magántanárok - 1

Raven nevetése hátborzongató volt. Mint valami eszelős sikoltozásba fúló kényszerű kacaja az őrület hideg sötétjében. A nappali koszos szőnyegén hevert, lábait felhúzva, karjait maga köré ölelve. Tetéről a ruha lefoszlott és látszani engedte a mély lila ütésnyomokat, vágásokat és töréseket.
Liz és Nat fölé ugrottak, Szergej csak ült tovább a magas bárszéken és szenvtelenül figyelte őket.
-Jézusom, Rav' mi történt?
-Lekövettem... - könnyei vastag csíkban folytak a szeméből - a szálat ami a srácok halott szellemeit még fogta.
-Csak nem egy pap? - Szergej lehuppant a székről és szedett még egy adagot a sültből.
-Nem.
-Hagyd már! Nem látod, hogy alig él? - Liz szemei szikrát szórtak.
-Nem tudom. - fejezte be Raven és felült. Nat nem tudott hozzányúlni. Mögé lépett, hogy felemelje, de képtelen volt rá. A fiú körül olyan hártyák lebegtek még mindig amik nem tartoztak a fizikai világhoz. Undorítóak voltak és idegenek.
-Megleszek. - motyogta Raven és elkezdte letépkedni megmaradt ruhafoszlányait. - majd ha Zed hazaért, szóljatok neki, kérlek, hogy nézzen rám.
-Reggelig nem jön haza... - vallotta be Liz. - Valaki feleségét szórakoztatja éppen.
-Jah. - Raven elvigyorodott miközben lehúzta azt a cafatot ami a cipőjéből maradt. - Milyen jó neki. - felnézett Lizre, kisfiúsan, félszegen. - Kinek a felesége?
-Fogalmam sincs.
-Pedig valószínűleg ez a legizgalmasabb az egészben.
Szergej mosolyogva bólintott a vacsorája felett.
Net megkereste a kutyát és Ravenhez irányította. A szellem eb odahevert a csapzott fiú mellé és elkezdte lemosdatni róla a túlvilági szennyeket.
-Valami dinoszaurusz szerü hülye ez. nem akart megölni. Mondjuk én sem akartam őt... - vallott színt végül Raven. - Olyan baráti csetepaté volt, mint Zeddel szoktunk.
-Zed sosem töri semmid!
-Jaj Liz ne már. Már hogy ne törné el bármim. Csak össze ios rak. Érted.
-Puffogtatás. - tette hozzá Szergej teli szájjal. Csóválva törölte ki a szaftot egy darab kenyérrel.

Nat a bejárati lépcsőn ücsörgött és próbált nem látni. A kuka mögötti bozótban szerelmi bánatok nyomai lapultak. Ondó és könnyek. A kapu lépcsőjén, ahol ő maga is ült hosszan ült valaki, akinek íze behálózta az egész házat. Az a valaki itt ücsörögve figyelt. Nat nem tudta megmondani, hogy férfi volt e vagy nő. Csak azt, hogy nem a ház mostani lakói közül való. A kutya ismerte. A ház is. A hangulat amivel megépítette ezt a menedéket olyasmi volt mint Neilé. Óvó, felügyelő, óvatos. De ez az ember gőgösebb és arrogánsabb mint Neil. Ha egyáltalán él még. Keményebb, feszítettebb valaki. Nat apró kortyokban ízlelgette a házat. Lassan teljesen kiismerte, és biztos volt benne, hogy bármikor felismerné a gazdáját. A szellemekkel kapcsolatban nem volt értelme az időnek se a térnek. Nat pontosan tudta ezt, így nem ringatta magát illúziókban. A hát nem valami új, a felébredett lakója is lehet már évtizedek óta halott.
Az ajtó kinyílt mögötte és Raven frissen mosott alakja lépett mellé. Tiszta, hamuszürke pamutnadrág volt rajta és egy fekete atléta.
-Van valami amit meg szeretnék mutatni, mielőtt elválnak útjaink.
-Nem hiszem, hogy elválnak.
-Nem megyek vele Európába. Téged fog vinni.
-Én csak egy fodrász vagyok. Nem veszi hasznomat.
-Aha. - Raven mögé térdelt és kivette a szörny csatot a hajából. Ügyetlenül kezdte feltekerni Nat haját egy estlen kontyba.
