technikai részletek

-Nem kell hozzá jó szem sem, meg nagy ész sem.
-Köszi.
-Jah. - Szergej felvigyorgott Neilre. - Próbáld ki.
A kavicsok megcsikordultak Neil kezében. A finom por, ami mindenre ráült a bányában finom szürkeségbe vonta a kezét és a cipőjét. Fent álltak a külszíni fejtés legmagasabb pontján és kavicsokat dobáltak a tisztára simított porba.
-Kör?
-Hát ha a legkönnyebbnél akarod kezdeni.
-Legyen egy kályha.
-Jól van. Végül is nem a kézügyességedért szeretünk. - Szergej egyre jobban vigyorgott miközben hátrál két lépést. Neil megnézte a szobányi tükörsima port  és elképzelte a kezében lévő kavicsok röptét. Hátrafordult Szergejhez.
-Végülis, nem olyan nehéz. Ha pontosan dobom akár sikeülhet is.
-Ne fárassz! Dobd!
Neil finoman dobta el a borsónyi kavicsokat, egyszerre, egy mozdulattal, olyan formán, mint ahogy öreg franciák dobják a petang golyót őszi sétányokon. A kavicsok félméteres körben hullottak a porba, majd két méterre Neil lábától.
-Egész szabályos. - vigyorgott Szergejre.
-Akkor most hogy az óvódás feladaton túl vagy, dobj egy négyzetet légyszíves. - komolyodott el az ukrán és beslattyogott lustán a porba a kavicsokért.

-Kisasszony, ha nem bánja, megnézhetem a könyveit? - a professzor lassan ült le a busz lépcsőjére Gem mellé.
-Nem. Tessék csak. Igazán jókis olvasmány.
-Andreas Urdanetta di Colterra hmm. Nem is tudtam, hogy írt ilyen lénygyűjteményt.
-Hát pedig. - Gem fel sem nézett az apjától kapott bestiáriumból.
-Tudta, hogy az ilyen lények anyagi teste mennyire illékony? A haláluk után pár órával már kimutathatatlan, hogy valaha volt nekik.
-Igazán? Az emberi hullák bezzeg megmaradnak, akiket megöltek.
-Hát igen. Nos... hm. Igen.

Letto agya belezsibbadt a térbe. A hegyoldalban ereszkedett Maus-zal egy kacskaringós, meredek egyszemélyes ösvényen, amiről nem tudtál eldönteni, hogy állat vagy ember alakította e ki. Leeto sosem járt még így a vadonban és teljesen lenyűgözte a belátható tér hatalmassága. A hegycsúcson hosszan nézte a hegyláncokat és az alattuk kibomló erdőséget. Az ösvényen lefele már igyekezett nem a tájra figyelni, annyira belefáradt megtöltötte az a rengeteg adat amit megtudott róla. Mause is elég izgalmas nőnek tünt, és mivel hosszú kirándulásuk alatt nem sokat beszéltek, Leeto igyekezett kihasználni a hazáig hátralevő órácskát, hogy megtudjon még pár dolgot a lányról.
-Tényleg felgyújtottad a házad?
-Melyiket?
-Hát... gondolom amiben laktál? - Leeto hátra nézett egy pillanatra a lányra.
-Az utolsót? Igen. Azt is. De volt egy Dakotában amit nem. Azt a csini sárgát.
-Volt egy amit nem gyújtottál fel és volt másik pár amit igen? - Leeto összemorcolta a szemöldökét, de nem nézett a lányra, inkább az ösvényre szegezte a tekintetét.
-Aha. Nagyon szépek amikor égnek a dolgok ám. Azt szerettem a legjobban amikor nem benzinnel kellett belocsolni, hanem valami izgalmasabbal. - Mause hangja egészen vidáman csilingelt. - Volt egy ronda fotelem egyszer. Mustársárga volt, a házzal együtt volt, ilyen hatvanas évek dizájn, tudod.
-Jah.
-Aztán mikor felgyújtottam a házam, azt kihúztam a teraszra, hogy lássam jól, hogy tutira elég. Műszálas szar volt, de biztos akartam lenni, mert abban ültem szinte mindig amíg ott laktam. Érted.
-Jah.
-És képzeld, olyan gyönyörű lángja volt. Úgy égett mintha valami hatalmas virág lett volna. Sötétvörös lángja volt, gondolom valami vegyszer miatt amivel a szivacsát kezelték atkásodás ellen. Mindegy is. De hallod a szín! Azóta sem láttam olyan szép tüzet!

Liz a konyhában ült a Telefonközpontossal. Bean frissen borotvált kopnyája megcsillant a besütő nap fényében. Kezükben a hámozókések nyugodt tempóban alakították éppen olyan fényes kopasszá a krumplikat. Liz néha felpillantott Beanre. A srác idegesen matatott a krumplikkal, aztán letette a hámozókést és behúnyta a szemét.
-Nyugi, majd belejössz. - mormogta Liz.
-Nem tudom.
-Én sem szoktam krumplit pucolni, és ha ez a két zsák elfogy nem is fogok sokáig... érted. - rávigyorodott a srácra és elégedetten konstatálta hogy Bean lehúnyt pillái alatt szintén elmosolyodott.
-Van valami amitől féltél, hogy nem lesz meg, de mégis megvan? - kérdezte még mindig lehúnyt szemmel.
-Hm. Azt hiszem a dobverőim jó hogy meg vannak. Meg egyáltalán. Ja és a boxkezstyűim is.
-De nem zenélsz sosem.
-Nem igaz! Tegnap is doboltam.
-Hm.
Bean újra nekiállt a hámozásnak.
-Te programozó vagy, ugye?
-Igen. De mindegy már.
-A te géped sem megy?
-Nem.
-Mitől?
-Valahogy a levegőben van valami ami kicsinálta a processzort.
-Fura.
-Az. De mindegy. Úgyis vége lassan.
-Nem hiszel benne, hogy túléljük?
-Nem tudom.
-Tegnap hallottam, hogy gépeltél. Azt hittem a te géped még jó.
-Csak gépeltem.
-De... hogy, ha nem jó a géped?
Bean letette a krumplit és a kést, rámeredt Lizára, de amint a lány is felnézett ő elkapta a tekintetét.
-Csak úgy gépeltem, érted? Te is doboltál tegnap pedig nincs dobod csak dobverőd! - hangja elfúlt a mondat végére. Sietve állt fel, a hámozókés lebillent az asztal széléről és leesett a finom szürke porba ami mindent beborított a bányában.