjába. Lekászálódott a pultról és a kézfejével törölte meg a száját. Visszaült a székre ahol az éjjel megtapasztalta az emlékeit. A parkettába döfve még ott volt az olló, a gyertyákból lefolyt viasz is még ott ragadt a parkettán. Felemelte a gombolyagot de a mozdulatot félbe hagyta és megpördülve felpattant.
Raven ott ült a kedvenc helyén, a bárszéken. Úgy ült ahogy szokott, meggörbített háttal, felhúzott lábakkal mint egy gargoyl.
-Te vagy az. - nézett rá komolyan a fiú.
-Jah. - Szergej visszaült. - Te miért nem néztél meg jobban? Szólhattál volna, hogy lehet ilyet.
-Nat jó ebben. én nem csináltam ilyet még. Meg ehhez kell érezni valahogy az időt. Nekem meg ahhoz semmi érzékem nincs.
Szergej morrantott.
-Másrészt százszor többel tartozom nektek. Ha te vagy ha nem, nekem édes mindegy. Oda megyek ahova mentek és azt csinálom amit mondasz.
Szergej megfordult és lovaglóülésbe ült le a székre.
-Neil mellett lennél legszívesebben.
-Igen, de ő azt mondta legyek melletted.
-Hozzá is ilyen hű voltál?
-Igen.
-Nem.
Raven lesütötte a szemét.
-Mit lehetett volna?
-Ez lett.
-De bízol bennem. Mégis.
-Persze. Amennyire tőle telik.
-Ha elindultok Natet fogod vinni, engem pedig itt hagysz.
-Igen. Itt hagylak Neilnek.
Raven bólintott és lemászott a bárszékről, lassan indult kifelé, de Szergej szavai megállították.
-Amikor megérkeztünk olyan tiszta volt a dolog, most megint minden képlékeny, elkent és szürke.
-Ezek szerint Neilt sem viszed?
-Kell Fosse helyett valaki, aki elég erős megvédeni a többieket.
-Fosse egy katona itt, egy ismert és elismert tiszt. Neil egy csavargó nigger állat.
-Nem vihetek a Vatikánba feketéket.
-Akkor Fosse-t sem viheted. - Raven elvigyorodott.
-Te meg minek örülsz?
-A lányokkal fogsz menni.
-Dehogy megyek a lányokkal! - Szergej felállt és fejcsóválva elindult az emeletre.
-Mondom pedig. Fogadjunk! - Raven vigyorgott és eliszkolt a saját szobája felé.

erdei emberek

Látszódik a csontod.
Tested már megérett.
Kezeidre jeleket
rajzolgat az élet.
Szemedből ha kicsap
a felismerés lángja,
szívedben a tűz
rögtön fel is váltja.
Körmöd mint a penge,
akaratod kemény
homlokodon laza
masnit köt a remény
Lábam benne lépdel
fáradt lábnyomodba.
Új utakon járunk
lassan, botladozva.

karácsony

A karácsonyi rohangászásban elkeveredett a Morvoreg téri bazárba. A tér sarkain kávézók voltak. Mécsesfényük sárgára színezte a havat. A bódék között kürtőskalács és forralt bor illata feszült, mint a köd. Liz átvágott közöttük a nagy játékbolt felé. A hatalmas platán alatt, ami északról omlott a lovasszobor fölé ismerős alak melegedett egy hatalmas gőzölgő bögrén.

-Lui! Szia! - Lizt minden alkalommal átjárta a melegség ha a saját világából találkozott valakivel. - Milyen a kégli? Elfértek?

-Persze. Minden ok! Figyu', gyere már fel egy percre, van pár cucc ami ott maradt. Szerintem nagyon hiányzik a gazdájának. - Amikor mosolygott a szeme egyetlen csíkká szűkült és a sarkaiban hosszú kunkori ráncok alakultak. Liz látta benne a sármos negyvenest, akivé lesz, akinek az arca csupa mosolyráncból fog állni már egészen korán.

-Jó. Végülis ráérek.

