Vendégbejegyzés - Leeto (Patak)

Felkelt, és amilyen halkan csak bírt, lekecmergett az ágyról. A hajnal hidege végigkarcolta a mellkasát. A szeme gyorsan alkalmazkodott a sötéthez, és néhány pillanatnyi gondolkodás után azt is fel tudta idézni, hova dobta le a ruháit tegnap éjjel. Nesztelenül felrántotta magára a pólót, nadrágot, és mezítláb kifelé indult. Liza halkan felnyögött az ágyon. Leeto megtorpant, és visszanézett. A függöny résein beszivárgó alig-fényben csak a lányok körvonalait látta; Liza szőke loboncát, gömbölyű vállát, Gem törékeny állát, kecses karjait. Egy talpat, amiről hirtelen nem tudta eldönteni, melyik lányhoz tartozik, egy félredobott párnát és egy melltartót. Rajtakapottan fordult el, mint aki tiltott dolgot művel, és a cipőit felmarkolva a konyhába ment. Ivott egy pohár vizet, és tett néhány kört az asztal körül. Négy pizzásdoboz, egy rekesz sör, két szétrágott végű toll, kézírásos kották, Gem laptopja. Háromszor négyes szoba, dél-délnyugati fekvés; a központ huszonnégy percre, a Cloudy úgy tizenhárom-tizennégy, a kórház nyolc. Ivott még egy kis vizet, aztán a poharat a pultra állította és felvette a cipőjét meg a kesztyűit. A bringa az előszobában várta. A vállára kapva vitte le a lépcsőkön, és a zöldre festett vasajtót kitárva az utcára lépett. A feje felett kattanva kialudtak az utcalámpák. A pakisztáni boltjában nem volt senki, csak maga a tulaj. Sötét hegyként komorlott a patika tisztaságú pult mögött, és Leeto-nak úgy tűnt, amióta csak ismeri, ugyanazt a megfoghatatlan írásjelekkel telerótt újságot tartja maga előtt, és a kezében ugyanúgy füstölög a cseresznyés dohánnyal töltött pipa. Levette a bonbonos-dobozokat a polcról, fizetett, a pakisztáni pedig rá se nézve tette a kasszába a pénzt. Leeto visszaült a nyeregbe, és miközben észak felé kanyarodott, mélyen beszívta a levegőt. Összesen tizenkét autót látott, meg a negyvenes éjszakait, garázsmenetben. Intettek egymásnak a sofőrrel, és a busz megvárta, míg elhúz az orra előtt és felkanyarodik a Highland Avenue-ra. Itt még annyira sem volt mozgás az utcákon, mint odalenn, de az otthon földszinti ablakai a korai óra ellenére is világítottak, és egy ételszállító furgon éppen kikanyarodott a gazdasági bejáraton. Leeto megvárta, míg elhajt, aztán besuhant az összecsukódó kapuszárnyak között. Nem lett volna szabad behoznia a bringát, de ha csak tehette, nem hagyta kint az utcán. Tett egy kört a lebetonozott udvaron, aztán a keleti bejárathoz gurult, és leszállt. A portásfülkében olvasólámpa égett és televízió fényei vibráltak, amitől olyan lett, mint egy akvárium. Leeto megkocogtatta az üveget, mire egy negyvenes, kifejezéstelen tekintető fickó dugta ki a fejét a beszélő nyíláson.

-          – Mi van? Hogy jutott be?

-          – Ajándékot hoztam – Leeto felemelte az egyik dobozt. – Mitchell bent van?

-          – Délutános.

Leeto elgondolkodott.

-          – Oké. Akkor itt hagyom.

-          – Én nem vehetem át. Várjon – a fickó visszahúzódott, és felvett egy ósdi bakelit telefont. Vakkantott bele néhány szót, aztán intett Leeto-nak.

-          – Mindjárt itt az ügyeletes. A járművet vigye innen!

Leeto bólintott, és odébb gurult a bringával. A bejárathoz vezető tejüvegezett verandán fény gyúlt, és nemsokára kinyílt az ajtó. Fiatal, vörösesszőke lány állt a lépcsősor tetején fehér köpenyben; a haja szigorú copfba fogva, a karjait fázósan összefonta maga előtt. Leeto-t meglátva hátrahőkölt és körbepillantott az udvaron.

-          – Helló – Leeto próbált bizalomgerjesztőnek tűnni – Ajándékot hoztam.

A lány habozva méregette; a szemei vörösek voltak az éjszakázástól.

-          – Csoki – mutatta a dobozt Leeto, és fellépett a lépcsőn. – Itt hagyom, rendben?

-          – Ki maga?

-          – Az miért fontos?

A lány kihúzta magát, és a zsebéből szamárfüles jegyzettömböt, meg egy kupak nélküli tollat vett elő.

-         – Nem vehetem át csak úgy. Előírás. Fel kell vennem az adatait.

Leeto sóhajtott, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy visszajön délután, mikor itt lesz Mitchell. De ki tudja, mi lesz délután. Ki tudja, mi lesz akár egy óra múlva is.

-          – Neve?

-          – Parker. Leeto.

-          – A csomag?

-          – Csokoládébonbon. Mogyorós.

-          – A címzett?

-          – Khm…nincs címzettje. Csak adja be az öregeknek, oké?

A lány értetlenül nézett rá.

-         – Nincs címzett?

Leeto elnyomott egy újabb sóhajt.

-         – Nézd…ne haragudj, ugye tegezhetlek…szóval apám volt itt nálatok kétezer-hattól most májusig, és én minden hónapban hoztam neki egy ilyet, ő meg annyira hálás volt, és annyira jól érezte magát itt, hogy rutinból néha még mindig erre jövök és hozok egy csokit. Charles Parker. Ennyi.

A lány nézte, és látszott, hogy nem érti. Leeto még feljebb lépett, és a kezébe nyomta a dobozt.

-          – Mindegy. Vedd el. Csinálj vele, amit akarsz, oké? Bocs, ha feltartottalak. Viszlát.

Azzal visszament a bringához és nyeregbe szállt; intett a portásnak, aki nem intett vissza, csak mozdulatlan tekintettel követte, amíg a kijárathoz gurult, és hosszan váratta, míg végre kinyitotta a kaput.

A bent töltött tizenegy perc elég volt hozzá, hogy az égbolt világosodni kezdjen, és a város utcái mormolva felébredjenek. Leeto megkerülte az épülettömböt, és a kettőnegyven magas kőfal mentén a déli oldalhoz hajtott. Az itteni kapu kovácsoltvas volt és rozsdás, csipkefinom cirádákkal és széles, lelakatolt vaslánccal. A rudak között látni lehetett a parkot; a kanyargó sétautakat, a diszkréten nyírt sövényeket, a padokat, és távolabb az ősfák oszlopait. A bringát nekitámasztotta a falnak, és hátát a kapu egyik oszlopának vetve leült a földre. Ölébe vette a második bonbonos dobozt, forgatta a kezében, aztán kinyitotta, és kivett belőle egy csokit. Szevasz, apa, gondolta, és szinte látta az öreg féloldalas mosolyát, ráncoktól barázdált arcát, niktontól sárga ujjait. És a következő kép nem a piros tégla volt, vagy Saul bizarr holtteste, vagy a madárember, hanem az, amit Liza lakásában ma hajnalban látott. Liza és Gem a takarók alatt, a ruháik szanaszét a szobában, ő az imént kelt ki közülük, és a bőre olyannyira emlékszik még az érintésükre, hogy már a gondolattól is megfeszülnek az izmai. Mondd meg, most mi a fenét csináljak?