-Mit csinálsz? - Nat zavartan elnevette magát.
-megzavarlak.
Nat felpattant. A szörny csatot a fogai közé fogta és rutinos mozdulatokkal tűzte fel a haját.
-Mit akarsz?
-Nem sokat jártál odaát, de nekem is van szemem nem csak Neilnek. Az az olló a kezedben nagyon kemény cuccá fog válni hamarosan, ha még egy kicsit használod. Arra gondoltam megmutatom neked a rejtekutakat és bemutatlak odaát néhány entitásnak, csak hogy legyen mihez mérni azt ami majd szembe jön.
-Odaát sokkal egyértelműbbek a dolgok. Az erdőben megtanultam látni, mert különben meghaltunk volna. - Raven figyelmesen hallgatta Natet. - Ma már tudom, hogy semmi baj nem lett volna akkor sem ha meghalunk.
Raven pislogott egyet.
-Azért kis élni akarás meg kis halálfélelem kell ám a fedélzetre. anélkül nem megy a hajó.
Nat elmosolyodott.
-Itt vagyok, mint látod.
-Látom. gyere akkor, itt a kuka mellett jó is lesz. Nem fog sokáig tartani, csak egy kis kör és néhány jó tanács. Aztán ha meg kell halni, meghalunk. Értem én.
Megfogta Nat kezét és finoman siklott át vele a házból áradó meleg fényekbe, amik a fizikai síkon nem voltak láthatóak.
-Láttad már, ugye micsoda hivogató karácsonyfa a házunk?
-Igen.
-Gondolom azt is láttad, hogy van még pár ilyen hely a városban. Nem meglepő módon az egyik ilyen a bordélyházak sora. Mindet más építette, meggyőződésem, hogy más szándékkel. de állnak és hála a csinos, okos kis szövedéknek, majdnem önfentartó rendszerek mind. Ahogy a mi házunk is.
-Ezt nem látom... - Nat hiába nyújtogatta a nyakát, nem látott semmi ilyen jellegű dolgot a városban.
-Nem? Hm. Oké, akkor menjünk közelebb.
Nat szorította Raven kezét és igyekezett saját erejéből haladni. a srác madár alakjához tartozó szárnyak
-Csináljuk máshogy. olyan ez a dolog, mint egy mikroszkóp. amikor belenézel azt a nézetet látod ami be van állítva. Alapból azt a réteget látod ami téged mint Natalie-t leginkább megérinti. De vannak más rétegek is. Kicsit tudunk állítani a fókuszokon. Próbáld meg. Ahogy a hajfesték árnyalatok keverednek a hidrogéntől. vagy nem tudom... - zavartan elnevette magát. - Találj valami kapaszkodót az elmédnek ehhez.
Mondjuk  nézz engem. Van az a rétegem ami a harci sérüléseit nyalogatja. Annak most csonkolt az egyik szárnya, húzza az egyik lábát és le van pörkölve a teste nagy része.
-És be nem áll a szája. - Nat nézte a fiút, illetve annak furcsa hárpiás ember-madár alakját ami sem nem volt kedves, se nem volt szép. fenyegető volt és idegen. nem sok emberivel benne. - Én hogy nézek ki?
-Jaj nők! - Raven ellépett tőle majd újra megfogta a kezét. - Nagyszerűen nézel ki.
Raven alakja elhomályosodott ahogy Nat egyre fókuszáltabban próbálta figyelni. A homályból lassan kibontakozott Raven az öreg sokat látott szellemlény alakja, aki újra és újra embernek születik, hogy tapasztaljon és értsen. Annak a lénynek nem sok köze volt Ravenhez a kedves vadóchoz, akivel Nat egy házban lakott, és aki csodálatos képességeivel a megmenekültek egyik kis istene lett az erdő sűrű veszélyei közben.
