Minden nap kerítek egy kis időt, hogy itt, a bunker sűrű emberszagában
is lehessek kicsit egyedül. Úgy tűnhet, mintha meditálni vonulnék
vissza vagy épületes dolgokat tennék. Pedig csak sötétedek kicsit, és
a Neil-mentő akciónk előtt kapott méregkapszulával játszom. Pont mint
az imádkozók a rózsafüzérrel. A szabadság illúziója ehhez kötődik:
megnyugtat, hogy ha már nagyon elegem lesz, vagy teljesen kilátástalan
helyzetbe evickélek, bármikor végem lehet.
Engem eredetileg nem erre találtak ki. Egyelőre visz a sodrás, a
többiek élniakarása és a jól kirajzolódó gonosz szüntelen fenyegetése.
De igazából ezt az egészet nem kellett volna megérnem, - azaz nem
nekem kellett volna velük túlélni, hanem valaki egészen másnak. Ez,
kérem a klasszikus vígjátékbeli poén fogcsikorgatós különkiadása: úgy
érzem magam, mint aki tévedésből kapott jegyet Noé bárkájára. És
hosszan nem veszik észre, hogy nincs karja amivel ládát és állatokat
kéne rakodni, sem szája buzdító szavakra, ráadásul a glóriája is
hiányzik, pedig a válogatásnál az aztán alapfeltétel volt.
Ó, persze még kitartok, mert talán még segítem Szergej ködös
jobbvilág(R) prodzsektjét, vagy az általam kedvelt néhány ember
túlélését, de főleg tehetetlenségből. Mert könnyebb sodródni velük
mint higgadtan belegondolni, hogy ezt az egészet nem akartam volna
megérni. El kellett volna mennem a jó puha földbe aludni, mikor ránk
szakadtak az első jelek. Nem kéne most látnom majd a várost, az
elkábított és rabszolgasorsú százakat, a lenyúzott emberbőrt száradni
az omló utcákon. A felborított és széttépett autókban a maradványokat.
A különböző rendű-rangú démonokat és szolgáikat - nos, mindezt
megspórolhattam volna. Biztos nem akartam volna hordában élni a
kisszámú rongyos túlélővel, nem vágytam a kínkeserves újrakezdéseket,
nyomort. Elmúlhattam volna kultúránkkal együtt: szépen, jóllakva és
egészségesen, az arcomra fagyott értetlen grimasszal.
Optimistább kedvemben el tudnám képzelni hogy az egész rettenet,
amiben vagyunk, de főleg ami előtt állunk része valami súlyos
beavat(ód)ásnak. Hogy nem csak a mélység különféle bugyrai borulnak
majd ránk, hanem valami magasabb szférák megismerése is következik.
Szóval, hogy nem hiába leszünk a vak végzet (és a korántsem vak de
annál kreatívabb gonosz) játékszerei, és fordulunk majd ki megalázó és
gusztustalan módon önmagunkból. Hanem a végén még marad valaki
belőlünk, aki megértheti, hogy a mostani vergődésünk ért is valamit,
például lesz utánunk emberéletekben számolható nettó nyereség, vagy
legalább az ellenállás önmagát túlélő szimbóluma. Ám ennek, be kell
hogy ismerjem, nagyon kicsi az esélye: jól hangzó teóriáink, a tervek,
az egész nagy csapkodásunk magunk körül, értelmetlen csak és
magáértvaló. A dacos ökölrázásokat nem írja égi jel, - sőt, ha
Hatakéra gondolok, hát az egek ezerszer gyarlóbbak lehetnek nálunk.
Nem is marad más, mint utoljára Nuaimát idézni és fegyver helyett
mindenttudó középső ujjamat felmutatni:
"Pajtásom a végzet, cimborám a sors;
mit nekem, ha baljós tűz felé sodorsz,
s bár a sírom ássad, halál angyala,
akkor sem riaszt a büntetés jaja -
pajtásom a végzet, cimborám a sors."
