Vendégbejegyzés - Gem

Világvége

Ezennel leleplezném magam, mint a letűnt kor emlékeinek egyikét. Én kérem, az a kisebb dínó vagyok, aki már múltkor sem bizonyult túlélőnek. Akit sárba kövülve múzeumban lehet majd késői dekadens korokban mutogatni. Laptoppal a hónom alatt, és a fennmaradó cipőimmel kérném majd magam kiállítani. Mint olyan láthatóan rituális, - hiszen nyilván semmiképpen sem használatra készült - izékkel, amiket a késői érdeklődők majd kíváncsisággal vegyített borzadással szemlélhetnek.

Nem mondhatnám, hogy nem dolgoztunk meg érte. Azt sem, hogy nem volt előre sejthető és megérdemelt, de a világvégére ez vigasznak azért édeskevés. Ráadásul a világ köszöni, jól van, csak a mi civilizációnk fullad éppen a maga mocskába, vérbe és füstbe. Moralizáló hajlam még nincs elég bennem, - az önsajnálathoz képest, mondhatjuk, elenyésző. Persze nevezhetném az "eltűnt értékekre való sajgó emlékezésnek", de a kultúra helyett ami egyre jobban hiányzik az a melegvíz, a mikró, a

szüntelen pezsgés a fényárban úszó utcák és a semmire sem jó csecsebecsék a kirakatokban. A közbiztonság, az ingyenbuli, a kényelmes, léhűtő élet, amiben olyan kevés volt a kényszer. És igen, nap mint nap visszasírom a netet. Mérhetetlen hasznos infó, szórakoztató és önmagáért való különcségek, letölthető filmek és

zenék, - isten veletek.

És most? Bár széles mozdulatokkal csapkodunk magunk körül, nekem mégis úgy tűnik, csak várjuk az elkerülhetetlen pusztulást. Közrend helyett szabad rablás, várostüzek, éhinség, - később járványok és kannibalizmus. Az egyszerű agyú, de kellően paranoid hősök jönnek, meg a démonoknál is démonibb, ám mutatós, életerős emberroncsok. És a jó öreg önzés, paranoiával, sanda rosszindulattal, - na, az lesz a nyerő.

Mit remélnék én még itt? Dícsérhetem soha ki nem bontakozott írói vénámat, ha kimondottan gyenge vagyok, vadászni és harcra alkalmatlan. Csupa olyan dologhoz értek, ami a tegnappal végleg idejét múlta. A nagyinak kellett vagy hatvan év az elévüléshez: nekem íme, egy hét elég. Azért az önzés és a rosszindulat erős bennem... igen... hmm, de azért _csak_ ezekre nem csak etikátlan, de esélytelen is jövőt

alapozni.

Ráadásul kijöttünk a nagy szabad természetbe, és a civilizációnk idehurcolt roncsain egyre kisebb térbe zárkózunk. Aztán jön a tél, akkorra már egyáltalán nem lesz olyan,  hogy egy egészen kicsit magam lehessek - a személyes szférám gyakorlatilag megszűnik. Érzem, ahogy erre felborzolódnak a tüskéim: tartson mindenki nagyobb távolságot. Most nem is kéne senki: a tapasztalt nagyöregektől pont úgy berzenkedem, mint a hamvas fiataloktól. Én a szociális, aki kissé hedonista vagyok, (de mindenképpen igen lusta,) legszívesebben magányos aszkétaéletbe kezdenék itt a hegy valamelyik barlangjában. Pontosabban extrém nihilistaként egy üveg vodka (+laptop és cipők) társaságában heverészve várnám meg a nagyon közeli személyes kis világvégémet.