Vendégbejegyzés - Leeto

-        –Sajnálom, öregem.
 – Mi…visszaküldte? Bele sem kóstolt? – az óriás arcán mélységes megbántottság váltakozott a felháborodással.

Leeto megrázta a fejét.

-       – Állati szar napja volt. Visszamondtak két fuvart a helyszínen, az egyik címzett meg reklamált egy szakadás miatt a buborékfólián, pedig…ideges volt, na. Tedd el szerintem, és próbáld meg később.

-       – Én csináltam a két kezemmel! Tudod, hogy házi legyen…meghámoztam, kiszárítottam, ledaráltam, utána narancsszörppel öntöttem össze; egy másik recept szerint porcukor kéne, de azt hallottam, hogy ha szörppel keverem, akkor jobban formázható, meg cukros vízzel összefőztem, és közben végig rá gondoltam, hogy biztos örülne neki…picsába! – Jack fogta a gondosan becsomagolt, krumpli formájú marcipánt, és lendületes mozdulattal kivágta a legközelebbi utcai szemetesbe. – Nem értem én a nőket. Komolyan.

Leeto megvakarta a tarkóját.

-          – Gyere, igyunk egy sört. Fújd ki magad.

-          – Jó. Jobb is. Még a végén fejbe vágnék valakit, aki megint a Parapszichológiai Szemlét keresi.

-        – Mit?

Jack súlyosan megrázta a fejét, és Leeto vállára tette a mancsát.

-         – Nem akarod tudni, cimbora – mondta jelentőségteljesen. – Hidd el nekem, nem akarod tudni.

Úgyhogy elsétáltak a vasútállomás melletti restibe, mert az a többi kocsmához képest viszonylag közel volt Jack bódéjához, Leeto pedig amennyire nehezen bírta a metró gondolatát is, a vasút annyira lenyűgözte. Nekitámaszkodtak az egyik betonba öntött pultnak, és a rendezősínek felé fordulva elgondolkodva kortyolták a sörüket.

-          – Leeto.

-          – Hm?

-         – Tényleg megint két csajjal nyomod?

-         – Mi?! – Leeto félrenyelte a kortyot. – Honnan veszed?

-         – Az egyik futártól. Az a keszeg-forma fickó. Tom. Asszem, így hívják.

-          – Hm.

-        – Szóval…ne értsél félre…de – Jack zavartan kereste a szavakat. – Tudod, ha megint belevágtál ilyesmibe, akkor te tudsz valamit a csajokról. Csak meg akartam kérdezni, na…

-         – Jack…

-          – Hogy te hogyan csinálod. Érted. Nem szégyen tanulni attól, aki érti őket.

Leeto ujjai rászorultak a sörös dobozra. A rendezősíneken két tehervonat kerülgette egymást csendesen.

-          – Nem értem én őket, Jack. Kurvára nem.

-          – De…

-          – Hidd el. Nem…nem lett szép vége az elsőnek sem.

-         – Mi történt? Azt tudom, hogy az Ő lányai voltak…mármint nem szó szerint…

Leeto hirtelen mozdulattal felhajtotta a sört.

-          – Az egyikük tényleg az volt. Aki lelépett, azóta se tudni, hová. A másikuk nem. Donna csak… neki dolgozott.

-         – Vele mi lett? Az egyiket el is akartad venni, nem?

A két tehervonat lassított; az egyik udvariasan előreengedte a másikat, majd tökéletes összhangban gyorsított, és befordult mellé.

-          – Meghalt. Hepatitis C.

Jack szisszenve szívta be a levegőt, kutyaszeme elfelhősödött. Leeto vállára tette volna a kezét, de Leeto kimozdult a tenyere alól.

-          – Még egy sört? – kérdezte, és nagyon igyekezett, hogy a hangja olyan legyen, mint máskor.

-         – Nem. Nem, kösz. Asszem, kinyitok néhány órára mégis. Te…?

-          – Maradok.

-          – Jó. Jó. – Jack ácsorgott még egy kicsit, aztán esetlenül búcsút intett.

Leeto vett még egy doboz sört, aztán átlépett a drótkerítésen és lesétált a töltésen; keresztül a derékmagas gyomnövényeken, használt gumiabroncsokon, törött üvegeken, egészen a sínekig. Lassan esteledett, az égre kondenzcsíkok rajzoltak bizarr hálót. A pályaudvar nyüzsgése a személyvonatok körül koncentrálódott, itt, a rendezőn nyugodt és álomba készülő volt minden. Leeto átlépett a síneken, aztán két mozdulattal felkapaszkodott az egyik tehervonat vezérkocsijára és elnyúlt a tetején. Nézte az eget, de nem látta.

A hátuk közepére kívánták. Minden vágyuk volt, hogy az amúgy is szűkös lakásba beköltözzön egy alig húsz éves nyikhaj vidékről. De Maria-Luisa szava már akkor is megkérdőjelezhetetlen volt, és Donna tudta, hogy az öreglány bögyében van. Így aztán kénytelen-kelletlen lenyelték a békát, és felszabadítottak két négyzetmétert Leeto-nak. A nappalinak, konyhának és előszobának is használt szoba ajtó felőli sarkából kihúzták a dög nehéz fotelt, és Leeto ott hajtotta ki a polifómot meg a hálózsákját. Donna az első nap érthetően közölte vele a szabályokat.

-          – Nem pofázol, nem iszol, és nem hozol fel senkit, világos? Ha itthon vagyunk, láthatatlan vagy. Nem akarok szaros alsógatyát, se használt gumit látni a szoba közepén. Húzd meg magad, kölyök, különben kiheréllek, esküszöm!