-A lányok nagyban főznek, szóval van fent élet.

-Akkor te mit csinálsz idelent, úgy kuporogva ezzel a bögrével, mintha nem lenne hova menned.

-Emlékezem. - mosolygott tovább Lui, de hamar elfordult és koppanva tette vissza a bögrét a pultra. - Menjünk.

Liz emlékezett jól arra a lakásra amit először béreltek. Szergej ott kezdett lenyugodni. Ott még egy ágyban aludtak ketten-hárman. Nem volt semmijük, csak egymás társasága jelentett biztonságot. Azóta Gemet alig látták, és Dr. Fossetól kellett azt is megtudniuk, hogy másik városba költözik. Liz örült, hogy a futárfiúknak barátnői vannak, és hogy ezek a helyi lányok nagy lelkesen be is lakták a lakásokat, női energiával erősítve a fiúkat és illatos finom kajákkal etetve őket. Lui bemutatta őt a lányoknak, majd beterelte az egyik szobába.

-Itt van minden. Pár ruhadarab, ami lehet, hogy nem a tietek, de gondoltam ha mégis, akkor legyen meg. Van itt egy kis csomag zsebkendő ami tuti otthonról van... nézd. - A kopott kartondobozban aminek a tetején pár póló volt szedett-vedett módon összehajtva előkerült egy kis zewa csomag papírzsebkendő. A csomagoláson Wall-E-vel ami biztosíték volt az eredetére. Liz sosem látta.

-Ebben a szobában volt?

-Nem tudom... talán a másikban. Ez itt volt a két heverő közé becsúszva. - vett elő egy cipzáras tolltartószerű alkalmatosságot. Lui átnyújtotta kissé ünnepélyesen és látszott rajta, hogy alig várja a hatást. Liz sosem látta ezt a kis cuccot, ami alig volt nagyobb, mint egy boríték. Átvette és sűrűn felnézve Luira kinyitotta. Kartonpapír takarta a tartalmát, rajta egy nagy gonddal megrajzolt dobfelszereléssel, ami valahogy furcsán esetlenül állt. Alatta konzervdobozok, kis fémlapok májkrémekről, pepsi kupakok és iratkapcsok sorakoztak, szépen beszorítva gumiszalagok alá. A papír másik oldalán a szavak válaszok voltak ugyan, de sokkal több kérdést vetettek fel, mint amennyit megválaszoltak.

Benned van, veled van mindig. 

Ha nem lenne kezed, ha nem lenne füled akkor is. 

