Kettő nem volt gond, még talán három sem. A negyedikre azonban cseppet sem vágyott. A csapatszállító páncélosok lassan csorogtak alá a domboldalon. A ligetek vékony törzsű fái még pattogva lobogtak. A sekély gödrökben a tetemeket elfedő vékony réteg kirajzolta a formáikat.
Nekivetette a hátát a harckocsinak, amivel jött. A tisztből még csöpögött a vér. A csapatszállítók kis füstpamacsokat böfögtek a kaptatón, és egy-két pillanatra eltűntek a két domb közötti völgyecskében. Serra nézte ugyan őket, de nem figyelte a mozgásukat. Megérezte a földben az életet. A nyulak, amik a lángoló kiserdőből menekültek a dűlőút gazos széléhez, most fejüket emelgetve szimatoltak. Serra rájuk nézett kislányos arcában idegenül öreg szemeivel és azok cikk-cakkban rohantak keresztül a szántón, befele a faluba.
-Gyertek. - mondta a kocsiknak, és lassan megnedvesítette az ajkát. - Gyertek csak, kicsi fivérek.
Meztelen talpa kérges volt a sok gyaloglástól. Combján a tépett seb lassan gyógyult. A nadrág hosszú szárát még Kircheindachban vágta le, azután a furcsa kemény pap után. Az nehéz volt. Nehezebb mint az összes addigi. Az álom és ébrenlét közötti repedésben szorult, és nem érdekelte már, hogy melyik melyik. Hosszan próbálta kideríteni, de nem talált különbséget. Ahhoz elég esze volt, hogy felismerje, hogy a megmentett életek csak addig számítanak, míg valaki más el nem veszi őket mégis. A nyulakra gondolt és az Eggelsbergiekre. Az akasztásokat nem szerette, és a menekülőket hátba lőni sem. Volt akinek gyermekeket adott, volt akinek kutyákat. Volt akit bevezette a házba amibe mindig is be akart menni, de nem sokáig matathatott az élőkkel, mert minden jó cselekedet ízét átitatta a közeledő hadoszlopok mocska.
-Csinálj ide erdőt. - parancsolt a papra, de az nem növesztett hatalmas fákat, hanem ki akarta csorgatni belőle az életét, mint valami rongyból a vizet.
-Ne próbálkozz. - mondta neki csendesen. - én nem ember vagyok.
A pap bólogatott és tovább próbálkozott. Serra pedig hagyta. Elékezett arra a másikra, a gyóntatósra a szörke kabátban, akinek savanyú szaga volt és dohánylevelek peregtek a zsebéből.
-Pipadohány. - mondta a pap és megsimogatta a fejét. - Éhes vagy? - kérdezte, ő pedig bólintott. Látta a pap változását. Az élet kisarjadt benne.
-Add nekem azt az életet ami a hasadban sarjad. - mondta a papnak és kis kezét a pap hasa alsó részére tette. Emlékezett az arcára, meg a saját döbbenetére mikor a pap megtette, egy szó nélkül, és az élet nedűje ott halt meg az ő tulajdon szájában. Sok mindent megtanult aznap.
A domboldal hirtelen fénybe borult, ahogy a vastag felhők mögül sietve bújt elő a nap. Serra ellökte magát a kocsitól és összeérintette az ujjait. Az élet és a halál összefolyt, a határok elkenődtek.
Felmászott a kiégett csapatszállítóra és végignézett a szántón. Az ujjait újra összeillesztette és szája elnyílt.
-A halál szentsége szólít titeket! - kiáltotta és a tetemek lassan reszketni kezdtek.
Nekivetette a hátát a harckocsinak, amivel jött. A tisztből még csöpögött a vér. A csapatszállítók kis füstpamacsokat böfögtek a kaptatón, és egy-két pillanatra eltűntek a két domb közötti völgyecskében. Serra nézte ugyan őket, de nem figyelte a mozgásukat. Megérezte a földben az életet. A nyulak, amik a lángoló kiserdőből menekültek a dűlőút gazos széléhez, most fejüket emelgetve szimatoltak. Serra rájuk nézett kislányos arcában idegenül öreg szemeivel és azok cikk-cakkban rohantak keresztül a szántón, befele a faluba.
-Gyertek. - mondta a kocsiknak, és lassan megnedvesítette az ajkát. - Gyertek csak, kicsi fivérek.
Meztelen talpa kérges volt a sok gyaloglástól. Combján a tépett seb lassan gyógyult. A nadrág hosszú szárát még Kircheindachban vágta le, azután a furcsa kemény pap után. Az nehéz volt. Nehezebb mint az összes addigi. Az álom és ébrenlét közötti repedésben szorult, és nem érdekelte már, hogy melyik melyik. Hosszan próbálta kideríteni, de nem talált különbséget. Ahhoz elég esze volt, hogy felismerje, hogy a megmentett életek csak addig számítanak, míg valaki más el nem veszi őket mégis. A nyulakra gondolt és az Eggelsbergiekre. Az akasztásokat nem szerette, és a menekülőket hátba lőni sem. Volt akinek gyermekeket adott, volt akinek kutyákat. Volt akit bevezette a házba amibe mindig is be akart menni, de nem sokáig matathatott az élőkkel, mert minden jó cselekedet ízét átitatta a közeledő hadoszlopok mocska.
-Csinálj ide erdőt. - parancsolt a papra, de az nem növesztett hatalmas fákat, hanem ki akarta csorgatni belőle az életét, mint valami rongyból a vizet.
-Ne próbálkozz. - mondta neki csendesen. - én nem ember vagyok.
A pap bólogatott és tovább próbálkozott. Serra pedig hagyta. Elékezett arra a másikra, a gyóntatósra a szörke kabátban, akinek savanyú szaga volt és dohánylevelek peregtek a zsebéből.
-Pipadohány. - mondta a pap és megsimogatta a fejét. - Éhes vagy? - kérdezte, ő pedig bólintott. Látta a pap változását. Az élet kisarjadt benne.
-Add nekem azt az életet ami a hasadban sarjad. - mondta a papnak és kis kezét a pap hasa alsó részére tette. Emlékezett az arcára, meg a saját döbbenetére mikor a pap megtette, egy szó nélkül, és az élet nedűje ott halt meg az ő tulajdon szájában. Sok mindent megtanult aznap.
A domboldal hirtelen fénybe borult, ahogy a vastag felhők mögül sietve bújt elő a nap. Serra ellökte magát a kocsitól és összeérintette az ujjait. Az élet és a halál összefolyt, a határok elkenődtek.
Felmászott a kiégett csapatszállítóra és végignézett a szántón. Az ujjait újra összeillesztette és szája elnyílt.
-A halál szentsége szólít titeket! - kiáltotta és a tetemek lassan reszketni kezdtek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése