Maria Luisa

Egy pillanat volt csak, egyetlen sóhaj csak, egy illat egy rebbenése a valóságnak. Maria Luisa keze megállt a porciózás közben a gevládákra tett szekrényajtó felett, melyen kis kupacokban takarosan összeszedve gyűlt az élelem. Aktuális családja az egykori szerelőjéből, annak húgából, aki maga is egykor szerelő volt nála, egy lányából és hét innen-onnan begyűjtött járóképes emberből állt. Volt köztük két asszony, spanyolok, a szívós, mindent túlélő típusból. Az öt férfi elég jó génállománynak ígérkezett. Erősek voltak, nem olyan buta nézésőek, de rendhez szokottak, irányíthatóak. Gyakorlatilag bármit megtettek, csak kapjanak enni és ne basztassák őket feleslegesen. Persze kellett az elején némi nyomaték, hogy megértsék, hogy a férfitársadalom elbukott az élet nagy konyhaasztalán vívott túlélésben. Most a nők hozzák meg a döntéseket és építenek civilizációt.
Maria Luisa keze megállt a porciók felett és utánna kapott az érzésnek.
-Édes fiam. - motyogta összehúzott szemöldökkel. A kezét visszahúzta az ölébe, miközben hanyagul szorongatta benne tovább a kis zacskó zizit.- Élsz még, ugye? - kérdezte maga elé meredve. - Nem vagy te az a megdöglő típus. - Elengedte a zizis zacskót és kézfejével megtörölte a homlokát. Épp visszatette a zizit a helyére mikor rányitott Arnetta, az idősebb spanyolajkú nő.
-Jól van, szentem?
-Jól, csak a szellemek bántanak. - morrant rá Maria Luisa. - Van pár gyermekem ki még a túlparton is tőlem várja a segítséget.
-Gyújtunk gyertyát. Felippát beültettem imádkozni, úgyis használhatatlan így Holdnapkor.
Maria Luisa bólogatott és intett a nőnek, hogy viheti a napi adag élelmet. Aztán még ott maradt ülve és nézte a falakat. Végül a térdére csapott és felállt.
-Ne szórakozz, Leeto! Vagy gyere haza, vagy menj a pokolba.