Szeretettel: Zed

A túlvilág kémiája

Olyan otthonos volt odaát, amilyen elveszett volt a fizikai világban. Neil pedig nem tehetett mást, mint, hogy megbízik benne. Átadta magát Ravennek, és mint egy magatehetetlen kolonc engedte hogy a Spanyol Angyal, ahogy Trop hívta elröpítse a túlvilágok fölé.
Persze eshetett volna bajuk már az átkelésnél. Már a révületből ébredő tudatukat ellephették volna a hivogató csodák. Paradicsomi tájak és élvezetek fogták őket körbe minden alakalommal, de Raven előre szólt, hogy mindez csak látszat, ügyes kosztüm a Hatakéhoz hasonló entitásokon. Raven egyszerűen átnézett rajtuk. Látta az őket megszövő létezést, így nem hatottak rá. Neil pedig ott csüngött Raven erős madárlábai szorításában. Esélye sem volt elcsábulni.
Repültek.
Kansas látványa cseppet sem hasonlított a fizikai látképére. Lepedékes, kásás síkság volt, ami felett egymást marcangolták egykori célok visszamaradt dzsinjei, vágyak és álmok, akaratok és indulatok zabálták fel egymást őrjöngő tobzódással. A város három pontján nyüzsögtek csak a létezés minden szintjén élők. Valaha volt emberek és végre fizikai testet kapó démonok hempergőztek a fizikai létben, ki gyönyört lelve, ki kínt. De mind elég erős érzelmeket táplálva etetgették a túlvilági lények város fölé csoportosult tömegét.
-Éheznek, a'szem. - mondta Raven a telefonba. - Valahogy feltekerték abban a maradék kevés emberben is az érzelmeket, csak hogy több jusson nekik.
-Akkor miért irtottak ki annyit, ha jobb nekik belőlünk legelni? - kérdezte társalgási lazasággal Bean.
-Ki fogjuk deríteni. - zárta le a beszélgetést Neil. - Repülj a lyukhoz.
A lyuk a valaha sportcsarnokként működő aréna helyén tátongott. Örvénylő erejét már messziről megérezték, mintha sebes folyású folyóban lennének. Az emberek minden erejüket az életben maradásra összpontosították és álmodtak. Ravent lenyűgözte az ezernyi előtekeredő álom visszataszító ocsmánysága. A félelmek és őrületek különböző árnyalatai voltak ezek. Az emberek pedig vergődve álmodták őket, étkéül mindannak ami az örvény körül zabált.
-Menj közelebb.
-Nehezen tartom magam vissza a sodrástól. Félek hogy beszippant. - Raven érzett másféle hívást is, de nem akarta ezt megosztani senkivel. Érezte azt a csípős fűszeres ízt, amit akkor érzett amikor Hatake repülni küldte. Az ízt ami sokáig egyet jelentett a szabadsággal. Érezte hogy az áradatban ott van egykori csodálatos fizikai szárnyainak ígérete is.
-Nem megyek közelebb. - mondta ki határozottan.
-Rendben. - nyugodott bele Neil - és igyekezett a saját erejéből jobban odafigyelni a sportcsarnokban zajló folyamatokra. Ahogy figyelt, mintha megérezték volna a jelenlétüket a túlvilági lények és lassú keringésüket az örvény körül megakasztották, csak hogy figyelmüket rá irányítsák a két utazóra.
-Attól tartok észrevettek. - suttogta Raven.
-Nézd a mintázatot, Raven. Nézd ahogy utat adnak. Haladj tovább, nem fognak hozzánk érni.
-Minek mennénk oda? - kockáztatta meg a srác.
-Ott vannak a lányok, látod? Amott meg Leeto és Szergej. El kell vonjuk a figyelmét annyi dögnek, amennyinek csak lehetséges. - ahogy Neil beszélt, valamiféle sugár vetült a barátaikra. Raven érezte a szárnyait perszelő hőséget eddig is, de meggyőződése volt, hogy a pokolfajzatok felől jön. Lenézett Neilre. a férfi alakja ideát még hosszabb volt és még feketébb. Három vakon nyitva meredő szeme most mintha világított volna. Neil tovább beszélt a fülében. hatalmas kezei ernyedten lógtak petyhüdt teste mellett, ahogy Raven magasan Kansas felett lebegve tartotta őt.
-Szerintem ez valamiféle átjáró. Ott, arra kell lennie annak a köldökpontnak amiről a doki beszélt. Látod, ott van valamiféle áradat kifele. Míg itt, ez az örvény elviszi az érzelmeket és gondolatokat. Látod?
