Szergej története

Úgy sütött rá a nap, mint Gradacban a tengerparton. Mikor Juraval és a kis Mariaval lementek stoppal. Hosszan feküdtek a homokba. A tenger hideg volt, de a nap melegen tűzött rájuk. Maria bőre hamar lebarnult. Estére olyan volt, mint egy cigány lány. Ugratták is vele. Csomót kötött a szoknyájából a csípője alá. Kivillant a combja.

Szergej hátát nyomta a tégla, ahogy nekidőlt a szarrá lőtt háznak. Valami családi ház lehetett. A belső oldalon a törmelék közt látott egy dömpert és mintha a megpörkölődött tapéta is valami macifigurás lett volna. 

Figyelte az utcát. Az egykori családi ház egykori verandájáról tökéletesen belátta a falut. A ház a T elágazás fejében állt, pont középen. Szergej láthatatlannak érezte magát a szétlőtt házfal előtt. Az izzadtság néha lecseppent a szemöldökéről. A gépfegyver biztonságos érintése otthonos bőrkeményedéseket gyúrt a bőrére.

Látta ahogy lassan visszatértek. Neki aztán egyre ment mifélék. Szerbek vagy bosnyákok vagy bárki más. Mindegy volt. Jól megfizették, és kellő számú elszánt fickót adtak mellé, hogy rendet tudjon teremteni.

Otthon, Ukrajnában sem cicózott volna sokat. Volt, hogy meló volt, volt, hogy összevertek cigányt, zsidót, oroszt, amit éppen kellett. Nem hagyott nyomokat. Nem hagyott túlélőket.

A szerbek is meghívták, és biztosítottak mindent. Tette hát, amiben igazán jó volt. 

Túl voltak már Vrhpoljén, Seljanán és most tartottak vissza Szarajevó felé. Belefért még egy-két falu.

Lassan felemelte a géppuskát. Igazított a lábán, hogy meg se rezzenjen szinte a felsőteste ahogy elindítja a sorozatot. A parasztok már elég közel értek. Egy lány észre is vette. Szergej behunyta a szemét és elkezdett lőni.

A szemhéja mögött megkezdődött a csillagtűz lobogása. Ezernyi daragbra robbant valami, hogy valami olyan elképesztő lángkitörést produkáljon, amihez képest egy tüzijáték lószar se. Szergej tudta merre vannak a többiek. Minden rettegő kis szarzsákot pontosan ismert. Tudta hogy bújnak el, tudta miként választanak búvóhelyet és tudta hogy mind halálosan be van szarva. 

Kinyitotta a szemét. A négy hulla ott hevert az úton. A gépfegyvert a hátára fordította és elindult az egyik piszollyal le, a többi visszamerészkedő felé. Halkan ment, mint egy macska. Az orrlikai kitágultak. Lassan, mélyen lélegzett. Aztán mikor végre elég közel ért a szűkölve rettegő két nőhöz behunyta a szemét.

Nem látott semmit, csak valami halvány derengést, de volt már annyi rutinja, hogy tudja, hogy oda lőjön. Az asszobnyok a lövések hatására felrobbantak mint egy egy csillag. Szergej beleremegett a látványba. Aztán lassan kinyitotta a szemét.

95'-ben, már majdnem a végén a háborúnak, egyszer ott állt a szarajevói piacon. Látta az aknavető gránátok nyomait. Virágokra hasonlítottak. Olyan rózsára, amilyet a népviseletekben hímeznek az asszonyok. Addigra már járt otthon is, mert el kellett rendezzen egy adósságot. Szép munka volt az is, bár nem durrantak akkorát azok a szarháziak, mint idelenn délen a bosnyákok vagy szerbek. Sosem tudta megkülönböztetni őket. A nyelv még hagyján, de a többi... Sarajevo elég durván nézett ki. Alig lézengett benne ember, és aki ott volt is, olyan szemmel nézett, mint akinek mindegy. Jól megnézte azt a lényt, aki az egyik aknanyom mellett állt és a lábával piszkálta a felsértett aszfalt szélét. Szergej behunyta a szemét és látta a lány körvonalait a retinájába égve. Megkívánta azt a lányt. Ugyan szinte minden napra jutott neki valaki, hiszen ez a fizetsége része volt, most mégis ezt a lányt akarta. Abban a ronda virágos kardigánban, abban az eszelős undorító barna cipőben. 

