emlékmás

Lassan ment, poroszkált, még csak nem is egyenesen, csak úgy szerte csalinkázva mint egy kóbor kutya.  Hatalmas kezeit betuszkolta a farmer zsebébe. Alakja meggörbedt magas szikár jel volt a poros utcán. A fűcsomók sárgán ragyogtak, a drótkerítések mögött sóhajtozó kutyák várták az enyhülést. Kint felejtett pólók a szárítón, felborult kismotor és gazzal felvert homokozók.
Neil nem törődött velük. Amit követett csillanás volt éjjel és homályos folt a látóterében nappal. Az a fajta elkent körvonal amit optikán hagy gondatlanul tapogató keze egy kisgyereknek. Glóriát ad a tárgyaknak az ilyen érintés. Neil szinte transzban követte akkor már második napja. Az éjszaka szorgos volt, szedte a lábait. A nappal lomhább, botorkálósan meg megálló tipródás.  A külvárosi délelőtt ismerős derengései próbálták elvonni a figyelmét a nyomról.  A benzinkútig tartott. Ott vége szakadt.  Úgy tűnt el ahogy négy hónapja az előző nyom is. Négy hónapig semmi. Merre járhatott? Neil leült a padkára a diesel töltőnek vetette a hátát és megborzolta ragacsosra izzadt haját. Ami lefolyhatott a homlokáról végigszaladt ráncoktól barázdált arcán. Hunyorogva nézett körül, minden remény nélkül. Vagy egy órát ücsörgött ott mire jött egy autós aki elzavarta., hát haza ment. A lakás kopott félhomályában aztán beejtette a testét az egyetlen fotelba és elaludt.
Zei keresése minden erejét elvette. Nem ismert senkit aki képes volt ilyesmire, csak a nőt akit jobban szeretett mint sokáig hitte. Zei elbújt és ő nem találta. A nő lenyomata a világban illanó szellő felkapta íz volt csak. Neil már abban sem volt biztos, hogy jól emlékszik rá. Zeinél biztonságban lenne a tudása, nála megőrződne míg Szergej tanítványokra lel. A saját testét elnyűtt lyukas cipőnek érezte ami már inkább gátolja mint segíti. Szűk, kényelmetlen szkafander volt, kiszolgált kedves darab, amit ideje lecserélni. Belefáradt az egészbe.

- Utazz messze ettől, Neil! – szűrte a foga között tartott két szög mögül Szergej. – Ezt megoldom egyedül.
- Ha megoldod miért menjek máshova? – Neil egy langyos sörrel a kezében állt Szergej mögött. A tükörszférán támadt lyukak egyre nőttek, és a világon elharapózó indulatgerjesztő és azt zabáló lényeket okádtak magukból. Őket a nagyobb entitások nézték ki maguknak, erejük okán nagyobb hasznukat tudták venni, mint egy átlagembernek. Szergej és Neil azonban nem paktált le semmilyen hatalommal, se túl, se evilágival. Neil Szergej mögött állt. Onnan figyelte hogy épül szögből és üveggyöngyből, cipőfűzőből és rágógumiból érzékelő szerkezet.
- Mert zavarsz. – Szergej szigorúan hátrasandított a gyűrött arcú Neilre aztán visszatért a munkájához. –Nem mondom el többször. Reggelre ne légy itt.
Neil kihörpintette a sör maradékát és gondosan az asztal sarkára állított a dobozt.
- Hasznát veszed. – mondta és kicsoszogott a konyhába egy másikért.

