Raven

Raven végigrepült a főút felett. Az a nyugodt erő amit repülés közben érzett soha máskor nem jött elő.
Drogos vagy bazmeg.
Alatta a város mint egy kaleidoszkóp úgy váltogatta színeit annak függvényében hogy esett rá a napfény, az autók színei reflektáltak a napernyőkre és a csajok ruháira.. A tetők fakó vöröse és a lapostetők medencéi és zöldjei visszacsillantak a parkok vizein és füves ligetein. Raven imádott repülni. A feladat szerint minden nap tennie kellett három kört úgy, hogy pontosan tudja merre mozognak a megjelöltek. Néha Hatake úr olyasmit is kért tőle, hogy vigyen el valakit valahova. De ilyenkor az illető ájult volt és úgy is maradt míg ő átadta. A pályaudvari jelenet csődje félelmet ültetett a szívébe. A Vadászok nem szurhatják ki amikor repül. Olyan nincs. Hatake úr biztosította róla, hogy ilyenkor láthatatlan. Mégis, amikor azt a fickót kellett volna felemelje és átemelnie a teherszállítón kialakított kapszulába meglátták. Farewell, vagy hogy hívták megrémült tőle, majd a magas, akit talán Connornak hívtak megragadta és földhöz vágta. Ravenen eluralkodott a kis lények eszetlen pánikja. Elfutott. Egyszerűen elfutott. Hatake úrra gondolni sem mert és igyekezett elfelejteni, hogy milyen állapotban gyűrték be Farewellt abba az autóba keménykötésű feketefényű alakok. Inkább visszament és a hórihorgas feka után vetődött. Aztán észrevette, hogy Zed is ott ült a korláton. Zed. Zed a gyerekkori barát. Az egyetlen ember aki még annak látja ami egykor volt. Az egyetlen arc az életéből aki nem csapná be soha.Hatake úr sem csapja be de hatake úr más szabályok szerint játszik. Olyanok szerint amit ő nem igazán ért. Zed világa ismerős volt és érthető, kiszámítható és nagyon otthonos.

A Fő út lomha forgalma nem tört meg az ívben amivel az út kikerülte a temetőt és nekikezdett a keletre vivő mérföldeknek, amik elsője a szeméttelep mellett futott. A szeméttelepen nagy volt az élet. Szektások és kincsvadászok, nepperek és uzsorások, sok éhes szegényember és nyerészkedő kamasz próbált hasznot húzni a parajelenségből. Raven képtelen volt felfogni, hogyan képesek elkendőzni saját maguk elől is a valóságot. Ezeknek az embereknek nem volt furcsa jelenség, ahogy a szeméttelep roncsaiból új, vadonat új holmik nőnek. Nem volt gyanús, hogy az egykori mocsok és bűz közepén most harsogó fű és életerős fácskák nőnek. Isten szeretetét látták benne. Vagy egyszerűen a gyors meggazdagodást és nem firtatták a miérteket és a hogyanokat. Raven látta a lényt ami ezt szőtte és látta benne az éhséget a többre.
Magasan szállt és Zedre gondolt. Arra ahogy a fekete után nézett a parkolóházban. Ahogy nem válaszolt azonnal a kérdésre. Raven szája megkeseredett.

Visszarepült a parkolóházhoz. Leszállt a tetőn és beleremegett a fájdalomba ami a teste átalakulásával járt. Megütögette a combjait és megropogtatta az izületeit mielőtt elindult felefele. Az ajtó persze nem volt sehol. Zed a túloldalon ült az orvosi rendelő kijáratának korlátján. Arccal a parkolóháznak, háttal a kapunak. Raven nagy ívben került, nehogy Zed észrevegye, aztán leült a hot-dogosnál és lassan elkezdte csócsálni az agyonsózott sültkrumplit.
Zed valahogy mindig vidám volt. Dacára az egész elcseszett életüknek, a magányuknak amit sosem oldottak egymásnak sem, a sokk csajnak az edzőteremből, akik hatalmas tátongó lyukakat ütöttek Zed szívén és dacára annak, hogy még mindig nem tudja mit akar kezdeni magával. Zed töretlen jókedve tartotta fent Ravent is a felszinen, egészen Hatake úr felbukkanásáig.
Nézte a sötétzöld dzsekis srácot és legszívesebben odament volna hozzá és elmondott volna mindet.
Repülj inkább! Faszfej.
A sürgetés, a viszketés a hátában egyre erősödött. Amíg reült a világ a lehető legtávolabb volt.
Megcsörrent a mobilja.
-Igen.
-Indulj el. Hozd el a kis táskát a nőtől és mutasd meg a formád a könyvelőnek.
-Itt vagyok a parkolónál.
-Minek?Hagyd a neszeket, hátha meglát valaki. Délre legyél a könyvelőnél.
-Igen.
Raven kinyomta a telefont és Zedre bámult. Aztán kidobta a maradék krumplit és elsétált a másik irányba.
Hatake úr jobban tudja.
Repülj!