Odament hozzá. Az nem vette észre. Mögé lépett, mit sem törődve a rejtekből figyelő amerikai katonákkal és ívesen leszarva az övéit a túloldalon. A lány felnézett, de addigra már a háta mögött volt. A pisztolyt a hátához nyomta, míg a szabad kezével elkapta a lány állát. Félrefordított a lány fejét és beleszagolt a haja tövébe.

-Pont megfelelsz. - suttogta ukránul.
A lány remegni kezdett. Szergej átkarolta, mintha a csaja lenne és elindult vele a romos Krauvice utcán az első kapualjig. Ott befordította a kapu alá és szétrúgta a lábait. Az arcát a hideg, repedezett falhoz nyomta és kitépte a bugyit a lába közül.
-Emlékszem magára. Maga ölte meg a bátyám.
-Könnyen lehet.
-Megölöm.- sziszegte a lány.
-Jó. - hagyta rá Szergej és ráfordított a félig elégett kukára, hogy könnyebben benyomhassa a farkát.
A lány lába ekkor hátralendült és jól ágyékon találta Szergejt.
-Te kis ribanc! - kiáltotta, de a lány addigra hátrafordult és beakasztott egy konyhakést Szergej zubbonyába a harmadik és a negyedik gomb között.
Nézte a lányt, hogy a fények kiáradnak a szeméből, ahogy feltör benne valami tűz.Gyönyörűnek találta. Sokkal szebbnek, mint a felrobbanó pondrókat a géppuskája előtt, vagy a sreckovói asszonyokat akiket orgazmus közben lőtt agyon, hogy lássa nagyobbat pukkannak e közben. Valószínűleg tetették az orgazmust, azt remélve, hogy előbb szabadulnak.
A lába kicsúszott alóla, és elterült a földön. Nem gondolta, hogy haldoklik, sokkal inkább merengett a szépségen. A lány elvette a pisztolyát és otthagyta, letolt gatyával és álló farokkal, hanyatt fekve a félig elégett kuka mellett egy kihalt ház kapuja mögött.
A vér finoman szivárgott a nem túl mély sebből.Az elméje azonban úgy döntött, hogy haldoklik, ezért szépen elkezdte lepörgetni neki az életét. Nem sietett, szépen mindent megmutatott. Felvillantotta a gyerekkorát abban a huzatos bérházban. Az első tévéjüket. Apja mindig nedves bajuszát és anyja majdnem szőke vállig érő haját, amibe olyan könnyen beleragadt bármilyen ételszag. A házuk közelében álló magányos mászókát, ahol középiskolásként először cigizett, és ahol kis híjján megerőszakolta az a puha, fehér húsú Drojecska. Felidézte neki azt a bolti lopást is, aminek eltusolásáért cserébe ki kellett hallgatnia két fegyveres faszit egy raktárban. Aztán a két fegyveres egyike kopókkal üldöztette napokig. Mikor végre elkapták, a kopók egészen laza szerkezetűre verték. Akkor látott először ilyen csillogást. Sztolja csillant egyet, mikor megadta magát a sokkolónak. Szergej nézte az emlékeit és meglepődött mennyire mást mutatnak emlékei így, kívül állva, felnőttként.
Lassan elgördült a kép Boszniáig, és aprólékosan végignézhette az összes mészárlást. Majd Vrahoticében megállt a kép és kimerevedett egy férfin.

Valaki felemelte és sietősen elvitte. Aztán lekapták róla a ruhát és összevarrták a sebet. Aztán feküdt és nem akarta kinyitni a szemét. Aztán mégis kinyitotta. Aztán pár nap múlva kiengedték és visszavitték az egységéhez. Mégsem lehet gyilkolni vezető nélkül.