A repülőtér kicsi volt, a nyelv egzotikus. A város neve még ismerősen csengett, de semmi más nem. A csomagja egy sporttáska volt, a bankkártyája véges. A szürke póló alatt nem látszottak a hegek. Nem ült taxiba, inkább busszal ment beljebb a városba. Az emberek morcosnak tűntek és sokkal kevesebb feketét látott mint remélte.  A lonely planetben számos hostelt ajánlottak. Valójában mindegy volt. Aztán leszállt valahol és metróra ült, aztán villamosra és fogalma sem volt, hogy merre lehet. A villamos csinos volt és mégis büdös. Ült ott a légkondicionált bűzben és elnevette magát. Hosszú lábai alá behúzta a sporttáskát és igyekezte visszatartani a feltörő kacagást. A szemben ülő srácot nézte. Tudta hogy nem valami bizalomgerjesztő a külseje. A szeme fehérje megsárgult, az arca fáradt volt és aszott. Sosem volt jóképű, és lehetetlen hosszú végtagjai miatt az elegancia is messze kerülte. Nézte a fiút és a kacagást ugyan száműzni tudta, de a patakzó könnyeinek nem tudott megálljt parancsolni.
A fiú figyelte őt, a gyerekek félelem nélküli kíváncsiságával. Se a keze nem mozdult se a lába. Csak az az apró fejmozgás amit kelthetett volna a villamos is mutatta hogy a fülébe dugott fülhallgatókból szólhat valami zene. Két kezére összesen hat ujj jutott, huszonöt és harmincöt között lehetett. Kicsit puhuló de eredetileg jókötésű gyerek. A homály mint valami glória kente el a haját. Neil nézte, pislogott és megtörölte a szemét. Aztán megérintette a fiú térdét.
-Hello. Neil vagyok. - Az érintéstől megbizsergett a szeme mögött valami. – Szükségem lenne egy tolmácsra. – hosszú mutatóujjával a homlokára írt egy kört, miközben igyekezett szemkontaktusban maradni a fiúval. A könnyei apadni kezdtek.
- Jól van? – kérdezte a fiú és alaposan végigmérte. – Rosszul van. Mondta végül tárgyilagosan.
-Igen. – hagyta rá Neil és felkapta a táskáját. – Sok nyelvet beszélsz? –Kérdezte mint egy mellékesen.
-Nem. Ismerjük egymást? Emlékeznék ha találkoztunk volna már. – Mondta és leszállt a villamosról. Neil szokásos görnyedt járásával követte.
-Mit akar tőlem? – kérdezte hirtelen visszafordulva Neil felé, egy szökőkutakkal díszített szűk utcában.
-Hogy tolmácsolj.
-Kinek? Milyen nyelvre?
Neil letette a sporttáskát a lába közé és csak nézte a fiút.
-Feláll a szőr a hátamon magától.
-Megértem. Nekem is magamtól néha. – sóhajtott Neil – Ha máshova vagy más korba születsz ezzel a kézzel sámán lettél volna ennyi idős korodra. Vajon itt és most is sámán lettél?
-Mi van? – a srác előre hajolt értetlenkedve, egyre mérgesebben. – Mit akar tőlem?
-Semmit, bocs. –leguggolt a csomag fölé, mintha védené. – Csak olyan volt a színed, a csillanásod… a szagod, mint neki. – lehajtotta a fejét. – Ha olyan vagy mint ő, akkor tolmács lehetsz, vagy fordító, vagy pszichológus vagy coach. – felnézett a srácra, mosolyogva. De a mosolyban több volt a fájdalom, mint az öröm.
-Fordítok.
Neil bólintott.
-Oroszt, németet, néha franciát is.
-Engedd meg, hogy bemutatkozzak. – állt fel elszántan újra és kinyújtotta lapátkezét a fiú felé. Az megfogta és megállt az idő.
-Neil Connor vagyok.  – mondta ki hangosan, de a fiú nem hallotta, csak a ragyogást látta, ami a férfi sötét bőrén átsütött, a sárga szemfehérű szemekben az évtizedek fáradtságát elnyomó szeretetet.
-Darvas Gergő – mondta a srác és csak állt és fogta Neil kezét. - Meghaltam? – kérdezte végül  halkan.
-Én haltam meg, te pedig a sámánom vagy. – mosolygott Neil és Zeire gondolt és az első kézfogásukra, a nő illatára és az elkenődő körvonalára a nyári napsütésben. - Engedd meg kérlek, hogy elmondjam mind amit tudok.
-De… itt vagy, hús vér valóban. Nem lehetsz szellem.
Neil mosolygott és nem engedte el a fiú kezét.
-Hamarosan meghalok és szeretném biztonságba helyezni az értékeimet. Te alkalmas vagy rá.
-Oké. Keresni fogják rosszarcú fegyveresek?- kérdezte bizonytalanul.
-Nem. Egy Szergej nevű rosszarcú fogja keresni, de neki oda is adhatod.
-Oké. – Mondta Gergő és nyúlt a táska felé.
-Nem ott van. – engedte el a kezét Neil majd lassan kört rajzolt a homlokára újra. – Hanem itt.