Leeto, aki valóban kisvárosból jött, és a lányoktól eddig egészen mást tapasztalt, némán bólintott. Donna magas, telivér nő volt kakaószínű, aknés bőrrel, gubancos hajjal és hosszú körmökkel. Amikor nem dolgozott, a végletekig el tudta hagyni magát; ilyenkor naphosszat brazil sorozatokat nézett a tévében, és üvegből ette a csokoládékrémet. Anna jobban adott magára, és kevésbé volt szigorú, de legalább annyira zavarta, hogy amúgy is csekély magánszféráját még egy emberrel meg kell osztania. Leeto akkor kezdte a futárkodást Maria-Luisánál. Nem ismerte a várost, nem ismerte az embereket; az egyetlen biztos pont az apja volt az Alkonyfenyő otthonban. Hetente egyszer látogatta, mindig vitt valami édességet neki, és hosszan beszélgettek olyan dolgokról, amelyeknek látszólag nem volt köze egyikük életéhez sem. Ezen kívül, amikor nem dolgozott, a várost járta, és próbálta magába szívni az utak, utcák, sétányok, alagutak szövedékét. Ösztönösen nem bemagolni, hanem megérezni akarta a várost, és próbált együtt lélegezni a forgalommal. A fejében a város összetett és élő organizmus volt, amely időről-időre változtatta tömörségét és hangulatát. Sokszor tévedt olyan helyekre, ahová nem kellett volna, sokszor kellett kereket oldania a különböző bandák vadászterületeiről, és legalább annyiszor kapták el és verték össze. Az első tetkóját a homlokára csináltatta, ahol cafatokra szakadt a bőr, miután arcba csapták egy törött sörösüveggel. Aztán már sérülés sem kellett hozzá. A tetoválás páncél lett és érzékszerv egyben, érhálózat a bőrén kívül. Általában késő éjjel esett haza. A lányok ilyenkor nem voltak már otthon, és mire hazaértek, Leeto már távozott, így többnyire szerencsésen elkerülték egymást. Leeto igyekezett valóban láthatatlanná válni, a lányok pedig levegőnek nézték. Donna néha élcelődött rajta; a kiejtésén, a ruháin, a tetkóin, de ő nem vette fel a kesztyűt. Ha a lány mégis kihozta a sodrából, többnyire valami bókkal válaszolt, amire Donna szava elakadt, és nem tudott mihez kezdeni vele. Aztán egyik reggel Leeto ájultan találta Annát a küszöb előtt, mögötte vér és hányás mutatta, hol küzdötte fel magát a lépcsőkön. Leeto kérdés nélkül kórházba rohant vele, ami – mint később kiderült – nagy hülyeség volt, mert Maria-Luisának így kétszer annyi kenőpénzt kellett fizetnie, mintha a saját orvosukhoz vitte volna a lányt. Minderről rikácsolva tájékoztatta Leetót, és a kenőpénzt levonta a béréből. Anna azonban ettől fogva bizonytalan hálát érzett Leeto iránt, és véletlenszerűen sütött neki és mosott rá. Donna megenyhüléséhez viszont az kellett, hogy Leeto kipróbáljon egy másik tetoválószalont, és a nem steril tűtől vérmérgezést kapjon. Reggel varrták, délutánra rosszul lett a városban; annyi ereje volt, hogy hazatekerjen és felmásszon a lakásba, aztán oldalára fordulva eldőlt a földön. Donna egy klienssel érkezett, mikor szembesült az ájult és lázas Leetoval, és kis gondolkodás után elhajtotta a nagydarab latint és segítséget hívott. A viszonyok innentől finoman átrendeződtek. Tapogatózó véd-és dacszövetség, majd szűkszavú barátság alakult ki közöttük, ami Leeto huszonegyedik születésnapjának éjjelén közös szexbe torkollt. A lányok becsípve-kuncogva készültek, majd minden profizmusukat bevetve könnyedén levették a lábáról Leetót, aki annyi gyöngédséggel, figyelemmel és hálával viszonozta ezt, hogy egészen megrendültek tőle. Másfél évig éltek együtt így hárman, úgy, hogy valójában egyikük sem tudta, hogyan is kellene egy ilyen helyzetet kezelni. Mindannyian meghozták a maguk áldozatait, hol több, hol kevesebb sikerrel. Aztán Leeto beleszeretett Annába és megkérte a kezét, Donna pedig, a nagyszájú, gátlástalan, mindent kimondó Donna némán tudomásul vette, majd egy hónappal később az egyik ügyfelétől Hepatitis C-t kapott.

Leeto most is maga előtt látta az arcát a kórházi ágyon, csonttá fogyva, besárgulva, a végtelenségig legyengülve. Sokat virrasztott ott, többnyire egyedül, néha Maria-Luisával. Anna egyszer sem jött be. Azt mondta, nem bírná látni. Aztán Donna meghalt, Leeto pedig megőrült kicsit; hetekig járta a várost, abban reménykedve, hogy valami csoda történik, és egyszer csak szembe jön vele a lány. Anna nem győzte kivárni, hogy magához térjen, és egyik reggel nem volt már ott, mikor Leeto hazatért. Maria-Luisa nem hibáztatta őt, de Leeto annál inkább hibáztatta magát.

– Egyik se volt normális – mondta Maria-Luisa a szivarját szopogatva. – Két lökött kurva.

Leeto arca elborult, és akkor egyszer majdnem megütötte. Maria-Luisa ha észrevette is, nem szólt.

-         – Végezd a dolgodat. – mondta Leetonak, és nyögve felegyenesedett a hokedliról.

-          – És mi lenne az? – kérdezte Leeto rekedten. – Mi a dolgom, asszonyom?

-         – Azt, édes fiam, csak te tudod. De kezdetnek a túlélés is elég lesz.