Sebrenica. Ott volt ugyan az UNPROFOR bázis, de ez nem zavart senkit. Simán lerohanták a várost. Gondosan kiterelték a népet, akik persze az amcsik irányába próbáltak menekülni. Vlad és Petrov vezetésével szétválogatták a birkákat. kisfiútól aggastyánig minden hímneműt kivezettek. Felállítottak szépen és adagonként hegybe lőtték őket.
Szergej már előre örült a csillagzásnak. Mikor a lőparancs elhangzott behunyta a szemét. Most először látta a kivégzőosztagot is. Most először érezte meg mi megy végbe ott, azoknak a lelkében akik lőnek. szemei kipattantak és ő üvöltve rohant le hátra, a főutca felé. Ki ebből a pokolból. Ki a démonok árnyékából. Lőttek utána, de nem találták el. Basthovine felé ment, majd Vlasenicába. Először lopott egy terepjárót, aztán egy teherautót. Aztán feltankolt fegyverrel aztán eldobálta. Aztán lopott kenyeret és lopott civil ruhát. Szeme tágra nyitva végig mint egy eszelős. Nem tudott aludni, és ha csak pislogott látta az árnyakat. Nem érdekelte már a távoli csillogás. Mert mindenhova odavetült a pokol árnyéka. Ha aludt is egy keveset ülve valami zugban üvöltve ébredt, állva, talpig leizzadva. Sarajevot messze elkerülte. valahol északon lépett át Magyarországra és indult haza Ukrajnába. Budapesten elakadt. Elaludt a vonaton. Egy szende képű sráccal volt egy kupéban és az simán kirabolta. Mikor Szergej megébredt, üvöltve mint rendesen a srác leütötte. A pályaudvaron, Budapesten tért magához. a kalauzok beszéltek hozzá. Ő pedig nem látta őket, csak az árnyékot a pályaudvar falán amit ő maga harapott ki a napból.

Hetek teltek el valahogy. Evett és aludt és üvöltözött és szétvert bármit. Benyugtatózták és lefektették. Aztán mikor már a zsibbadtságtól beszélni sem tudott kiengedték. Vladek találta meg abban a nagy aluljáróban. Vladek, a jófiú. Annyira fényesen ragyogott, hogy Szergej nem mondta meg neki az igazságot.
-Kiraboltak.
-Jézusom. Menjünk el a követségre.
-Á, nincsenek meg a papírjaim. - titokban remélte, hogy Vladeknek fogalma sincs ilyen dolgokról.
-Új papírok kellenek. Velem jöhetnél.
-Nem megyek haza.
-Gyere velem amerikába.
Vladek az unokaöccse volt. Messze okosabb, mint bárki akivel valaha is találkozott. Vladek mindig éltanuló volt és ösztöndíjas és remek humorú kedves gyerek. Sosem focizott, nem verekedett és nem is csajozott. Tíz évvel volt fiatalabb Szergejnél.
-Amerika?
-Amerika. Hm?

Hat hét volt, mire újratermelődött az identitása. Vladeknak és a külügyesnek azt hazudta, hogy riporter volt Boszniában. Aztán felültek a gépre és minden ott folytatódott ahol Srebrenyicában abbahagyta. Azzal a különbséggel, hogy New Yorkban rá vadásztak, nem puskával lőttek, és senki másnak nem látszódtak. A lövések valódiak voltak, a démoni árnyak pedig megvastagodtak. A csillogás elhalványult és a félelem benőtte a lelkét, mint otthagyott kenyeret a szürkepenész.
Vladek elment valami egyetemre, valahova nagyon délre. Szergej pedig bezáródott egy városba amit démonok vezettek, ahol éjszakánként kaparó körmök és suhogó szárnyak dúdolnak altatót neki. Ahol egyetlen szövetségese egy hasonlóan mocskos multu feka, aki csúnya, majomszerű ábrázatával és aránytalanul hosszú végtagjaival együtt is az egyetlen barátságos ábrázatot jelentette neki. Az egyetlen figurát akivel beszélhet az árnyakról. az egyetlent, aki néha, ha jól mennek a dolgok elég fényes ahhoz, hogy elnyomja az árnyakat.