Aztán feltárult Raven, akit ismert, akit tisztelt és akit elborítottak a félelmek, csalódások, fájdalmak és örömök. Aki papírból ragasztott magára szárnyakat, aki megférfiasodott egy szigorú nő ölelésében és aki kisfiúvá változik Neil árnyékában, aki számára egyetlen koordináta rendszer létezik: a megmenekültek törékeny mátrixa. Mindegy a város, az utcák, a nyelvek, a feladatok, mindegy az egyház, Fosse vagy a domborzat, hogy az erdőben kell e bújni vagy a városban tekerni, hogy levél alól kikapart férgeket eszik e vagy Szergejék főzte kellemes ételeket. Ravent csak az emberek hálója élteti ezen a világon. beleveti magát ebbe a hálóba és alkalmazkodik hozzájuk. Amikor pedig egyedül cikázik a városban a felturbózott bicikliken retteg. A szeretet és a rettegés hatalmas tátongó lények formájában úszott felettük. A szeretet mézes kötelekkel ragasztotta össze őket, míg a félelmek, és csalódások őrjöngő éhező titánok voltak, akik hol csak megcsavarták őt, hogy csepegtessen beléjük a félelmei által, vagy ráfeküdtek és érdes nyelvükkel nyaltak belőle tépett szélű darabokat.
Nat teljesen megrendült.  Ahogy leértek a sűrűbben lakott részre Nat kezdte más szemmel nézni a szembejövőket. Elkezdte meglátni a félelmeiket és a többi erősebb érzelmüket. Forró olajos tapadókorongok ragadtak rájuk. Az ágyékuk körül fényes, zsíros csomók nőttek, mag az agyuk kosárlabdányira dagadt és felhőkbe okádta magából a képzelgéseket. Nat felnyögött.
-Ez borzalmas. -Nat lerogyott egy kerítés szélére és az arcát a kezeibe temette.
-Jah. Nehéz ugyanazzal a hévvel szeretni ember társainkat ezután az élmény után.
-Sosem voltam oda értük.
-Én sem. - Raven leült mellé.
-El akarok menni valami ember nem járta helyre. Basszus. Ez undorító.
-Ilyenek vagyunk. Te is és én is. - Raven megpacskolta a vállát. - Minden rendben van ezel. Komolyan. Aki rájön dolgokra az meg tud válni dolgoktól. De amúgy az sem nagy változás.
-le lehet szedni róluk?
-Mit?
-Ezeket a zabáló, élősködő szarokat.
-Nem. Mindenki a magáét tudja csak leszedni. De ahhoz még csak érteni sem kell a szellemekhez.
-Szuper. Akkor mit tudunk tenni?
-Azokat, nézd, azokat távol tudjuk tartani. - mutatott egy ház felé Raven ami körül tekergőző lassú mozgású hajszálnyi férgek mozgolódtak, mint szellő kavargatott avar. Ahogy közelebb mentek Nat öklendezni kezdett. A saját világában ilyennek eletették a diszhalakat. A fonalférgek megvastagodtak, itt-ott, hogy elemésszenek egy egy testrészt. Az a pár ember akik valószínűleg a házban voltak lassú kínhalállal haltak éppen meg a fonalas férgek millió tűhegynyi harapása által. A nagyobb darabok az illető emberek megváltozott élősködői voltak.
-Szóval vannak lények, akik élősködőstül felzabálják az embereket.
-Menjünk be, és figyeld a hatást.
Nat nem akart bemenni.
-Mi van ott bent?
-Elfekvő.
-Na ne! - Nat felpattant és visszaindult a lakásuk felé.
-Figyu! - Raven utánna lendült. - Van velünk valami fény, valami erő, ami szétmorzsolja őket. Érted. azt akartam megmutatni. Hogy lásd. Érted. van velünk valami szándék vagy akarat, ami nem így a mienk, hogy az enyém meg a tied. Ez valami ok.
Nat megállt és visszafordult. A kertekből ezernyi emlék kaotikus ízkavalkádja folyta körbe őket.
-Van oka hogy itt vagyunk. A te ébredésed, az én szárnyaim, Szergej állítólagos rendeltetése, Neil szeme vagy Liz dobverői is azok lehetnek. nem tudom. de ez a fény, ez az erő eddig mindig megvédett, és nem jön elő csak mert meg akarom próbálni. csak akkor jön elő, ha ráfekszem, ha bízom benne ls ha nem akarom használni, hanem hagyatkozom csak rá, hogy majd előkerül amikor elő akar.
-Akkor meg sem tudtad volna mutatni.
-Itt mindig látszik. Ha alakot ölt, olyan mint egy világítótorony, így hétköznap csak egy merülő elemlámpa gyér pislogása, de meg tudtam volna mutatni.
-Elhiszem. - Nat lerogyott. - nagyon elfáradtam.
-Oké. - lépett mellé Raven és kérdés nélkül hazarepítette.