Vendégbejegyzés - Gem

A szörp palackozóban még csendes minden. Sem káromkodás, sem ima sem
jut eszembe. Helyettük a bestiárium sorait próbálom morzsolgatni: "ne
irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak..."
A legkevésbé ide illik, az édes, sűrű kulimász tartályai közé.
Ragacsos, gondtalan és sekély hétköznapokra kéne gondolnom, de csak a
fuldokló ébredések járnak a fejemben. Mert volt egy visszatérő
rémálmom: egy régi szökőkút bedugult, mocskos medencéjébe szédülök
bele, és a néhány arasznyi mélynek becsült pocsolya beszippant.
Mocskos, hínáros mélység húz magához,  kiáltani sincs időm, pedig
többen játszanak körülöttem. És most ébren ugyanez: osonunk, mint aki
vékony jégen jár, tudva, hogy a jeges lében, ott lent sötét és
formátlan mélységben nem alszanak annak lakói.
Talpam alatt felfestve buta, mosolygós kis figura, a szörp logója.
Talpam alatt a betonlapok: a mélység fedele. Akármilyen morbid, a
szörnyek ízlésére gondolok - utálniuk kell a tömény édességet. Mert a
vér sós, így biztos a lélek is - és ők azt szeretik. Hatalmas matt
fémtartályok, benne az émelyítő masszával: elég lesz vajon? Elég
lesz-e a puszta akarat mellé, hogy bebetonozzunk egy ilyen
véráldozattal fúrt átjárót?
Le merek majd lépni a betonlapokról, hogy újra átmásszak a
véres-robbantós akciónk helyszínére? Mégis, mekkora bolond vagyok,
hogy jószántamból jövök vissza a pokol egyik kapujához?

A rettegés gyürkőzik bennem a tenniakarással, mert tétlenül várni a
legkínzóbb. De tenni keveset tudok. Közben Hatake a gyár túloldalán
úgy ül a meggyilkolt rendőrök autójában, mint kisebb démon a nagyobb
ajtaja fölött - vízköpőként. (Ó, hogy pont ráesne a konténer...)