Vendégbejegyzés - Gem

Na tessék, már megint a Botok hetes...

Aztán lehet, hogy tényleg genetikus. Lehet, hogy a nyelv csengése-ropogása adja tovább, azé a nyelvé, aminek sokáig csak versek, dalok, balladák és hősi énekek által őrzött verziója volt. Mert más használatát tiltotta a mindenkori külső hatalom. De megőrizte a konok, kiirthatatlanná edződött fajta. Az sem csoda, hogy aztán ezekben az emberekben őszinte és olthatatlan igény maradt az ellenállásra, nagyjából bármilyen hatalommal szemben. Minél erőszakosabb és gonoszabb támadások jöttek, annál lobogóbb lett az ellenállás szelleme. A csöndben nevelt és fegyverré fejlesztett indulat, megfelelően tüzes emberekben - ó, nem gondoltam, hogy én, a giznya és cinikussá aszalt utód, örököltem valamit is belőle. De lám, most milyen természetes lett: az ellenállók közé tartozom.

A tetoválásokat amolyan mesterséges anyajegynek éreztem, és a fájdalomért nem rajongok. Hogy mégis felkerült a bal felkaromra a lauburu, - a "négy fej", a baszk hazafiak egyik szimbóluma - az tulajdonképpen Artzak úrnak, illetve a verseinek köszönhető. Illetve valójában persze a személyének és a hozzá fűződő plátói szerelemnek. 

Artzak igazi lánglelkű hazafi volt, és kiskamasz koromban ennél romantikusabbat nehéz lett volna elképzelni. Apa itt Amerikában csak némi honvággyal kevert halvány nemzeti dacot őrzött, de gyönyörű fordítást remekelt a földije verseihez. Két éven át gyakran és hosszasan beszélgettek a lugasban - ez egyedülálló az én mizantróp apám történetében - valószínűleg Artzak úr mindkettőnket elvarázsolt. Minden mozdulatát, szófordulatát utánozni akartam, a legegyszerűbben a mintát sikerült, amit ő is viselt. A tetoválásra aztán egy fél éven át spóroltam - sértésnek éreztem, hogy aki felvarrta nem érezte, mekkora dolgot művel, hogy milyen szimbólumot is rajzol valójában. 

Aztán az egész szabadságharcos-legendás gondolatcsomag elsűllyedt a kamaszkor ingoványos mélységeiben. Felnőve meg mesévé szelidült, mint a pattanásos lázadó évek nyomorúsága előtti minden történés. De mostanában, mikor eszetlen, nehezen hihető és még kevésbé magyarázható dolgokat művelek, az egyetlen indoknak ez jut eszembe. A nevetséges fizikumommal fel-le rohangálok a városban, képzett fegyvereseknek esek neki. Ismerkedek olyan lényekkel, akik nincsenek is (de legalább nagyon ijesztőek.) Az újságíráshoz felturbózott empátiával elgázolok egy kardos támadót. ...és persze olyan dolgokat tanulok, amikért vagy kényszerzubbony, vagy nem is olyan rég máglyahalál szokott járni. Talán azért csinálom,  mert a nálam nagyobb és láthatóan gonosz hatalommal dacolás jó, sőt, dícséretes. Az ellenállás csodás lételem, - nem ígér hosszú életet, de jó benne lubickolni!