Megmondom őszintén, hogy ez engem nagyon elszomorított. Egyrészt, hogy nem látod, hogy mi az ami miatt nagyon is szükség van rád, másrészt, mert nem vettem észre, hogy Gem vagy te, vagy mindketten ennyire sötétben vagytok. Tehát nem figyelek eléggé.
VálaszTörlésMa már tudatosan is ügyelek arra, hogy ne meséljek teljes pusztulást, vagy ne meséljek olyasmit amiből nincs kiút vagy ne meséljek olyan közeli npc-ket akiket ne lehetne megszeretni, ha ellenség ha baráti. Igyekszem fényt mesélni, de azt csak sötétben lehet. Szóval tarts ki, mert ez a bevezetés a fény elé.
Jó jó, valóban van bennem egy kis vonzódás a szélsőségek felé, és valóban szeretem a heroikus karaktereket kinyírni, de valójában nem sokat öltem meg eddig sem, na. Gemet sem fogom, csakazért sem.
Nyugodtan mesélhetsz bármit, teljes pusztulást is, mi a játékosok túléljük. Gem nem vagyok én :) A karakter bátran lehet depis, annak szabad.
VálaszTörlésNagyon erős ez a poszt. Elolvastam párszor. Nagyon kemény. Iszonyatosan jól írsz. Vitriol ide vagy oda nagyon nagyon jó. Ismét tettem egy rublikát azon elméletem igazsága mellé, hogy a kreativitás nem bekényszeríthető egy formába. aki az az bármiben az, legyen az rajz, írás, építés vagy ének. Maximum testi adottságai szabnak korlátot, de nem a feje, az biztos.
VálaszTörlésEz a Numahia baszk költő? Btw a baszk vérednek igazán ismerős lehetne az élethelyzet, sőt. :D Apád szerintem egyenesen elemében érzi magát... Na majd írok is róla, hadd lássuk mivel múlatja a napjait. Hehe.
nagyon klassz lett ez, rettenetesen képszerű és súlyos a leírás, ami Kansas utcáin vár ránk, egészen belefacsarodtam.
VálaszTörlésértem a depi okát egyrészről, másrészről a bennem lakó Liz persze szomorú, amiért nem látszik, pontosabban ő nem látja-veszi észre, mi munkál Gemben.
szerintem Gem messzemenően "megérdemli" a túlélést és nagy szükség van rá - és nem a varázslatra gondolok, attól nem leszünk többek, csak többre képesek. én úgy látom, h Gemben hatalmas szeretetteli energiák vannak. ő etet mindannyiunkat (vesd össze "aki engem szeret, az engem etet" :), ő volt az aki Neilnek kávét főzött és rántottát készített még a buszban, visszaadva ezzel az életkedvét, ő az aki a szeretteinket folyamatosan keresi és nézi, ő foglalkozott leginkább azzal, h Zei felébredjen, ő látta meg elsőre, h Raven több mint egy szárnyas spion, és végezetül az sem véletlen, h Neil és Zed mellett ő az, aki képes arra, h életeket mentsen a képességei által. érdekes párhuzamnak látom, h Zed is egy rejtőzködő darab, csak míg ő egy poénos csődörnek álcázza magát (nyilván ez is benne van, de nem kizárólag CSAK ez), addig Gem a vitriolja mögé bújik, mondhatni önvédelmi fegyvere a csípős nyelve. hatásos fegyver persze, csak közben elhiszi magáról h ez ő és nem több. szép példa h gonoszkodik Szergejjel, de akárhogy is nézzük, megmentette az életét úgy, h közben neki is komoly fájdalmai voltak.
Számomra az a leggyönyörűbb, hogy a bejegyzés végére - legalábbis a saját, mélyen szubjektív megítélésem szerint - egy teljesen pozitív, "mit-nekem-apokalipszis-vigyorogva-teszem-a-dolgomat-és-kész" verset idéztél:
VálaszTörlés"Pajtásom a végzet, cimborám a sors;
mit nekem, ha baljós tűz felé sodorsz,
s bár a sírom ássad, halál angyala,
akkor sem riaszt a büntetés jaja -
pajtásom a végzet, cimborám a sors."
Napsugár, Gem. :)