Raven figyelte Neilt. Ahogy Neil magyarázott a test Raven karmai között meg-megrándult. A szemek mit sem törődve a teten elhelyezkedésükkel úgy fordultak, ahogy a Fizikai világban Neil nézne. Arra irányultak amiről Neil beszélt, bele a ködszerű fejbe, abba a tiszta mély sötétbe ami Neilt odaát alkotta. A szemeknek ereje volt. Ahogy végig söpörtek az örvényből rájuk figyelő szörnyeken azokat mintha felmarta volna valami. Fortyogva szakadtak ki belőlük darabok, és ők felbőszülve fordítottak hátat Ravenéknek, hogy erőt merítsenek az örvényből. Neil magyarázott, Raven pedig lenyűgözve figyelte a szemek által okozott pusztítást.
-Mint egy kisgyerek egy lézerkarddal. - nevette el magát. - Uram ön egy halálos fegyver, csak nem tud róla.
Neil félbehagyta a mondatot. Várt egy pillanatig. Emésztette a hallottakat.
-Persze, hogy halálos vagyok. - mondta színpadias nagyképűséggel. Mire gondolsz számtalan képességem közül?
-A lézer tekintetre.
-Jah. - mélázott el Neil.  - Jedi trükk. - Mit látsz?
-Fókuszáljon valami ellenségesre.
Neil megtette. A tekintetek a feléjük csorgó lényre vetültek és meg is állapodtak rajta. A feléjük lobbanó förtelemből elérte őket egy nagy adag sóvárgás. Raven megrázkódott. A szemek hatalma azonban nagyobb volt és a lény forrongva oszlott el, mint akit savval öntöttek le. Anyagtalan homályos teste beleolvadt a kavargó áradatba.
-Jó lesz ez. - konstatálta a sikert Neil. - Kár, hogy nem tudom mi történik.
-Nem baj. Ha megy megy. Rám ne nézzen, ha megkérhetem, meg szeretett barátainkra sem. - Ravenen elömlött a remény.
-Tégy egy látványos kört. Ha már jedi trükkök, akkor játszunk el valami vadászgépes trükköt. Az a terv, hogy minél több figyelmét felkeltsük és úgy manőverezzünk, hogy végül vele zuhanjanak az örvénybe.
-Tudnak ilyet?
-Ha rajtam múlik...
-Úgy értem rossz nekik ha beszippantja őket, vagy pont, hogy jó?
-Nem úsznak át rajta, látod? Gondosan ügyelnek, hogy együtt forogjanak vele, de ne szívja be őket. Minden képes félni, Raven. Minden teremtett lény képes félni.
-Néha azt hiszem, hogy maguk nem...
-Hm. - Neil nevetése jókedvűen csengett a telefonban. - Néha én is azt hiszem. Ha úgy érzem nincs veszteni valóm, akkor valóban nem félek. Próbáljuk meg. Ne félj te sem.
Raven összehúzta magában mindazt amiből erőt szokott meríteni. Szorosabban vonta magához Neilt és tett egy látványos ívet felfelé. Az örvény felett magasan aztán visszafordult és meredeken zuhanni kezdett a sűrűjébe. Ahogy számították a lények felfigyeltek rájuk újra és hömpölygésüket feléjük irányították. Raven sosem repült így. Elképzelte, hogy nincs lent és nincs fent, hogy nincsenek áramlatok, csak az örvény szívása van, és ő csak azt nem használhatja. Minden mást megtehet.
Neilből kitört egy artikulálatlan csata kiáltás. Erő volt abban, magabiztosság és rettenthetetlenség. Raven elmosolyodott és behúzta a nyakát. A madártest tette a dolgát és őrült manőverezésbe kezdett. Aztán gondolt egy merészet és Neilt fegyverként maga elé emelve belerepült a lények kavargó tömegébe. Ekkor pukkadtak ki egymás után a hangadó tornyok a stadion körül. Elhallgatott a zene, ami olyan ellenállhatatlanul lezárta az emberek elméjét, immár három hónapja. A pukkanásokra páran az ocsmányságok közül felkapták a fejüket. A mályben megmoccant valami és az örvény lassulni kezdett.
Raven felsuhant ismét a lehető legmagasabbra. És úgy pillantott be az örvény aljába. Szárnyai megremegtek és karmos lábai majdnem elengedték Neilt. Végigfolyt az elméjén a fáradtság.
-Menjünk a köldökponthoz. - adta ki az utasítást Neil.
-Haza kell mennünk, uram. - vallotta be szégyenkezve Raven. - Nagyon kimerültem...
A három szem megvillant egy pillanatra aztán felhangzott a telefonban Neil nyugodt hangja.
-Mi most kilépünk egy időre. Bean marad veletek, és tartja a kapcsolatot. Pihenünk kell. De hamarosan visszatérünk.
Raven visszaröppent a hegyek felé. Már kitapasztalták, hogy a távolodás sokkal lassabb mint a közeledés. Aléig egy lélegzetvétel elteltével újra a bányában voltak.